Egy kékvirágos kínai
márványmedence isteni
párkányán élveteg
ült a merengő Szelima,
az elbizakodott cica
és nézte a vizet.

Farka jókedvet hirdetett;
nézte hó-állát, szép kerek
arcát; sötét pamacs
volt a füle, a szeme zöld,
bundája tarka, s elbüvölt
dorombolása: taps.

S ahogy ott bámulta magát,
két angyal szállt a vizen át,
a tó tündérei:
s a víz bibor fegyverzetük
körül elkezdett mindenütt
aranyban izzani.

A Nimfában kigyúlt a vágy:
százszor előre nyúlt a láb
s a száj s a karcsu nyak,
hogy a zsákmányt elfogja, el!…
Van nő, ki a fényt, s macska, mely
megveti a halat?

Önhitt lány! Csak a kép felé
hajlongott, a mélység fölé,
egész belevakúlt.
(Kajánul ült mellette a
Sors) – és megcsúszott a cica
s fejest a vízbe hullt.

Nyolcszor felbukva hívta még
a vizek minden istenét,
mert halni keserű.
Se Delfin, se Nereida,
se Tom nem jött, se Zsuzsi: a
kegyenc nem népszerű!

Szép hölgyek, jól vigyázzatok,
egy ballépés: a sorsotok;
igy hát – óvatosan!
Nem mind törvény és jog, amit
megkíván a szem és a szív;
s nem minden fény arany.