Almási Kitti 2018-ban megjelent könyvét már kétszer is olvastam, és mivel a tavalyi évem az önismeret, az önszeretet, az önelfogadás és az önfejlesztés jegyében telt, ezért is gondoltam úgy, hogy a hétvégén ismét leveszem a polcról.
Az alábbiak közül tetszés szerint kiválasztható, kinek melyik szimpatikus, és a sor tovább is bővíthető: Mert ki ne szeretne karcsú/vonzó/izmos lenni? Öt Legalább egy idegen nyelven elég jól beszélni, magasabb fizetést kapni, ráadásul olyan munkáért, amit szeret; olyan jól főzni, mint a Michelin-csillagos sztárséfek, vagy csak elolvasni ötven könyvet egy év alatt? Bizony, ezek egyikét sem érhetjük el úgy, hogy a tévé előtt ülünk/fekszünk, ölünkben a már félig üres chipses zacskóval. Vagy valamelyik közösségi oldalon lógva irigykedünk a nálunk többel rendelkező, többet elért ismerősre, hírességre. Ezek jóval kevesebb energiát igényelnek, mint megcsinálni húsz fekvőtámaszt, elolvasni tíz oldalt egy könyvben, megoldani egy-két feladatot egy nyelvkönyvben vagy alkalmazásban, frissíteni az önéletrajzunkat, vagy elkészíteni egy sztárszakács egyik ételét.
Mert a pletyka a művészetekben is jelen van: Federico Zandomeneghi (1841-1917) festménye
De nincs kizárva, hogy a bogarat az előzőleg a Consuelóban olvasott idézet tette a fülembe:
– Az irigy lelkek sajátja, hogy mindenkit gyűlölnek, aki vélt vagy valódi boldogságtól fosztja meg őket.
Mindannyian éreztük már magunkat irigynek, akár bevalljuk, akár nem. És bármilyen meglepő, alig akad szakirodalma, pedig mióta világ a világ, az irigység is jelen van az emberek életében, és míg őseink esetében ennek az érzésnek is volt haszna, napjainkban a legtöbb esetben rossz hatással van ránk, sőt valóban fájdalmat okoz, de van egy kivétel is. Erről majd később.
Almási Kitti e rövid, de annál hasznosabb könyvében megismerjük az irigység történetét, mozgatórugóit, milyen terhet jelent az irigyelt személy számára, és hogy mihez kezdhetünk vele.
„Én nem vagyok irigy!” – mondják felháborodva, pedig időnként – különböző mértékben és kiélési formákban – mindannyian azok vagyunk.
Először azonban fontos tisztázni, mit is takar az irigység és a féltékenység, mert előfordul, hogy a két fogalmat összekeverik. Amikor irigykedünk, valakinek valamije után vágyakozunk, valami olyat szeretnénk a magunkénak tudni, ami nekünk nincs, vagy kevesebb van belőle: ez lehet egy külső vagy belső tulajdonság, siker, állás, hírnév, népszerűség, tárgy (otthon, autó, ruha, pénz stb.) vagy egy konkrét személy (pl. a másik párja vagy rajongói). Ebben a helyzetben mi hiányban vagyunk. Míg féltékenységet akkor érzünk, amikor van valamink vagy valakink, amit vagy akit elveszíthetünk. Példaként a szingli barátnőket említi a szerző, akik sokat vannak együtt, ám ha az egyikük összejön valakivel, a másik féltékenységet érez, hiszen a barátnője már nem vele tölti a szabadideje nagy részét, hanem osztoznia kell mással.
Az irigységnek is többféle változatát megtapasztal(hat)juk: irigykedhetünk pl. híres emberekre, de a legrosszabban olyankor érezzük magunkat, amikor egy velünk azonos szintről/kasztból indult személy (osztálytárs, ismerős, kolléga, de akár családtag) többet ért el, magasabbra jutott, mint mi. Ezt pedig nem könnyű feldolgozni. Csakhogy van valami, amit ilyenkor nem látunk. Látjuk, hogy a másik mit ért el, de az odáig vezető utat már nem.
Persze vannak olyan esetek is, amikor tényleg nem lennénk hajlandók mindazt végigcsinálni, amit az irigyelt személy (pl. egy olimpiai bajnok, de hozzáteszem, bármely másik sportoló vagy tőlünk teljesen más területen sikeres személy - pl. operaénekes) megtett mindennap azért, amíg eljutott oda, ahol van. És ma is megtesz, hogy ott is maradjon, aki még aktív.
A legtöbbször pedig könnyebb másokat kritizálni, esetleg az adott dolgot lealacsonyítani (nem is olyan nagy szám, vagy ahogy egy olasz sorozatban hallottam: a róka nem éri el a szőlőt, ezért azt mondja, hogy nem szereti a pezsgőt), mint beismerni, hogy ez most nem jött össze, megpróbálom újra. Sokan már itt feladják, feltéve ha egyáltalán belevágnak.
Eszembe is jutott, amit Javier mond az élete legfontosabb céljáról Maríának a Beleszerelmesedésekben:
Hogy egyetlen dolog van, ami fontos az életemben, mégpedig ez, és ezt nem lehet a véletlenre bízni; hagyni, hogy a dolgok maguktól alakuljanak, és az akadályok meg az ellene ható körülmények mintegy ráolvasásra eltűnjenek. Az embernek bele kell vetnie magát a munkába. A világ tele van lustákkal és pesszimistákkal, akik semmit sem érnek el, mert semmire sem veszik maguknak a fáradságot, aztán meg panaszkodnak, frusztráltnak érzik magukat és vérig vannak sértve a külvilágra: az emberek többsége ilyen, tökkelütött naplopó, aki már előre tönkremegy attól, ahogy az életben és önmagában berendezkedik.
A fikázók között meg kell említenem, hogy mi, nők bizony ízekre tudjuk szedni a többi nőtársunkat, főleg, ha jobban néznek ki nálunk. Abban is biztos vagyok, hogy vannak nők, akik sokkal alaposabban végignéznek (magyarul stírölnek) egy másik nőt, mint egy férfi. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam. És azt is megtanultam - nem ebből a könyvből -, hogy ennek az oka a sérült női energiákban keresendő. A család női ágán valakinél sérülés következett be (pl. kritizálták a külseje miatt, vagy nem öltözködhetett úgy, ahogy szeretett volna; nem hordhatott olyan frizurát, amilyet akart), ezt adta tovább, majd az ő lánya is a sajátjának, és így tovább. Ismerős az olyan típusú megjegyzés, hogy: Láttad, hogy Fulanita milyen ruhát vett fel ma? Hogy néz már ki! Kinn van belőle a ... ja. vagy: Hogy kikente már magát! vagy: Nézd már, micsoda ridikülje van! És még folytathatnám a sort. De van egy jó hírem: ez is gyógyítható, és miután ezt felismertem, és hogy kinél és mi okozta, már nem kritizálom a nőtársaim, sőt, örülök, ha valaki jól néz ki, sőt jobban is, mint én. Ide tartozik Almási Kitti azon megállapítása is, hogy sokan nem tudják elfogadni a bókot, ha valaki megdicséri a frizurájukat vagy a ruhájukat, hanem olyasmit mond: hogy: Á, csak zsíros a hajam, azért van kontyban vagy: Á, csak a turkálóban vettem. Ő erre úgy reagál, hogy: Köszönöm, tudom (elvégre csak neki előnyös, jól álló ruhákat vesz meg), mire a másik meglepődik. Ennek oka is abban a sérülésben keresendő, és sokan azért nem tudják elfogadni a bókot, mert adni sem képesek. Emlékszem, néhány éve egy ismerősömnek nagyon tetszett a papucsa, és egyszerűen képtelen voltam kimondani, hogy: Tök jó a papucsod. Azóta pótoltam ezt a bókot.
Visszatérve az irigységhez, olvashatunk az irigy gyerekről és az irigy szülőről is. Utóbbiakhoz odasorolnám az egész rokonságot, mert más családtagok is lehetnek irigyek ránk.
Az első kategóriához a kisgyerekeken kívül sorolhatók azok, akiknek valamelyik szülője a saját sikereivel dicsekszik, felhívva a gyereke figyelmét arra, hogy ő még semmit sem ért el az életben, vagy csak nagyon keveset. Míg az irigy szülő szemét nemcsak a gyereke fiatalsága bánthatja, hanem mindaz a lehetőség, ami neki nem adatott meg pl., és ez sok gyereket hátráltat abban, hogy előrébb lépjen, hogy egyáltalán elinduljon azon az úton, hogy neki tényleg jobb legyen (jobb állása legyen, többet keressen, jobb életszínvonalat teremtsem magának, utazzon stb.), mint a szüleinek. Ez pedig nagyon súlyos teher a gyerek(ek) számára.
Eszembe is jutott, hogy a népszámlálás alatt átfutottam egy cikket (nem akartam nagyon negatív hangulatba kerülni, ezért nem olvastam végig, és most nem találtam meg, egyébként a Portfólión volt), amely arról szólt, hogy sokan most szembesülnek azzal, hogy a szüleik nem tudnak semmit felmutatni, nincs előttük példa, és ezért nem tudnak ők sem előre lépni az életükben.
Vannak azonban, akik szándékosan szítják az irigységet. Ilyenek a gazdag szülők csemetéi, akik az Instagramon mutogatják, mijük van (mit tettek alájuk), de azok is, akik folyamatosan a csodálatosnál csodálatosabb életükről posztolnak, és ezzel irigységet keltenek másokban. Persze, azt már senki sem teszi közszemlére, amikor rosszul érzi magát, fáradt, problémái vannak, nincs kisminkelve stb.
Amikor csak a mások nagyszerűségét látjuk, elkezdjük rosszul érezni magunkat, amelyre nagyon sok iparág épít. Ezt vedd meg és Te is úgy fogsz kinézni, mint ő! Ezt kend magadra, ezt edd, ezt idd, ide menj nyaralni és a Te életed is olyan csodálatos lesz! Sokan pedig beleugranak a csapdába és már rendelik is meg, mennek az üzletbe, csakhogy egy idő után már ez sem lesz trendi, ráadásul lehet, hogy nem is érzik magukat jobban tőle. Erre jó az önismeret: önmagunk szeretete és elfogadása. Amikor jöhet bármilyen trend, nem érdekel, hogy ki mit csinál, nem kell sem a menő - porfogó - kacat, a legújabb kütyü, sem a most éppen divatos (de a következő szezonban már ciki), sem a márkás - lehetőleg nagy logós - ruha, óra, táska csak azért, hogy valakinek/különlegesnek érezzük magunkat.
Mindannyiunknak van olyan időszaka, amikor azt gondoljuk, attól vagyunk valakik, mert márkás ruhánk vagy akármink van. Emlékszem, középiskolás koromban volt egy nagy feliratos pulóverem, amit nagyon szerettem, és még utána is megvolt a szekrényben, bár az ujjai már kopottak voltak, majd végleg elköszöntem tőle. Ma már tudom, hogy nem ezen múlik, hogy akár Te, akár én, akár más, milyen ember.
„Mi vagy te, Steve Jobs? Mert ha nem, akkor soha többé ne jelenj meg ilyen tornacsukában!” Itt ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy ha mindenki tudja rólad, mennyire vagyonos és fontos ember vagy, akkor már bármit megengedhetsz magadnak, míg ha nem tartasz itt, akkor nagyon is oda kell figyelned a külsőségekre. Ezt most kifordítom úgy, ahogy én igaznak tartom: ha belül már "megvagy", akkor megengedheted magadnak, hogy magasról tegyél a külsőségekre, míg ha fogalmad sincs arról, hogy ki vagy, vagy a lelked mélyén úgy érzed, hogy nem vagy senki, akkor nagyon sokat kell foglalkoznod a díszletekkel és a kellékekkel, hogy valakinek tűnj. Ahogy Popper Péter mondta: bizonygatni azt kell, ami bizonytalan.
Most (is) őszinte leszek: annak idején azért hagytam többször fel a blogolással, mert én is kifelé figyeltem. Azt láttam, hogy másoknak sokkal népszerűbb a blogjuk, mert a legújabb könyveket olvassák, zsákszámra kapják a recenziós példányokat a kiadóktól, mert fancy fotókat tesznek fel a könyvről (amelyen volt, hogy a könyv alig látszott, a körítés több volt), míg én órákat töltök a legtöbbször egy-egy könyves bejegyzéssel, utánanézek valaminek, és kevésbé népszerű a blogom. Ez akkor nagyon rosszul esett. Amióta viszont megtaláltam önmagam, és közben ide is visszatértem, már nem érdekel, hogy a blog statisztikája mennyit mutat aznap. Majd holnap több lesz. Vagy holnapután.
Lehet, hogy egy népszerű blogger bejegyzésére naponta ötszázan (vagy többen) kattintanak, a blogjára még többen, de biztosan tudja, hogy a kattintó végigolvasta-e a bejegyzését? Ha csak a főoldalra érkezett, elolvasta-e valamelyik bejegyzését? És ha elolvasta is a recenziós példányról írt posztot, utána megvette-e a könyvet? Lehet, hogy nem is érdekelte, vagy csak a könyvtárból kölcsönözte ki.
Az sem érdekel, hogy most mindenki ezt vagy azt olvassa, én nem fogom csak azért azt olvasni. Olyasmit, ami esetleg nem is érdekel, ami nem tetszik, csak azért, hogy többet mutasson a statisztikám. Ha mindenki a kútba ugrik, akkor sem ugrom utánuk. Ez volt az, ami már korábban is megvolt bennem, csak a legtöbbször nem mertem felvállalni. Ma már nem érdekel, mit gondolnak rólam mások, büszkén vállalom, hogy én vagyok a Barna Petúnia.
„A mások ítéletétől való félelem az, ami visszatart bennünket attól, hogy önmagunk legyünk, hogy olyannak mutassuk magunkat, amilyenek vagyunk, hogy ízlésünket, vágyainkat és meggyőződéseinket kifejezésre juttassuk, s természetünknek megfelelően szabadon fejlődjünk és kibontakozzunk. A mások ítéletétől való félelem megakadályoz bennünket abban, hogy sikerrel járjunk, és elvégezzük azt a feladatot, amelyre hivatottak vagyunk.”
Az irigység velejárója lehet a kibeszélés és a rosszindulat is. Míg az ártatlan pletyka senkinek sem árt, sőt, információ(k)hoz jutunk belőle. Nagyon sokan vannak azonban, akiknek a - klasszikus értelemben vett - pletykálkodás lételemük. Mert jó dolog lehúzni, megtiporni, sárba döngölni egy kicsit a másikat, ha már ő nem érhet fel arra a szintre, ráadásul a figyelem is ráirányul, míg előadja a mondókáját. Erről is le lehet szokni. Amikor valaki azt mondja, hogy: Hallottad, hogy Fulanitóval/Fulanitával mi történt? Közlöm vele, hogy nem. Persze el akarja mondani, és erre csak megvonom a vállam, és nem helyeslek vele vagy társulok be a pocskondiázásba. Mert megtanultam, hogy aki velem pletykál, az rólam is fog. És pletykáljon, nem érdekel, értelmes dolgokkal töltöm inkább az időm.
A bevezetőben említettem, hogy az irigység jó hatással is lehet ránk, ezt pedig motiváló irigységnek hívják. Ezt én is megtapasztaltam, csak nem tudtam, hogy ez is irigység: amikor már pár hónapja spanyolul tanultam, láttam egy interjút Laura Pausinivel, aki spanyolul nyilatkozott. És nem azt éreztem, hogy: de jó már neki, ő biztos tanárnál tanult meg, nem otthon egyedül, mint én, hanem: de jó, majd én is így fogok tudni spanyolul. Ez a motiváló irigység, amikor a másik sikere minket is cselekvésre késztet, inspirál, hogy mi is belevágjunk valamibe, vagy éppen folytassuk, esetleg leporoljuk, amibe egyszer belekezdtünk.
Szóba kerül még a leárazások során tapasztalt irigység, amikor a nők akár kisebb vagy nagyobb méretű ruhát is megvesznek, csak azért, hogy az övék legyen, és ne másé, míg a férfiak az utolsó plazmatévéért verekednek össze. Eszembe jutott az a fajtája, amit úgy hívok: Ha nem lehet az enyém, ne legyen a másé se! Ez nem a szerelmi háromszögekre vonatkozik, hanem amikor már nem jó ránk egy ruha vagy évek óta nem használjuk azt a tárgyat, és ahelyett, hogy kiselejteznénk, csak azért is tovább őrizzük a szekrényben, nehogy már a másé legyen! Ehhez hasonló példa a könyvben említett Burberry eljárása, amikor a megmaradt ruhákat inkább elégették, ahelyett, hogy olcsóbban eladták volna vagy adományként felajánlották volna, mert akkor elvész a márka presztízse.
Tudom, hogy Magyarországon és máshol is, sokan úgy gondolják, hogy aki gazdag, tisztességtelen úton jutott a vagyonához, de ezzel nem értek egyet. Nyilván vannak ilyenek is, de egy ideje nagyon sok olyan videót láttam, amelyben épp a vagyonos emberek osztják meg a tapasztalataikat, a hogyan jutottam el idáig és hogyan juthatsz el ide Te is-t. Ráadásul sokan vissza is adnak belőle, nemcsak ezt a tudást, hanem alapítványokat, jó célokat támogatnak a pénzük egy részével. És az is csak részben igaz, hogy az erőforrások korlátozottak. Ha megnézzük a lenti videót, kiderül, hogy a legtöbb ismeret ma már elérhető, csak ki kell nyújtani a kezünket érte. Azaz választhatjuk, hogy ilyen tartalmakat fogyasztunk, vagy tökkelütött naplopóként olyasmit, ami csak felbosszant, az időnket rabolja, az agysejtjeinket pusztítja, és/vagy szándékosan irigységet és feszültséget kelt bennünk. Lehet, hogy nem lesz mindannyiunkból olimpiai bajnok, topmodell vagy Grammy-díjas énekes, de azért, mert most nem mi kaptuk meg az előléptetést vagy azt az állást, egy másik helyen majd minket választanak. Vagy, ha a mai dolgozatunk vagy vizsgánk nem (úgy) sikerült, legközelebb jobban felkészülünk. Csak nem szabad feladni.
Almási Kitti ebben a könyvében is a tőle megszokott alapossággal, mégis közérthetően, számos, a praxisából, a saját életéből, az ismeretségi köréből vett, ill. irodalmi és filmes példákkal színesíti a mondanivalóját. Az irigység mindig is jelen volt az emberiség életében, ám ma - a közösségi oldalak elterjedésével -, súlyosabbá vált a helyzet. Mindenesetre, ha készek vagyunk önvizsgálatot tartani - ebben segítenek a könyv végén található kérdések -, megfontolni az olvasottakat, mások helyett önmagunkra figyelni, vagy csak olyanokra, akik motiválnak, megtalálni és felvállalni önmagunkat, nagy lépést teszünk afelé, hogy jobban érezzük magunkat, új célokat tűzzünk ki magunk elé és el is érjük őket. A folyamat nem lesz könnyű, sem fájdalommentes, de - tapasztalatból mondom -, igazán megéri, és ehhez kezdetnek jó választás ez a könyv.
 |
| Ne irigykedj, Neked is van valamid, ami különleges (= amiben nagyon jó vagy), fedezd fel. |
Kedves Olvasó, ha megnézed ezt a videót, megérted, miért kötözködöm a bejegyzéseimben, azaz részletezem, de legalábbis megemlítem, ha jó néhány hibára bukkanok egy-egy olvasmányomban:
Almási Kitti: Irigység, kibeszélés, rosszindulat
212 oldal
Kulcslyuk Kiadó, 2018
3360 Ft
Bejegyzések
