Pedig Ishiguróval nem indult felhőtlenül a kapcsolatom. Arra már nem emlékszem, hogy előbb láttam-e a Napok romjait és utána olvastam a Ne engedj el...-t, vagy fordítva, de egyik sem nyerte el akkor a tetszésem. Ez persze nem volt kizáró ok, hogy a későbbiekben mást is elolvassak a japán származású, Nobel-díjas írótól. És nemrég eljött a pillanat.
Ha egy verőfényes nap elindulnak a kis fahídtól, amelyet a környéken még mindig a "Tétovázás hídja" néven emlegetnek, a meredek ösvényen felkapaszkodva rövidesen megpillantják a házam tetejét két ginkófa csúcsa között.
Ezzel a mondattal kezdődik 1948 októberében a regény, melyben egy elismert, ma már nyugdíjas festő a mindennapjait tárja elénk, ill. az élete visszaemlékezése is egyben, számvetése a múlttal. Ez az az időszak, amikor - ahogy minden ország esetében is, mely részt vett a II. világháborúban - Japán az újjáépítésen munkálkodik, és ez a folyamat szorosan együtt jár a változással. A régi épületek, eszmék, meggyőződések helyére fokozatosan újak kerülnek.
Ono, a festő, elmeséli a háza megvásárlásának körülményeit, megismerjük a lányait és az unokáját, megtudjuk, hogy a felesége egy bomba miatt vesztette életét, amely a házát is súlyosan megrongálta, amelyet most igyekszik rendbe hozatni. Megismerjük a törzshelyét, a kocsmát, amelyet rendszeresen felkeres egy régi tanítványával együtt, ill. a japán házasodási szokásokat is.
Ahogyan a fiatalkorát, a mesterét, a korábbi törzshelyét, munkahelyeit és festőtársait, az ismerőseit, és kiderül, mit neveztek akkoriban a lebegő világnak.
Ahogyan a fiatalkorát, a mesterét, a korábbi törzshelyét, munkahelyeit és festőtársait, az ismerőseit, és kiderül, mit neveztek akkoriban a lebegő világnak.
De szóba kerül a felelősségvállalás, a művészi értékek és a művészi hitvallás is.
A látogatás nyomán - el kell ismernem - valamiképpen az az érzésem támadt, hogy elértem valamit. Mozgalmas pályafutásom során ritkán nyílt alkalmam megállni és leltárt készíteni, ám ez egyike volt azon pillanatoknak, amelyek hirtelen rávilágítanak, milyen nagy utat tettünk meg. Mert tény és való, szinte bele sem gondoltam, mi történik, pedig hát elindítottam egy fiatalembert a karrier útján. Pár évvel korábban ez még elképzelhetetlen lett volna, időközben mégis, majdhogynem észrevétlenül, ilyen magasra küzdöttem fel magam.
Már az elején megszerettem a regény lassúságát, ahogy a jelenről áttér a múlt egy-egy emlékére, és ezek az elkalandozások Virginia Woolfot és Javier Maríast juttatták eszembe. És azt, hogy ilyenek vagyunk mi, emberek is. Épp beszélünk valamiről, és hirtelen eszünkbe jut róla egy emlék, vagy ahogy Ono is, visszagondol az aznapi sétájára a nagyobbik lányával, és most eszmél rá, mit is mondott neki Szecuko, amin csak most gondolkodik el és juttat eszébe valamit a múltból.
Nagyon megkedveltem Onót, aki - ahogy a fentebbi idézetből is kiderül - sok mindent elért az életében, mégis szerény maradt, a helyén tudta és tudja a mai napig is kezelni mindezt. Emellett számos olyan tulajdonsággal bír, amiket nagyon értékelek.
A hűséget ki kell érdemelni. Túl sok itt a hűség. Túl sokat beszélnek az emberek a hűségről, arról, hogy vakon kell követni valakit. Én a magam részéről nem így akarom leélni az életemet.
Hadd tegyem azonban hozzá, nehezen tudom felfogni, miként lehetséges, hogy valaki, akinek fontos az önbecsülés, hosszú időn át ne legyen hajlandó felelősséget vállalni múltbéli tetteiért; tény, hogy olykor nem könnyű, de ha szembenézünk a hibáinkkal, amelyeket életünk során elkövettünk, kétségkívül bizonyosfajta elégedettségre és méltóságra tehetünk szert. Bárhogy legyen is, annyi bizonyos, hogy nincs okunk szégyenre, ha tökéletes jóhiszeműséggel hibáztunk. Kétségkívül szégyenletesebb az, ha valaki nem képes vagy nem hajlandó elismerni a hibáit.
Ha valaki érdeklődik más kultúrák iránt, hogy miként látják mások a világot, szeretné kicsit közelebbről megismerni a művészek világát, vagy egyszerűen csak egy színvonalas olvasmányra vágyik, nem fog csalódni A lebegő világ művészében.
Örülök, hogy adtam még egy esélyt Ishigurónak, aki ezúttal nagyon is meggyőzött a stílusával és a történettel egyaránt, továbbá a számos fontos gondolat mellett a japán kultúrát is közelebb hozta hozzám. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb sorra kerítem A dombok halvány képét is, amely már régóta felkerült a várólistámra.
Mert az olyan ember, aki arra törekszik, hogy kiemelkedjen a középszerűségből, hogy több legyen, mint az átlagos, kétségkívül csodálatot érdemel, még akkor is, ha a végén elbukik, és nagyravágyása következtében egy egész vagyont veszít el (…) Hiszen az ő kudarca nem mérhető össze a hétköznapi életek méltatlan kudarcaival, és egy olyan ember, mint Szugimura, nyilván tudta ezt. Ha valaki ott bukott el, ahol mások elegendő bátorság vagy akarat híján nem is próbálkoztak, vigasztalást meríthet ennek tudatából, sőt mélységes elégtétellel szolgálhat számára, amikor visszatekint az életére.
Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze
Eredeti cím: An Artist of the Floating
Fordította: Todero Anna
215 oldal
Európa Kiadó, 2018
3499 Ft
Bejegyzések
0 hozzászólás