Ó, Daphné, hova tűnt a te heved?
Helyette csak egy hűvös levél hull rám,
s egy fatörzs reccsen, mindazokra, durván,
miket imádód, nem feledhetek.

Hagyjad, hogy homlokomra ráborulván,
ágaid könnyen megérintsenek,
álmodjam ajkad: mosolyog, nevet -
örökkévaló bánatomba hull tán.

Mér nem vagyok ember, hogy nyelne föld el!
A vízzel, mely fölött fűz ága zöldell,
küldhetném csókomat gyökeredig.

Ó, Daphné, hajadnak zuhatagából
a sugaraknak vert aranya lángol -
vagy nem volt semmi, csupán úgy tűnik?