Delacroix belső konfliktus nélkül vállalta azt, hogy romantikus is és klasszicista is legyen egy személyben, munkásságában békésen él együtt a régi és a modern: Rubens és Géricault, Shakespeare és Goethe. 

Egyúttal ez az első modern politikai tartalmat hordozó kép. Ekkor fordított hátat a romantika a klasszicista ihletforrásoknak, s kötelezte el magát az aktuális események mellett. 

De Mornay attól tartott, hogy majd unatkozni fog, ezért aztán Mars kisasszony  azt tanácsolta, vigyen magával útitársat, s figyelmébe ajánlotta kiváló barátját, Eugène Delacroix-t, az úri társaság kedvencét, aki ékesszólóan csevegett művészetről és zenéről, s már festett néhány buja odaliszkot, pedig még egyet sem látott életében. Ráadásul remekül lovagol, és kitűnő ajánlásokkal rendelkezik a legmagasabb körökből. A grófnak megtetszett az ötlet. 

   Maurice Sérullaz alaposabb elemzést ad: "Delacroix felismerte, hogy a rubensi impulzus nyomán új korszak kezdődött a művészetben, a szintézis és az egyensúly időszaka. Egyrészt megjelenik az erő, a zsúfoltság, a tüzes dinamizmus és a valósághű ábrázolásmód, s némi nosztalgia a barokk pompa és hatáskeltés iránt. Másrészt viszont tovább él a klasszikus mesterek elgondolásainak és stílusának fennköltsége, paradigmatikus harmóniája, az elvekhez való józan és szigorú ragaszkodása. Delacroix tehát Rubensen keresztül talált önmagára. Saját tévedéseire Rubensnél talált igazolást. Hibáit keményen ostorozták a kortársak, kiváltképpen monumentális, dekoratív kompozícióit bírálták, ám, akárcsak Rubens esetében, ezek a művek egy egyszerre racionális és impulzív, látnoki és realista zseni alkotása."