Nora Ikstena regényét az előrendelések között fedeztem fel nemrég, és miután kicsit utánanéztem, kíváncsi lettem rá.
Ebből is látható, miért vagyok már a spontán olvasás híve, és nem gyártok mindenféle listákat és nevezek be mindenféle olvasós kihívásokra.
A cím pedig ne tévesszen meg senkit, nem egy kifejezetten kismamáknak szóló könyvvel találkozik, aki bárhol meglátja.

Először is el kell mondanom, hogy a magyar kiadás nagyon szép lett. A borító keménytáblás, a piros rész vászon,  a régi könyvborítókat (mint amilyen A Világirodalom Remekei sorozat volt) idézi, míg a fehér része fényes, belül pedig piros szalag könyvjelzőt találtam.

A regény egy anya és lánya története az akkor még a Szovjetunió részeként létező Lettországban. Történetüket felváltva, első személyben, mesélik el.
Mivel a nevükre nem derül fény, ezért én is csak az anyaként és a lányként említem őket.

Egyikük élete sem kezdődött könnyen: az anya (1969-ben) a születése után magára hagyta a lányát, és napokra eltűnt, ő pedig annak idején, a németek alóli felszabadítást követően (1944-ben) jött a világra. Az ő édesanyja örült a gyermeknek, akivel egy erdészetben élt a család. Azonban az apát elhurcolták, az anya (vagyis a lány nagymamája) gyermekével elrejtőzött és így menekült meg.
Később az asszony újra férjhez ment, visszaköltöztek Rigába, a lányuk pedig jól tanult, és felvették az orvosi egyetemre.
Minden idejét a tanulásnak szentelte, de teherbe esett és nem tudta mihez kezdjen. A leendő anyában nem volt meg az a bizonyos anyai ösztön, nem akarta a saját mérgét átadni a gyermekének, ezért hagyta magára a nagyszülőkkel.

Szüleimnek az anyám anyját és anyám mostohaapját tekintettem. Az anyám valahogy kívül volt a családi létezésen. Valaki, aki körül mindannyiunk élete forgott, alá voltunk rendelve neki, szorosan össze voltunk kötve vele, szüntelenül tőle függtünk. Az ő démonainak és angyalainak a harcától, ami olykor kilökte a mindennapjainkat az időn és a téren kívülre, belerántott a jó és a rossz közötti mitikus küzdelembe, arra kényszerített, hogy az élet és a halál közötti törékeny mezsgyén egyensúlyozzunk.

   Hát mivé legyek én nélküled, gyermekem? Én nem érzem magamban Szerafima vágyakozását és szenvedését. Én kihordtam és megszültem egy gyereket, de énbelém nem költözött se anyai érzés, se anyai ösztön. Valaki távol tartott engem attól a misztériumtól, amit az igazság velejéig ki akartam ismerni. Eltűntem otthonról, hogy ne tápláljam a gyermekemet. Az én tejem keserű volt, tele nemtudással, a pusztulás teje volt. Megóvtam ettől a gyermekemet.

Ez a kötődéshiány határozta meg a kettejük kapcsolatát. Az anya előtt fényes kutatói karrier állt (szülész-nőgyógyász lett), azonban egy bizonyos tettét követően vidékre száműzték, ahol egy korszerűtlenül felszerelt rendelőben kényszerült praktizálni. Bár ő szívesebben választotta volna a börtönt, számára az lett volna a kegyesebb megoldás. Ráadásul magával vitte a kislányát is.
Míg ő büntetésként élte meg a helyzetét, a vidéki nők szentként tekintettek rá, a rendelője folyamatosan zsúfolt volt a rá váró páciensekkel. Milyen érdekes, hogy egy olyan nőre várnak, aki nem akart anya lenni, miközben ők - ha nem is mindannyian - bármit megtennének, hogy anyák lehessenek.

Időközben a kislány iskolás lett, aki - a beilleszkedést követően - anyjához hasonlóan jól tanult, de az otthoni életük nem olyan volt, mint a másoké. Meg kellett tanulnia gondoskodni magáról (tüzet rakni, ételt készíteni) és az anyjáról, akinek világát ekkoriban még nem értette.
Erre csak később került sor, amikor megismerte a szocializmuson kívüli világot.

A regény látlelet egy nem is olyan régi korszakról, amely csupa jót tartogatott és ígért az emberek számára, amikor tilos volt másként gondolkodni és cselekedni, mert az emberek nem tudhatták, hol bújik meg egy-egy besúgó, aki örökre tönkre tehette az életüket.

Bár úgy tűnik, hogy anya és lánya között nincs meg az a bizonyos kapcsolat, amelyet a legtöbben jól ismerünk, az a szeretet, amelyben felnőttünk, minden nehézség ellenére és közepette valahogy mégis felfedezhetjük a nyomait. Közben a kislány számára ott vannak a nagyszülei, akikre mindig számíthat, akik nagyon szeretik, akik az unokájukhoz hasonlóan próbálják megérteni az anyát.

Az Anyatej szomorú, fájdalmas, nyomokban szeretetmorzsákat tartalmaz, és mégis jó volt olvasni erről a szokatlan családról, megismerni az életüket, a mindennapjaikat és a gondolataikat.


A Vince Kiadó tavaly indította útjára egy román szerző művével Living Bridges címmel kortárs világirodalmi sorozatát, amelyben a tervek szerint idén ukrán, lengyel, lett és román művek is megjelennek. Ezért tartom furcsának, hogy a sorozat angol címet kapott, hiszen nem az angol nyelven író alkotók műveit öleli fel, azonban az ötlet mindenképpen dicséretes, hiszen a felsorolt nyelveken író kortárs szerzők valahogy a magyar könyvpiacon inkább a perifériára szorultak - legalábbis én így látom. Éppen emiatt biztosan figyelni fogom a sorozatot, mert az Anyatejjel meggyőzött.
A regény elején 2017 szerepel kiadási évszámként, de csak ebben a hónapban jelent meg.

   Néztem őt. Az én húsom és az én vérem. Az Életadó adta őt nekem. És az ő életvágya erősebb volt a pokolnál és a gonosz féregnél, ami engem rágott.