Könyvörömök

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mario Vargas Llosa. Összes bejegyzés megjelenítése

Ahogy ígértem, ebben a bejegyzésben összegyűjtöttem az Édenkert a sarkon túlban szereplő festmények közül néhányat.
A Gauguinről szóló fejezetek zöme egy-egy képe címét viseli, és részletesen megismerhetjük a képek keletkezésének körülményeit. Ezekhez a képekhez természetesen idézetet is hozok, és igyekeztem spoilermenteseket válogatni.

El kellett dobnia a gyufát, mert a körmére égett. Amikor meggyújtott egy másikat, a lány még mindig ugyanabban a pózban feküdt, és ugyanazzal a rémült arckifejezéssel nézett rá.
- Én vagyok az, Koke - nyugtatgatta, és közelebb lépett. - Ne félj tőlem, Teha'amana.
A lány sírva fakadt, és a hisztérikus zokogással kevert összefüggéstelen habogásából a férfi többször is kihallotta a tupapau szót. Hallani akkor hallotta először, de írásban már találkozott vele. Miközben magához szorította és az ölébe ültette a lányt, Teha'amana pedig lassan megnyugodott, emlékezett is rá, hogy a sziget egykori francia konzulja, Antoine Moerenhout Voyages aux îles du Grand Océan című könyvében (Utazás a Csendes-óceán szigetein, Párizs, 1837) szerepelt a szó, amelyet Teha'amana reszketve ismételgetett, a szemére vetve, hogy egyedül hagyta a sötétben, lámpaolaj nélkül, pedig tudja, mennyire fél a sötétségtől, mert a homályban előmerészkednek a tupapau-k. Így történt, Koke: amikor a sötétben beléptél a szobába kezedben a gyufával, Teha'amana azt hitte, szellemet lát.

- Hogy mondják tahitiül azt, hogy "a titokzatos forrás", Jotefa?
- Pape moe.
Ez lesz a címe. Másnap kora reggel hozzáfogott megfestéséhez, alighogy megfőzte a szokásos teáját. Kéznél tartotta Charles Spitz fényképét, de alig kellett ránéznie, mert belevésődött az emlékezetébe, és mert még jobb modell volt az új festményhez a tisztán a szeme előtt lebegő kép: a favágó meztelen háta, ahogy utat tör előtte a sűrűben, a mágikus rengetegben.
(...) Ők a virágos, lombos erdőben, a vizek és a pompás sziklák közt csupán egy alakot látnak majd, ahogy arányos teste a kőfalnak támaszkodva előrehajlik a vékonyka vízesés felé, hogy a szomját oltsa, vagy hogy áldozzon a hely láthatatlan istenségének. Nagyon kevesen fedezik fel a talányt, a se-nem-nő-se-nem-férfi figura kétes nemiségét, azt a lehetőséget, amelynek az erkölcs és a vallás hadat üzent, amelyet addig üldözött, tagadott és írtott, amíg azt hitte, hogy nincs többé. Mennyire tévedtek! A Pape moe is bizonyítja.

Nemcsak a vásznon lassanként kibontakozó test kihívó - az aranyba játszó, vöröses okker felsőtesténél és combjánál sötétebb arc meg a karomszerű körmökben végződő, nagy láb -, hanem a környezete is, például az a kék bársonyhuzatú, kínai karosszék, amelybe Annah-t abban a szentségtörően obszcén pózban beültetted. A szék karfáit a jávai lány mindkét oldalán egy-egy képzeleted szülte tahiti bálvány díszíti, mintegy a Nyugat és az affektált keresztény hite megtagadásaként, a feltörekvő pogányság nevében. És a zöld párnán, amelyen Annah lába nyugszik, feltűnnek azok a különös, fénylő virágocskák is, amelyek mindig ott lebegnek a képeiden, mióta festői pályafutásod kezdetén felfedezted a japán metszeteket. Először azoknak a képeknek a jelrendszerét tanulmányozva sejtetted meg, amit most már világosan láttál: az európai művészet haldoklik, mert megfertőzte a tüdőbaj, amely annyi művészt juttatott a sírba, és csak azoknak az Európa által még el nem taposott, primitív kultúráknak az élettő fürdője emelheti ki a dekadenciából, amelyekben még létezik a földi paradicsom. Taoa, a vörhenyes majom, ahogy félig töprengő, félig nemtörődöm pózban Annah lábánál ül, még inkább hangsúlyozza a festményt átható non-konformizmust és rejtett szexualitást. A jámbor párizsi művészek által bálványozott szimmetria, konvenciók és logika lerombolásához még azok a légies almák is hozzájárulnak, melyek a jávai lány feje mellett lebegnek a háttér rózsaszín falán. Bravó, Paul!

- Ott egy holló - mondta hirtelen Koke, és a zenélést abbahagyva a közeli nagy mangófára mutatott.
- Tahitin nincs holló - lepődött meg az obsitos katona, és felugrott, hogy elinduljon hazafelé. - Se holló, se kígyó. Talán nem tudtad?
- Márpedig az ott holló - hajtogatta Koke. - Láttam már eleget életemben. Marie-Henrynél, Marie "Babá"-nál Le Poulduben az egyik minden este odaszállt az ablakomba éjszakára, hogy figyelmeztessen a szerencsétlenségre, amely rám várt. Jó barátok lettünk. Az a madár ott holló.
Nem tudtak megbizonyosodni felőle, mert amikor közelebb mentek a mangófához, a sötét árny, a szárnyas feketeség már elillant.
- Baljós madár, ebben biztos vagyok - ütötte tovább a vasat Koke. - Az a másik ott Le Poulduben tragédiát jelezett. Ez is valami katasztrófa hírét hozta.
A szárnyas kísértet régi emlékeket kavart fel azokból az időkből, amelyek, bár nem voltak olyan távoliak, neked rettentő réginek tűntek. Megpróbált felkutatni valami könyvet a papeetéi tiszti klub szerény kis könyvtárában és Auguste Goupil telepes magánkönyvtárában - az egész szigeten egyedül ez volt méltó a könyvtár névre -, amelyben megvan Edgar Allan Poe A holló című versének francia fordítása. Te is ott voltál, amikor a fordítója Stéphane Mallarmé költő barátod felolvasta a rue de Rome utcai lakásán, az egyik keddi összejövetelen, amelyekre egy időben eljártál. Tisztán emlékeztél az elegáns és választékos Stéphane előadására Poe életének keserves korszakáról, amikor az italtól, a kábítószertől, az éhségtől és a philadelphiai családi viszályoktól elgyötörten megírta a vers első változatát. A félelmetes vers a teátrális, de ugyanakkor harmonikus, érzékeny és baljós fordításban mélységesen megrázott, Paul.
A verssorokra nem emlékezett, csak a versszakokat lezáró refrénre - Nevermore, Soha már - meg a versben elbeszélt történetre. A vers hozzád szólt, Koke, a tahiti vademberhez, életednek éppen ebben a pillanatában. Úgy érezted, te vagy az a diák, aki előtt a ködös éjjelen, amikor töprengéseibe és olvasmányaiba merül, és a szíve majd' meghasad szeretett Lenórája halála miatt, hirtelen felbukkan egy holló.
Festened kellett Koke. Hosszú ideje nem fogott el a szellemi bizsergés, amely most újra ott követelőzött, és görcsös, nyughatatlan emberré tett. Igen, igen, festened kell. De mit fessél? A vérét forraló láz meg a testét lúdbőrössé borzoló izgalom a fejébe szállt, és magabiztosnak, hatalmasnak és győzedelmesnek érezte magát tőle; nyomban ki is feszített egy vásznat a keretre, és felerősítette a festőállványra.

Anélkül, hogy tudtad vagy akartad volna, egy taata vahiné-t festettél a legjobb képed közepére. Így tisztelegtél a kihalt kultúra előtt, amelyet elraboltak a tahitiaktól. A sok év alatt, amit itt töltöttél, senkivel sem találkoztál, aki emlékezett volna, milyenek voltak azelőtt a szokások, a kapcsolatok, a mindennapi élet. Még azt a ragyogó meztelenséget sem hagyták meg nekik, amely a képeiden megjelent.

Hát az a két rózsaszín tunikás alak a háttérben, vajon az idővel szemben halad, a halálból az életbe, ott a tudás fája alatt? (...) Volt valami baljós, makacs, nyugtalanító, bosszantó abban, ahogy titkolóznak, ahogy önmagukba zárkóznak, és nem érdekli őket a környezetük. Behunyta a szemét, és keresgélni kezdett a lelke mélyén. Mit ábrázoltál azzal a két emberrel, Koke? Nem tudta. Nem is fogod megtudni soha. Ez pedig jó jel. A legjobb képedet nemcsak a kezeddel, az eszeddel, a képzeleteddel és a mesterségbeli tudásossal festetted. Hanem azokkal a sötét erőkkel is, amelyek a lélek mélyéről törnek fel, a sercegő szenvedélyekkel, a vad ösztönökkel, azzal a lendülettel, amely a kivételes mesterműveket hatja csak át. A halhatatlan képeket, Koke. Olyanokat, mint Manet Olympiá-ja.

A következő képet ma Harc az angyallal címen emlegetik, de eredetileg Látomás prédikáció után volt a címe.

Valami nagyon is emberi dolog történt vele, Paul; megértette, hogy a Látomás prédikáció után remekmű. Ez túl sok volt neki. Bosszúból gyűlölni kezdte azt, aki annyira szeretett és csodált. Szegény Émile! Vajon mi lehet vele? Bár, ha jobban meggondoljuk, talán igaza is volt. Bernard nélkül talán sosem festetted volna meg 1888 nyarán, a magukat tanítványaidnak valló festő barátokkal teli - Bernard, Laval, Chamaiilard, Meyer de Haan is ott lakott - Gloanec panzió szűk kis szobájában azt a képet, amely egy csodát, vagy talán egy látomást ábrázolt. Egy csapat ájtatos breton asszony, miután meghallgatta a tonzúrás és rád emlékeztető profilú pap vasárnapi szentbeszédét, a kép sarkában szorongva, a misére koncentrálva, nagy elragadtatásban maga előtt látja, vagy csak elképzeli a Genezis nyugtalanító jelenetét: Jákob harcát az angyallal azon az almafa által kettéosztott, képtelenül cinóbervörös színű bretagne-i réten. Annak a festménynek az igazi csodája nem abban állt, hogy bibliai szereplők jelentek meg az egyszerű parasztasszonyok előtt a valóságban vagy a képzeletükben. Hanem a szokatlan, merészen természetellenes színekben, a föld cinóbervörösében, Jákob ruhájának palackzöldjében, az angyal ultramarinkékjében, az asszonyok ruházatának poroszfeketéjében és a nézők meg az almafa és az egymással küzdő két alak között sorakozó főkötő- és gallérsor rózsaszínbe, zöldbe és kékbe játszó fehérségében. Az a súlytalanság volt csodás, amely a kép belsejét uralta, az a tér, amelyben a fa, a tehén és az ájtatos asszonyok hitük ereje folytán mintha súlytalanul lebegnének. Az volt a csoda, hogy azon a vásznon leszámoltál a prózai realizmussal, hogy új valóságot teremts, amelyben elválaszthatatlanul összemosódik az objektív és a szubjektív, a valóságos és a természetfeletti. Bravó, Paul! Ez volt az első remekműved, Koke!

1888 nyarán az Aven-parti kis breton faluban rendkívüli dolgok történtek veled. Megértetted a katolikus hitet, elolvastad Victor Hugo regényét, A nyomorultak-at, festettél egy remekművet, a Látomás prédikáció után-t, szégyenlősen beleszerettél a Madeleine Bernard-ban testet öltött Szűz Máriába, és összebarátkoztál a bátyjával, Émile-lel.(...)

Mi volt mindebből a legfontosabb? A nyomorultak, Koke. Victor Hugo regényét valamennyi festő elolvasta, aki veled együtt özvegy Marie-Jeanne Cloanec panziójában lakott (sőt az asszony is elolvasta). (...)
Az önarcképen, amelyet az őrült hollandusnak küldtél, és amelyen Jean Valjeanként ábrázoltad magad, a meg nem értett művészt festetted meg, akit embertársai vaksága, anyagiassága és filiszteusi szelleme a társadalom peremére száműz.

A képek forrásai:
Nevermore

Önarckép Jean Valjeanként

ahol nincs link, az eredeti helyről beágyaztam a képet.

Három éve, amikor elkezdtem gyűjtögetni Mario Vargas Llosa könyveit, találtam rá erre a regényére egy kis könyvesboltban, ahol le is csaptam rá. Valószínűleg az utolsó példány volt belőle, és akkor nem is sejtettem, micsoda kincset sikerült megkaparintanom. Először a címe tetszett meg, aztán átfutottam a fülszöveget, végül pedig maga a regény, úgyhogy már el is felejtettem A kelta álma okozta csalódást.

A regény Flora Tristánnak és unokájának, Paul Gauguinnek állít emléket. Utóbbi neve mindenki számára ismerősen cseng, míg a nagymamáé valamiért a feledés homályába merült, pedig sokat köszönhetünk neki.
Kettejük életét felváltva ismerhetjük meg: mindig a fejezetben szereplő jelenébe csöppennünk, de közben, mint egy kirakós játéknál, apránként kerülnek helyükre a darabok, melyek kettejük múltjának egy-egy eseményét rejtik.

A perui anyától és francia apától született Flora Tristán éppen Dél-Franciaországot járja, hogy a helyi egyházakkal és munkásokkal találkozzon és megismertesse velük eszméit, melyet a Munkásszövetség c. könyvében írt meg. Florita nemcsak a munkások érdekeit tartja szem előtt, hanem a női egyenjogúságot is. A női munkások már ekkoriban is csak a férfiak bérének töredékét kapták, és Flora elszántan harcol a válás törvényesítéséért is.
Mindezt nem légből kapottan adja elő, hanem hosszas munka és keserű tapasztalatok állnak mögötte, mert hiába a perui arisztokrata származás, Florita élete egyáltalán nem volt könnyű. Éppen egy perui út adta meg a végső lökést a tervéhez:

De azon az úton semmi sem sikerült úgy, ahogy remélted, Florita. Mégsem bántad meg, hogy elmentél, éppen ellenkezőleg. Ennek a tapasztalatnak köszönhetően lettél az, aki vagy, az emberiség boldogulásának harcosa. Felnyitotta a szemedet egy olyan világra, amelynek a kegyetlensége és gonoszsága, nyomorúsága és fájdalma mérhetetlenül nagyobb, mint képzelted volna. És még azt hitted, hogy apró-cseprő házastársi gondjaiddal te vagy a világon a legszerencsétlenebb.

Flora pedig egy pisztolygolyóval a mellkasában a halálig küzd mindezért, hiszen:

Az emancipációt nem adják ingyen.

Az unoka, Paul Gauguin 1891-ben érkezett választott hazájába, Tahitire, hogy életét a festészetnek szentelje. Koke (ahogyan a helyiek hívják) egy dühös feleséget, öt gyereket és egy jól fizető tőzsdeügynöki állást hagy a háta mögött. Korábban barátságban volt az őrült hollandussal (Van Gogh), akivel úgy gondolták, a földi paradicsom Tahitin van. Azonban ezt a paradicsomot csak Gauguin ismerhette meg.

A születési helyünk véletlenszerű: az igazi hazáját az ember maga választja ki a testével és a lelkével. Te Tahitit választottad. Vademberként fogsz meghalni a vadembereknek azon a gyönyörű földjén. A gondolatra nagy kő esett le a szívéről. Nem bánod, hogy nem látod többé a gyerekeidet meg a barátaidat, Koke? Danielt, a derék Schuffot, a legutóbbi pont-aveni tanítványokat, Molardékat? Eh, egy cseppet sem bántad.

Miközben kibontakoznak előttünk a festő mindennapjai, számos festménye születésének is tanúi lehetünk. Azonban, ahogy Flora életét, Gauguin életét is számos betegség nehezítette, köztük az a néven nem nevezhető, ami fokozatos leépüléséhez vezetett.

Ezt a regényt az fogja szeretni, aki kapott már ez élettől egy-két igazán nagy pofont, csakúgy, mint Flora és Koke. Ő megérti ezt a két embert: Florát, akit a betegsége sem akadályozott meg abban, hogy útra keljen azért, hogy megpróbálja mások életét jobbá tenni, hogy egyedülálló nőként szembe szálljon másokkal, hogy felfedje az igazságot. Gauguint, aki az Édenkertet kereste és életét a művészetének szentelte, aki életében nem kapta meg a neki járó elismerést.

Mindkettejükről ugyanolyan lelkesedéssel olvastam, imádtam a szókimondó Florát, aki nem rettent meg egy egész csapat csendőrtől sem, Gauguint, aki a hóbortjaival maga ellen fordította a falu elöljáróit.
A Flora fejezeteiben fokozatosan rajzolódnak ki a kor meghatározó eszméi: felidézhetjük Saint-Simon, Fourier vagy Robert Owen munkásságát, a francia munkások élete mellett bepillanthatunk Peru történelmébe, a londoni prostituáltak életébe és megtudhatjuk, mi is az a finish, ahol a londoniak a legmélyebbre süllyednek.

Gauguin festményeinek pedig egy külön bejegyzést szentelek még.

A regényben többször szóba kerülnek Flora Tristán művei, és nem értem, magyarul miért nem jelent meg egyik sem?

A cím egy perui gyerekjáték, amit mindketten játszottak annak idején: egy gyerek a körön belül áll, és valakitől mindig megkérdezi: merre van az Édenkert?, mire a másik azt válaszolja: nem tudom, kérdezze meg a sarkon túl.

Egy szó, mint száz: mindenképpen megéri elolvasni. Aki szereti az életrajzi regényeket, és nem ódzkodik attól, hogy jelen esetben nem egy megszokottan felépített változatával találkozik, ill. érdeklődik Flora Tristán vagy Gauguin munkássága iránt, ne hagyja ki. Nálam bekerült a kedvencek és az újraolvasandók közé.

Megpróbált barátsággal elbúcsúzni Fortin atyától, és odanyújtotta a Munkásszövetség egy példányát.
- Legalább olvassa el, atyám. Majd meglátja, hogy a tervemet keresztényi érzések hatják át.
- Nem olvasom el - mondta Fortin atya, és hevesen megrázta a fejét, a könyvet pedig nem vette el. - Abból, amit elmondott, már látom, hogy nem erkölcsös olvasmány. Ön talán nem is tudja, de alighanem maga Belzebub ihlette.
Flora felkacagott, és visszatette a kis kötetet a szatyrába.
- Látom, atyám, ön is olyasféle pap, aki még ma is szívesen máglyát gyújtana a piactéren, hogy megégesse a világ szabad és értelmes lakóit - mondta búcsúzásul.

Mario Vargas Llosa: Édenkert a sarkon túl
Eredeti cím: El Paraíso En la Otra Esquina
Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna
524 oldal
Európa Kiadó, 2003
2500 Ft

Nagyon vártam ennek a könyvnek a megjelenését, és az európás könyvmaratonkor a virtuális kosaramban is landolt. Egy december este levettem, hogy megtudjam, ki is volt ez a Roger Casement. Akkor még nem is sejtettem, hogy ilyen nehezen érek majd a végére.

Roger Casement Írországban született, és testvéreivel korán elvesztették édesanyjukat, majd az egyik rokon házaspár nevelte a gyerekeket. Korán munkába kellett állnia, és mivel mindig is vonzotta Afrika, néhány év múlva úgy döntött, a fekete kontinensre települ. Itt szembesült a brit gyarmatosítók kegyetlenségeivel, melyeket az őslakosokon követnek el.

" - El tudja képzelni, konzul úr, hogy ilyesmi is megtörténhet a világon?
- Igen, atyám. Most már elhiszek minden rosszat és borzalmat, amit mesélnek. Ha valamit, hát azt megtanultam itt Kongóban, hogy az embernél nincs vérengzőbb bestia."

Később Amazóniába is eljutott, ahol a kaucsukkitermelők körülményeit térképezte fel. Nem is sejtette, hogy a helyi indiánokkal szemben a felvásárlók milyen aljasságokra képesek. Roger diplomataként vette fel a harcot, jelentésben írta meg mindazt, amivel szembesült. Természetesen mindezzel ez érintettéknél kihúzta a gyufát.

„ - A gonoszság a lelkünkben lakozik, barátom - jelentette ki félig tréfásan, félig komolyan. - Ilyen könnyen nem szabadulhatunk meg tőle. Az európai országokban meg az enyémben rejtett marad, és nyíltan csak háború, forradalom vagy lázadás esetén mutatkozik meg. Indítékra van szükség, hogy nyilvánossá és tömegessé váljon. Amazóniában azonban nem kell a hazafiság vagy a hit álcája ahhoz, hogy gátlástalanul megjelenjen, és a legszörnyűbb gaztetteket kövesse el. Elég hozzá a pénzsóvárság. A bennünket mérgező gonoszság ott van mindenütt, ahol emberek élnek, és mélyen gyökerezik a szívünkben."

Roger Casement

Egész életét az igazságra, ill. Írország függetlenségére tette fel, azonban az utóbbiért való munkálkodása miatt börtönbe került és bíróság elé állították.

E rövid összefoglalóból is kiderül, hogy Roger Casement élete igazán kalandos volt. Pedig még nem nem is említettem, hogy olyan emberek barátságát mondhatta magáénak, mint Joseph Conrad író vagy Alice Stopford Green történész. Roger azonban nemcsak munkásságával, hanem a későbbiekben napvilágra került homoszexualitásával is kivívta többek haragját.

A cselekmény két szálon fut: először a jelenbe, Roger börtönéletébe csöppenünk, majd felváltva jutunk el a gyerekkorától az utazásain át ismét a jelenbe, ahol egyetlen olvasmánya Kempis Tamás Krisztus követése c. könyve, és állandó látogatói közt szerepel Alice Stopford Green és Carey atya.

A regény megírását hosszas kutatómunka előzte meg, melyhez az író Roger Casement naplója mellett szép számmal akadt segítőkre is. Mindez csak még hitelesebbé teszi a regényt, azonban sokszor úgy éreztem, mellékhatásként az unalmat is magában hordozza. Bizonyos fejezetek iszonyatosan szárazak voltak, sokszor el is vesztettem a fonalat, hogy ki kicsoda. Bár ennek az is oka volt, hogy hónapokat pihent a polcon.
Amikor vasárnap ismét elővettem, kb. 200 oldal volt hátra, de többször nagyon szenvedtem vele és az utolsó mondat után szó szerint fellélegeztem, amikor becsukhattam a könyvet.

Mario Vargas Llosát sokan a mesélőképessége miatt szeretjük, azonban ebben a regényében éppen ezt nem tudta kamatoztatni. Hiába a hosszas kutatómunka, nem egyszer döcögősen ment az olvasás, és ez nálam a könyv félretételét vonja maga után. Bizonyos részeket leszámítva, ha nem tudtam volna, ki a szerző, el sem hittem volna, hogy ezt Vargas Llosa írta. Az ötlet jó, hogy ismerjük meg Roger Casement életét, akiről Írországban is sokáig megfeledkeztek, sőt szándékosan a feledés homályába merült a neve, mégis többször az volt az érzésem, hogy egy, sokszor az adatokra épülő történelemkönyvet olvasok.
Vargas Llosa a sokszínűsége miatt is népszerű, azonban ebben a műfajban - szerintem - nem aratott osztatlan sikert. Pedig A beszélő témájában picit hasonlít ehhez, és azt szerettem.

Roger Casementről a Wikipedián (angol nyelvű)

Mario Vargas Llosa: A Kelta álma
Eredeti cím: El sueño del celta
Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna
568 oldal
Európa Kiadó, 2011
3400 Ft

A napokban könyvespolc előtt állva valami könnyed olvasmányt kerestem, levettem hát A beszélőt. Ennél jobban csak akkor nyúltam volna mellé, ha a közelből a Háború és békét vagy Virginia Woolf valamelyik regényét emelem le. Elkezdtem olvasni és rögtön az elején szembesültem azzal, hogy ez bizony nem egy habkönnyű olvasmány lesz, de azért se tettem vissza.

1985-ben az író egy firenzei kirakatban a perui indiánok ruhájába öltöztetett babát pillant meg, majd egy fényképet, melyen egy kisebb csoport egy embert vesz körül. Ő a beszélő. Azonban ez a beszélő ismerős számára, egy egyetemi évfolyamtársára emlékezteti. Közelebbről szemügyre veszi a képeket, és ez indítja el az emlékezés hullámait.

Saúl Zuratas arcának jobb felét teljesen beborította egy sötétlila, borecet árnyalatú anyajegy, vörös hajszálai pedig úgy meredeztek, mint egy súrolókefe sörtéi. Az anyajegy nem volt tekintettel sem a fülére, sem a szájára, sem az orrára, rájuk is kiterjedt ez az erekkel átszőtt duzzanat. Elmondhatatlanul rút, de ugyanakkor rokonszenves és jólelkű fiú volt. Senkit nem ismertem, aki az első pillanattól fogva ennyire nyílt, szívélyes, önzetlen és jó szándékú ember benyomását keltette volna, mint ő, senkit, aki minden helyzetben hasonló egyszerűségről tett volna tanúbizonyságot."

A fiút éppen ezért hívják Maskarának. Maskara és Vargas Llosa az egyetemi felvételin találkozik és két évig együtt járnak a bölcsészkarra. Maskara apja "Ábrahám és Mózes vallását" követi, egy kisboltot vezet Limában, és álma, hogy fia legyen az első Zuratas, aki beírja nevét a parlamentbe. A fiú azonban az egyetemen néprajzot is hallgat, eljut az őserdőbe, ahol teljesen elvarázsolja az ott élő indiáncsoport, a macsigengák világa. Elvégzi az egyetemet, fényes oktatói karrier vár rá, őt azonban elbűvöli ennek a számunkra idegen kultúrának világa, azon belül is a beszélőé. Ki is a beszélő? A beszélő mesél, hírnök, ő köti össze az elmúlt és a jelen nemzedékeit.

- Szórakoztatják őket, a filmet, a televíziót jelentik számukra - folytatta elkomolyodva, egy kevés szünet után. - A könyveket, a cirkuszt, mindazt a mulatságot, amivel mi, civilizált emberek rendelkezünk. Nekik ez az egy dolog jelenti a szórakozást ezen a világon. Csupán ennyi a beszélők dolga.
- Ez mind a beszélők dolga - javítottam ki finoman.

Egy alkalommal Vargas Llosa is elutazhat az egyetem Nyelvi Intézetével a macsigengák közé, természetesen hajtja a kíváncsisága, miért olyan fontos ez a népcsoport a barátja számára. Aztán telnek-múlnak az évek és 1981-ben az író ismét eljut az őserdőbe.

Az író már régóta tervezte a beszélő történetének megírását, végül a firenzei utazás tett pontot a dolog végére. Ahogyan azt a fülszöveg is ígéri, a történet zöme az őserdőben, a macsigengák között játszódik. Alaposan bepillanthatunk a mindennapjaikba, megismerjük a babonáikat, szertartásaikat, mítoszaikat. Ezeknél a részeknél bizony figyelni kell, mert könnyen elveszíthetjük a fonalat, azonban Vargas Llosa a következő oldalakon visszautal az adott isten nevére, így nem kellett jegyzetelnem, hogy ki kicsoda.
Mint minden világtól elzárt csoportot, előbb-utóbb őket is utoléri a civilizáció, a tudósok és hittérítők csoportja. De hogy mindez hogyan hat rájuk, azt nem árulom el. Ez azonban egy nagyon fontos kérdést is felvet: be kell-e avatkozni ezen elzárt kultúrák életébe vagy éljék továbbra is a saját életüket?

Nem egy könnyed olvasmány, azonban akit érdekel más népek kultúrája, nem nem fog csalódni . Mivel mindig is szerettem a mitológiát, a mítoszokat, azonban az indiánregények valahogy kimaradtak, így különösen örülök, hogy elolvastam a regényt. Mario Vargas Llosa pedig ismét egy másik oldaláról mutatkozik be, engem sikerült újra meglepnie.

Egy napon, amikor ellátogattam az egyik családhoz, a hátam mögött így beszéltek: "Ott jön a beszélő. Gyerünk, hallgassuk meg őt." Hallottam, és meglepődtem. "Rólam beszéltek?", kérdeztem. Mindannyian bólogattak, "Ühüm, ühüm, rólad beszélünk", hagyták helyben. Én voltam hát a beszélő. Eltöltött a csodálkozás. S bennem van azóta is. A szívem, mint egy nagydob. Dübögött a mellkasomban: bum, bum. Megtaláltam volna a sorsomat? Meglehet. Igen, akkor történhetett. A Timpshía folyó egyik szurdokában, ahol macsigengák éltek. Ma már senki sem lakik arrafelé. De valahányszor ennek a szurdoknak a közelében járok, a szívem táncra perdül. "Itt születtem másodszor", jár a fejemben. "Itt tértem vissza, pedig el sem távoztam", mondom. Így lettem az, aki vagyok. Meglehet, ez a legjobb dolog, amiben valaha részem volt. Úgy gondolom, soha jobb dologban nem is lesz részem. Azóta beszélek. És vándorlok. Mindaddig, amíg járni tudok, úgy hiszem. Mert én vagyok a beszélő.

Mario Vargas Llosa: A beszélő
Eredeti cím:El hablador
Fordította: Pál Ferenc
296 oldal
Európa Kiadó, 2007
2400 Ft
A képek forrásai:
A macsigenga lány fényképe
A papagáj képe és még több kép itt található Amazóniáról (angol nyelvű)

A tulajdonomban lévő négyezer kötet és a száz kép mennyisége nem változtatható. Sose lesz belőlük több, mert annak túlzsúfoltság és rendetlenség a vége, de sose maradnak ugyanazok, mert folyamatosan, életem végéig cserélem őket. Ez azt jelenti, hogy ahány új kötettel gyarapodik a könyvtáram, annyitól meg is válok, és minden egyes, a gyűjteményembe kerülő kép - fa- és kőnyomat, metszet, rajz, rézkarc, vegyes technika, olaj- és vízfestmény stb. - egy kevésbé kedvelt régi helyét foglalja el. Nem titkolom, hogy az áldozat kiválasztása nehéz, esetenként fájdalmas; olyan hamleti kétség, amely napokon, heteken át gyötör, és később, lidérces álmaimban újraéled.

- Van ebben a gyerekben valami nem tudom, micsoda - mentette magát Justitiana vállvonogatva. - Bűnös gondolatokat ébreszt az ember fejében.
- Ez igaz - mondta doña Lucrecia. - De jobb, ha nem öntünk olajat a tűzre.
- Az asszonyom arcán még ott ég a tűz - vágott vissza Justiniana szokott cserfességével. - De ne aggódjék, ez a szín nagyszerűen áll Önnek.

A regény előzménye egy időre elvette a kedvem, hogy elolvassam a folytatását, de most úgy éreztem, eljött az idő. Ha valaki esetleg nem olvasta volna a Szeretem a mostohámat c. kisregényt, nem maradt le semmiről, de ha szeretné pótolni, gyorsan ugorjon két sorral lejjebb. Az előzményben Fonchito elcsábította mostohaanyját, doña Lucreciát, akit ezért férje, Don Rigoberto száműzött a házából.

Fonchito egy napon becsönget mostohaanyja ajtaján, aki - érthető okok miatt - megdöbben a fiú látogatásán. Foncho egy rajzmappával érkezik és boldogan újságolja, hogy meglógott a rajzóráról és magát az osztrák festő, Egon Schiele reinkarnációjának tartja, nagyon hiányzik neki és az édesapjának is, és reméli, még szóba áll vele. A fiú látogatásai szaporodnak, hetente akár többször is megérkezik és Egon Schieléről mesél, illetve feltett szándéka, hogy a házaspárt kibékítse.

Eközben Don Rigoberto a biztosítónál folytatott munkája után a nap további óráiban gondolatai felesége körül forognak. Erotikus vágyálmaiban Lucreciát látja és folyamatosan a dolgozószobájában becsben és rejtve tartott füzeteiben lévő jegyzeteit bújja, melyeket egy-egy irodalmi mű, színházi látogatás vagy festmény hatására készített annak idején. Persze ő mit sem sejt gimnazista fia mesterkedéséről.

Don Rigoberto fantáziája határtalan, ezt bátran ki merem jelenteni, bár néha szerintem kicsit elveti a sulykot (gondolok itt a regény elején található Macskák éjszakája c. fejezetre). Ellenben dicsérendőek a művészi párhuzamok (pl. Klimttel vagy Courbet-val), ill. a Levél a "Playboy" olvasójához, avagy kis esztétikai fejtegetés. A fiatalabb korosztálynak pedig kifejezetten ajánlom, hogy olvasson bele, ugyanis ezek a fantáziálások nem abban a közönséges stílusban íródtak, ahogyan a magukat nagyfiúknak és nagylányoknak tartó illetők ecsetelgetik saját(?) hétvégi élményeiket a tömegközlekedésen.

Gustav Klimt: Danae

Amikor kezdtem belefáradni don Rigoberto képzelgéseibe, a következő részben megérkezett Fonchito, aki annyira beleásta magát kedvenc festője életébe és munkásságába, hogy magyarul a Wikipedián nem találtam ennyi információt Schieléről, de legalábbis rövid életének bizonyos korszakairól. Egyébként Fonchitóban most sem fogunk csalódni. Nem, azt nem teszi meg még egyszer. Don Rigobertóról még annyit, pontosabban az első idézethez kapcsolódva, hogy a felesleges könyveinek, illetve reprodukcióinak valószínűleg sokan örülnénk, bennünket egy cseppet sem zavarna, ha a könyvtárunk esetleg 4001 kötetből állna.

Érdekes, hogy mióta októberben Vargas Llosa megkapta a Nobel-díjat, a könyvei fokozatosan eltűntek a boltok polcairól. Nem tudom, hogy a könyveket lakberendezési tárgyként használók vásárolták fel őket, mivel a sorozat igen színes és az már csak hab a tortán, hogy Nobel-díjas a szerző. Pedig még legalább három-négy könyvére vadászom.

Mario Vargas Llosa: Don Rigoberto feljegyzései
Eredeti cím: Los cuadernos de don Rigoberto
Fordította: Szilágyi Mihály
360 oldal
Európa Kiadó, 2007
2300 Ft (690 Ft-ért vettem tavaly nyáron, amikor keveseket érdekelt MVL)
Egon Schieléről a Wikipedián
Gustav Klimt festménye

"- Te tényleg a világ legboldogabb embere vagy a puszta gondolatra, hogy velem tölthetsz egy éjszakát, mirafloresi kisfiú? Csak azért kérdezem, hogy megint mondhass valami olcsó lilaságot,amikkel úgy szeretsz elhalmozni. - Semmi sem tenne boldogabbá - mondtam, és számat a szájára szorítottam. - Évek óta erről álmodom, gerillalány."

A Szeretem a mostohám után kíváncsi lettem Vargas Llosa más regényeire, amelyek nem a családon belüli belterjességet boncolgatják. (Azért beszereztem Don Rigobertót is, egyelőre várat még magára. Itt végre nem egy abnormális család életébe csöppenünk bele, bár különc szereplők itt is akadnak. Vagy nevezzük őket inkább kevésbé hétköznapinak.

A regény elején Lima Miraflores nevű negyedében éppen ünnepséget tartanak az ötvenes években. Az ekkor tizenöt éves Ricardo beleszeret egy nála néhány évvel fiatalabb, titokzatos chilei kislányba, Lilybe. Hamarosan kiderül, Lily nem az, akinek mondta magát. Ricardo egyetlen álma, hogy álmai városában, Párizsban élhessen.

Lima Miraflores negyede

Eltelik néhány év, és Ricardóval a fények városában találkozunk. Itt ismét találkozik a rossz kislánnyal, aki most Arlette-ként mutatkozik be, de útjaik ismét csak elválnak.
Ricardo az UNESCO-nál kap különböző megbízásokat, majd a francia és az angol mellé, elkezd oroszul tanulni. Hamarosan ismét belép az életébe a rossz kislány, immár férjes asszonyként.

A regény kettejük se vele, se nélküle kapcsolatát boncolgatja, miközben eltelik negyven év, Peru jelentősen átalakul, ezért Ricardo csak nagyon ritkán utazik vissza szülőföldjére. A rossz kislány újabb férfiakat hálóz be, Ricardo újabb barátokkal találkozik, miközben az ő élete is folyamatosan megváltozik: utazik, de minden út magában rejti a viszontlátás lehetőségét...

Ricardo egyszerű életre vágyik, míg a rossz kislány nem:

"Milyen naiv vagy, milyen álmodozó - szótagolta, kihívó csillogással a szemében. - Te nem ismersz engem. Én csak olyan férfi mellett maradnék meg örökre, aki nagyon, nagyon gazdag és hatalmas. sajnos te sohasem leszel ilyen.
- És ha nem a pénz volna a boldogság, rossz kislány?
- Nem tudom és nem is érdekel, hogy mi a boldogság, Ricardito. De abban biztos vagyok, hogy nem az a romantikus, csöpögős valami, ami neked. A pénz biztonságot ad, megvéd, engedi, hogy fenékig kiélvezd az életet, anélkül, hogy aggódnod kellene a holnap miatt. Az egyetlen boldogság, amit meg lehet fogni.
Tovább nézett azzal a hideg tekintettel a szemében, ami néha furcsán élessé vált, és mintha megfagyasztotta volna az életet maga körül.
- Te jó ember vagy, de van egy szörnyű nagy hibád: hogy nincs benned ambíció. Beéred azzal, amit elértél, ugye? De hát ez még semmi, jó kisfiú. Ezért nem lehetek a feleséged. Én sohasem leszek elégedett azzal, amim van. Én mindig többet akarok."

Bevallom, néhány oldalt unalmasnak találtam az Arquimedes, a hullámtörőgát-építő c. fejezetben, azonban pár oldallal később nagy felfedezés várt rám...

Vargas Llosa minden fejezetben tartogatott egy-egy meglepő fordulatot, úgyhogy nem panaszkodhatom, mert az előzőt leszámítva, nem unatkoztam olvasás közben. A rossz kislány kalandjait pedig nem kívánom senkinek sem.

A rossz kislány csínytevései egy fordulatos, izgalmas, remek könyv. Aki még nem ismeri a szerzőt, első olvasmánynak ajánlom tőle, mert biztosan el tudja dönteni, szeretne-e más műveivel is megismerkedni. Valószínűleg igen.

U.i.: egy érdekes megjegyzés: Ricardo a rossz kislány ádámcsutkáját említi egyszer. Mióta van a nőknek ádámcsutkájuk?

Mario Vargas Llosa: A rossz kislány csínytevései
Eredeti cím: Travesuras de la nińa mala
Fordította: Szőnyi Ferenc
448 oldal
Európa Kiadó, 2007
2800 Ft

Kép: Google