Pirkad a lomb, nyaram elmúlt,
Elmúlt epedve nyaram,
A hold bőség-szarujában
Szeptember aranya van.

Ez a nyár volt a legszebb,
Mert legszomorúbb nekem.
Elmúlt. Most eldalolom majd
Szeptember éjjeleken.

Mert ez az én sorsom, üdvöm,
Tűnőben szép a nyaram,
Mikor a holdon, a szőkén,
Szeptember aranya van.






Elnémult a rigó. Az esteli csöndben
az ősz bogár szomorú pri-pri dala szól már.
A távoli szőlőkben panaszolja szüntelen:
elmúlt, odavan a nyár, a meleg nyár!

így változik búsra az én hegedűm is:
fejemre az ősz dere, az ősz dere száll.
Gazdagon érik a szőlőm, telve a csűr is,
De pri-pri: odavan a nyár, - a nyár...



Versek: Zenetér
Kép: HDWALLPAPERUP

Sötét aszfalt. Őszi regg ólmos árja
Az aprókockás térre leszakad;
Hajnal fakul az esős éjszakára,
Már látom a komor, nagy tűzfalat.
Ködtől kopottan, ablakomra szállva,
Két esett veréb álmosan fecseg,
Lelkem kiréved a foszló homályba,
- Maradjatok itt, szürke verebek!

Valamikor a pitymallat sugárát
Ujjongva lestem iratos mezőn,
Hűs szél borzolta nagy kalászok árját,
A nap mosolygott és rá repesőn
Mennybéli kórus zendíté imáját
S a rét, az ég száz színben reszketett.
Most? Búsan zizegnek a villanylámpák,
- Maradjatok itt, szürke verebek!

Mintha minden gyász, amit általéltem,
Csöndes titokban fojtogatna most,
Mintha a ködök e magányos téren,
Lelkembe hamvaznák a bánatot,
Mely kihalt utcák során tovalézeng,
Mely szitáló közönnyel csepereg,
Magam vagyok ébren. Most ki se véd meg,
- Maradjatok itt, szürke verebek!

Rekedt a hangom. Nincs pacsirtadal már,
Csak álmodom mezőkről, éjszaka.
És fényt lopok kihamvadt alkonyatnál,
Oh én vagyok a szürkeség maga!
Olyan, miként ti. Villamos rohan már,
Fölbúg, sikongat! Lelkem átremeg,
A nagy kórusból csak e hang maradt már,
- Ti is elszálltok, szürke verebek!

Igen, Kedves Olvasó, tudom, hogy ma reggel már közzétettem a mára választott verset, de aki a hétvégén híreket látott, olvasott, hallott, meg fogja érteni, miért született ez a bejegyzés:




Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez




Juhász Gyula: Anna örök

Karcsú, kecses, mint halvány porcelánok,
A szeme mandula és ajka csók,
Csak Keleten teremnek ily virágok,
Ily különösek és ily bóditók.
Ott ül piros és sárgás kimonóban
Oly némán, mint egy nagy, beteg madár.
A kertben halk szél a cseresznyefákat
Hintázza lágyan s száll az este már.

Lassan kigyúlnak a nagy lampiónok,
Piros, zöld fények s szürkén, mereven,
Mint magányos öreg, szétnéz az ódon
Fusijáma a sárga tengeren.
S a sárga vizek lassú, mély zenéje
Ringat valahol egy fehér hajót,
Mely napnyugatnak tér sóvár ölébe,
Hol nem teremnek gyilkos viharok!

A kapitány egy édes nőre gondol,
Ki rá bús Bábel mélyén félve vár.
Ó arany szabadosság, kikapós kor,
Keleti mámor, az időd lejár!
S amint a távol, puha, kék ködébe
Mélázva, lágyan átolvad Japán,
Feledve már nagy mandulaszemével
A kimonós, a bús és néma lány.

Ő csöndben virraszt. Ül a szőnyegen,
Mely virágokkal hímes, tarka, dús,
Csodavirágok, miket nem terem
Távol Nyugat, a fáradt és borús.
Csodavirágok és nagy madarak,
Melyek beteg virágok ajkain
Szedik a mézet, édes aranyat,
Boldog Kelet, hol kéj és vágy a kín!

Hol szőnyegeknek százszínű mezőin
Piros és zöldes lampion alatt
Virrasztanak kis, halvány szenvedői
A távol vágynak: árva madarak!
Karcsú, kecses nők, méla porcelánok,
Szomorú vázák szép Napkeleten.
Taifun süvölt a sárga tengerágyon
S bennük mély csönd virraszt: a szerelem!







Vers
Kép

Rossz időket élünk, hogy fessem ki jónak?
Ki hisz ma Százéves Jövendőmondónak?
Mikor maga sem hisz, öreg csont, magának,
Húzván gond gyümölcse vén ágát nyakának?

Mégis, hivatalból, ő lévén az ember,
Kinél a naptáros jobb időket rendel,
Varázsló-süvegét most is félrecsapva,
Üti a jövendő kongó űrét csapra:

Csorduljon sok jóval a sok jövő hónap,
Rossz nap elmaradjon, több legyen a jó nap,
A rossz úgy se jöjjön, ha ki tán hivatja, -
Ez legyen az új év legszebbik divatja!



Jövének távol, boldog Napkeletről
Három királyok, híres mágusok,
Mert hírt hallottak a csodás Gyerekről,
Kiről legenda és jóslat susog.

Ki született szegényen Betlehemben,
Kit megöletne Heródes király
S aranyat, tömjént, mirrhát lelkesedve
Hoz néki Gáspár, Menyhért, Boldizsár!

Szerecsen, indus, perzsa, mind csodálja
A Kisdedet, ki a jövő királya
S a csillagot, mely homlokán ragyog.

Ő édes, kedves. Bájolón gagyog
S egy pintyőkét néz, mely szent szeliden
A Szűz Mária vállán megpihen...





Versek: Tóth Árpád
            Juhász Gyula
Kép

Nyílt az ajtó, párával dőlt be
a konyhába a levegő,
s lett rögtön minden régi tőle:
gyermek vagyok s lám, este jő.

Száraz, csendes idő; az ajtó
előtt négy-öt lépésnyire
áll kint a tél feszengve, attól,
hogy mégis be kell jönnie.

Tél, s jő minden megint először.
Vezető s bot nélkül amott
úgy mennek együtt, ki a ködből,
a fűzfák, akár a vakok.

A folyó befagyott nagy lapján,
átívelve a partokat,
mint tükör a tükörasztalkán,
áll a sötét égboltozat.

Előtte, hol a messzi síknak
két útja egymást vágja át,
egy nyírfa áll, kontyában csillag,
úgy nézi tükrében magát.





A kéklő félhomályban
Az örökmécs ragyog,
Mosolygón álmodoznak
A barokk angyalok.

A gyertyák rendre gyúlnak,
A minisztráns gyerek,
Mint bárány a mezőben
Csenget. Az árny dereng.

Hideg kövön anyókák
Térdelnek. Ifju pap
Magasba fölmutatja
Szelíden az Urat.

Derűs hit tűnt malasztját
Könnyezve keresem.
Ó gyönyörű gyerekség,
Ó boldog Betlehem!



Versek: Borisz Paszternak versei
Lyra Mundi sorozat
179 oldal
Európa Kiadó, 1979
Juhász Gyula összes költeményei
Kép

Forradalom fehér virága,
Őszirózsa,
Kigyújtod arcom pirosra,
Nem a szégyen,
De büszkeség bíbor tüzében!

Forradalom fehér virága,
Sír virága,
Föltámadást hoztál e tájra,
Szívünk dobbant
Szabadon a forradalomban.

Forradalom fehér virága,
Síri rózsa,
Leteszünk egy nagy koporsóra,
Hol négy század
Bakóját födi mély gyalázat.

Forradalom fehér virága,
Sír virága,
Virulj e csüggedő világba,
Annyi hanton,
Elföldelt gaz, bitor hatalmon.

Forradalom fehér virága,
Sápadt rózsa,
Letéphet rabló kéz orozva,
Te kivárod,
Míg elsápad mind renegátod!

Forradalom fehér virága,
Drága emlék,
Eszembe jut szép őszi estéd,
Mindenszentek
És vértanúk porán kereslek...

Forradalom fehér virága,
Őszirózsa,
Szirmod hű emlék könnye mossa,
Magyar őszön,
Szabad rögön virulj örökkön!





Forrás: Juhász Gyula összes versei
Kép: Ars Natura

Bár október 6-a tegnap volt, azért mégsem feledkezhetünk meg róla:

Egy hozzám hasonló versimádó mindenre vevő, aminek köze van a versekhez. Ezzel nem mondtam újat senkinek. Amikor 2011 decemberében az Omnia is egy-egy verset kapcsolt a reklámjához, alig vártam a reklámblokkot, hogy hátha ez is lesz. Aztán eltűnt. Sajnos.
És most a Lipton kapcsolta össze a lírát és a teát, ráadásul nem is akárhogyan. Amikor ma délután felfedeztem winrudi blogjában a hírt, rögtön megnéztem és eldöntöttem, hogy utánozó majom ide, utánozó majom oda, de ezt nekem is meg kell osztanom. Szánjon rá Mindenki néhány percet, mert ez egyszerűen gyönyörű. Napokig be sem kapcsolom a tévét, de mostantól, amikor a távirányító után nyúlok, ismét várni fogom a reklámokat, hátha...
Bocsánat, Kedves Látogató, de a blogger elnyelte a hozzászólásokat, így újat sem lehet írni a bejegyzéshez. A Youtube-ról pedig sajnos a videókat is eltávolították.





Készült egy kisfilm Schell Judittal is:

Eredetileg hétfőre szántam ezt a verset, de a jeles nap alkalmából és hogy egyébként is nagyon szeretem Juhász Gyula verseit, megérdemel egy önálló bejegyzést. Tehát: 130 éve, 1883. április 4-én született Szegeden Juhász Gyula, aki leginkább az Anna-verseiről ismert, de szerény véleményem szerint érdemes megismerkedni a többi költeményével is.



Benned születtem, édesbús, szeszélyes
Tavaszi hónap, felleges derűs,
Mikor a rétek lelke már fölérez
S brekeg a vízben száz bús hegedűs.

A Tisza partján ringatott a bölcsőm,
Holdtölte volt - tavaszi anda hold -
S a szőke fényben az éjet betöltőn
A vizek népe mind nászdalt dalolt.

Én hallgattam e furcsán bánatos dalt,
Mely egyhangún szép és gyönyörbe olvad
És sírvavigad, mint a honi ének.

Mások világgá zengő zongoráját
Én nem irígylem. A magad cigányát
Lásd bennem, ó magyar, ki neked élek!

Én nézem, hogy az ősi, égi puszták
Pásztortüzeiket bíztatva gyujtják
És várom, amíg megvirrad megint.





Mint nyárfák hárfázása nyári éjen,
Olyan magányos és olyan talányos
Elzengő ifjúságom, vert reményem.

Ma fájón int felém sok régi város
És távol táj, hol fiatal fehéren
Az élet kacagó volt és világos.

S egy húr ezüstje sír, a fája ében,
A hold ma sírokon jár s hervadásos
Az éjszaka. Huszonhat éve éppen...



Versek

Szép Húsvét jött most, cifra és derült,
Uram-Istenem, ez se sikerült:
Egy kalendáriumi szomoruság.

Húsvétot vártam, mely jön fagyoson
S melyből száz emlék lelkembe oson
És megfagyasztja egész életemet.

És szép Húsvét jött, cifra és derült,
Uram-Istenem, ez se sikerült:
Egy nagy, megvigasztaló szomoruság.





Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szívemnek már a gyász is röpke álom
S az élet: győzelem az elmuláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!


Versek
Ady Endre
Juhász Gyula

Március 27-én ünnepeljük a Színházi világnapot, ami idén szerdára esik, de a mai verseket ebből az alkalomból választottam.
Mellesleg segítségemre volt a Kosztolányi-kötet szalagkönyvjelzője, aminek vége, amikor kibontottam a könyvet a dobozból, éppen ennél a versnél kandikált ki. És még egy jeles nap: Kosztolányi Dezső március 29-én született (1885-ben). Juhász Gyula szonettje pedig egyszerűen gyönyörű.


Kékkel-sárgával burkolja magát,
félarca maszk, a másik meztelen,
valamitől állandóan részeg
s kancsít.

A könnye glicerin,
fiatal mellén hét tőrdöfés,
méreg az ajkán.
Minden este meghal,
aztán vacsorázik.
Miért sikoltoz?

Miért rántja le a csillagokat?
Miért gyújtja föl a szobát?
Miért hazudja azt, ami nincsen?

Lángot evett
s ábrándokkal vajúdik.
Tombolva, kacagva
vérben szüli meg a sorsod, a sorsom.
Szent kettősség titkos csodája,
szeretőnk, anyánk.

Blaha Lujza

Szeretlek színház! Pompázó hazugság,
Te fényes, tarka, bár sorsunk setét,
Szeretem Romeo szerelmi búját
És szeretem az Offenbach-zenét.

És szeretem a deszkák furcsa népét,
A talmi mámor sok bús emberét
S szerettem egykor egyik cifra szépét.
Ó Pulcinella, hazug szőkeség!

Szeretlek színház! És nagyon gyűlöllek,
Olcsó morállal álcázott mesék,
Hazug hazugság, mázolt szürkeség!

Ti prédikáló társadalmi drámák,
Miken tanulni szoktak úri dámák,
Hű tisztelői Bernstein- és Brieuxnek!


Forrás:
Kosztolányi Dezső összes versei
Juhász Gyula összes versei
Blaha Lujza fényképe

E bárányfelhők a lágy esti égen,
E boldogan és búsan lebegők,
E szelíd nyájak örök, messzi réten,
Oly ismerősök, oly kedvesek ők.
Szakolca dombján őket néztem egyszer,
Mikor szerencse s Anna elhagyott,
Őket vigyáztam és őket szerettem,
Ők voltak akkor a hű bánatok!
Mi fáj ma úgy, mint soha, soha régen,
Mi bánt ma úgy e fázós, őszi éjen?
Tudom, tudom: ők mind a régiek még,
De ifjúságom már csak kósza emlék.

E teli hold fényében földerengő
Csöndes kis utcát ó be ismerem.
Emlék kisér itt, múltakból kizengő
Sok régi emlék ballagdál velem.
Egy csók zokog, egy dal sír, egy búcsú szól
És nem tudok megválni tőle még,
Egy verset próbálok dúdolni újból
És keresem elfáradt ütemét.
Hajam derére tűz a hold ezüstje,
Bágyadtan száll egy kémény szőke füstje:
Tudom, tudom, a varjak mind belepték
Múlt ifjúságom tarlott téli kertjét.

Talán illett volna az alkalomhoz illő verset választani, de helyette inkább Juhász Gyula egyik költeményét hoztam erre a hétre:


Lassan megyünk a völgybe lefele,
Hull ránk a nyári áldás levele,
Ma nyári zöld, holnap őszi arany,
A csúcsokon már tél barnája van.
Lassan megyünk a völgybe lefele.
Ó csak menjünk a völgybe lefele,

Jöjjön - hisz ő jön - álmaink tele.
Ott lenn virágtalan bár a határ,
De mégis, házak hű ablaka vár,
Ó menjünk csak a völgybe lefele.
S amíg megyünk a völgybe lefele,

Ne fájjon az, hogy eltűnünk bele
S a magas csúcsok ormain talán
Más vándorokat ragyog be a láng,
Amíg megyünk a völgybe lefele.

Juhász Gyula: Karácsony felé

Kedves Verskereső!
További adventi versekért érdemes a bejegyzés alján található advent címkére kattintani és így a blogban  olvasható minden, a témához kapcsolódó verset megtalál. A versek nem másolhatóak, de minden bejegyzésben megtalálható az eredeti oldal linkje, ahonnan hoztam.