Írogatva merültem álomba,
irogatva ébresztett fel az éj,
mert szavak kerengtek zsinatolva
ablakomnál, hol feküdtem én.

Ki terelhette őket össze,
talán az éhség, vagy talán a szél?
halálra fagyva, szinte megkötözve
csipkedte őket eső és a dér.

Aztán felvittem őket mind magammal.
A nagy tükör is csupa pára lett,
mert eddig nem tudtam, szavakkal
félálomban az ember mit tehet.

S reggel, mikorra ébredeztem,
eltűnt mind, ajtóm nyitva állt.
A nap fent forrón egét szekerezte,
s a fákról csúfolt sok madár.