Már a megjelenése előtt sejtettem, hogy a Dühödt ámulat borítója élőben még szebb lesz, így miután kibontottam, egy ideig csak csillogó szemekkel nézegettem és lapozgattam. Azután ismét be kellett látnom, hogy a Monet munkásságát illetően is nagyon hiányosak az ismereteim. Eszembe is jutott az a jelenet az Éjfélkor Párizsban c. filmből, amikor Monet vízililiomos képeit nézik meg a Monet-szakértőnek titulált okostojás Paullal. Szerencsére az én kalauzom Monet világába Ross King volt, így biztos lehettem benne, hogy ismét számos információval leszek gazdagabb, amiket a tőle megszokott alapossággal, mégis szórakoztatóan oszt meg.


Claude Monet az I. világháború kitörésekor Givernyben élt családjával, ahol saját kertet hozott létre rózsalugassal és japán hidakkal a vízililiomos tó fölött. Az ekkor 73 esztendős festő sikeres volt, jólétben élt, azonban 1911-ben elhunyt a felesége, Alice, mely annyira megviselte, hogy képtelen volt újra ecsetet ragadni. 1914-ben pedig az egyik fiát is elveszíti. A gyász mellett az elmúlás gondolata is ott lebeg fölötte, attól tart, hogy halála után fiatalkora sikeres festője, Meissonier sorsára jut. Mindezt csak tetőzi a jobb szemén diagnosztizált szürke hályog. Ez pedig különösen fájó bárkinek, egy festőnek még inkább, de főleg Claude Monet számára, aki különleges látással bírt: ő ugyanis másként érzékelte a színeket és a fényt, mint egy átlagember.

Apátiájából az őt rendszeresen látogató barátja, Georges Clemanceau rángatja ki, akinek megmutatja korábbi vízililiomos festményeit, és a Tigris (ahogyan Clemanceau-t nevezték) újabbak megfestésére biztatja.

Monet 1890 óta festett vízililiomos képeket, és az évek folyamán fokozatosan változott a perspektíva ábrázolása. 1914 júniusában megáll a szeme romlása, így újult erővel veti bele magát a munkába. Valami igazán különlegeset akar alkotni, mely a festés során folyamatosan emészti.

Ugyanebben az évben, a Nagy Háború kitörésekor véget ér a belle époque, és Franciaország hadba lép. A frontra vezérelt katonák között ott találjuk Monet másik fiát is, majd a későbbiekben a kertészei is megkapják behívójukat. Miközben a francia katonák a németek ellen harcolnak a fronton, Monet önmagával vívja csatáját, hogy megvalósítsa a lehetetlent - ahogyan a Tigris fogalmazott.

De hát hogyan is lehet ezeket az élményeket és jeleneteket - a reszkető levelek, libbenő árnyékok és bujkáló fények tünékeny képi benyomásait - festékkel és ecsettel a vászonra rögzíteni? Hogyan tehető maradandóvá és kézzelfoghatóvá az illékony és anyagtalan? Hogyan tudja a művész megragadni és rögzíteni azt, amit a másodperc tovatűnő töredékére pillant csak meg az emberi szem? 

Az I. világháború Franciaországot érintő eseményei mellett - nagyon érdekes megfigyelni, hogyan változott a franciák hozzáállása az idő múlásával a háborúhoz -, megismerjük Monet-t nemcsak festőként, de magánemberként is. Kibontakoznak előttünk a híres givernyi ebédek, melyeken a festő szívesen látta vendégül barátait. De Monet családtagjai mellett - különösen fontos, az egyik nevelt lánya, Blanche, aki élete végéig mellette maradt - megismerhetjük a kor ismert és fontos szereplőit is: a barátai közül pl. Sascha Guitryt, Pierre-Auguste Renoirt, Henri Matisse-t, a már említett Clemanceau-t vagy a galériatulajdonos Bernheim-Jeune fivéreket, illetve a politika meghatározó szereplőit (Raymond Poincaré köztársasági elnököt) és Monet rajongóit is.




Ross King most is alapos kutatómunkát végzett: olvasás közben ott éreztem magam Monet kertjében, ahogy a napernyő alatt igyekszik megörökíteni a vízililiomokat és a tavon megcsillanó napsugarakat. De emellett - többek között - megtudtam, hogyan épült a givernyi műterme, milyen problémákba ütközött a hatalmas vásznai megfestése közben, milyen állandó kételyei voltak, hogyan segítették a barátai, és azt is, milyen jelentőséggel bírnak a mitológiában és a festészetben a vízililiomok, illetve utóbbiban a szomorúfüzek.


Bár az én hibámból kicsit nehezen indult az olvasás (nem hagytam kellő időt az előző olvasmányom és e között, de aztán pótoltam), egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy újabb fejezetet elolvastam, és kíváncsian várom, hogyan halad Monet a Grande Décorationnal, és sikerül-e megtalálni a képei számára méltó helyet. Majd az utolsó fejezeteket olvasva nem akartam elhinni, hogy x oldal és vége. Bár Monet sokszor a mániákus tökéletességre való törekvésével és az önmagával szembeni örökös kételkedésével és nem egyszer az elvárásaival Blanche, barátai és az érintettek idegeivel játszott.

A Monet, illetve a más művészek festményeiről szóló részek olvasásakor segítségemre volt a könyv közepén található 16 oldalas színes képmelléklet, melyben minden kérdéses művet megtaláltam. Már megszokhattam, hogy Ross King minden könyvében számos illusztrációt (térképet, művészeti alkotást, fényképet) találok a fejezetekben, de talán - ez az időbeli viszonylag rövid távolságnak köszönhető - a Dühödt ámulatban találkoztam a legtöbbel.


A Dühödt ámulat nemcsak a Monet és/vagy a festészet rajongói számára lehet igazi csemege, hanem a korszak iránt érdeklődők is bizonyára új információkra bukkanhatnak benne. Izgalmas, informatív, mégis szórakoztató és letehetetlen olvasmány az impresszionizmus szülőatyjáról, aki önmagával és az ismét kiújuló szürke hályoggal harcolva igyekezett megvalósítani azt, ami egy átlagember számára megfoghatatlan. Monet-ra valóban igaz volt, hogy folyamatosan feszegette a határait. Jól tudta ezt Clemanceau is, aki az egyik levelében ezt írta barátjának:

"Jól tudod, hogy ecseteddel és elméddel eljutottál mindannak a határáig, ami elérhető. Ugyanakkor ha nem hajtana az elérhetetlen örök keresése, nem is lehetnél ennyi mestermű megalkotója. [...] Utolsó pillanatodig küzdeni fogsz, s így hozod létre a legszépségesebb életművet."

Egy kis ízelítő a vízililiomos képekből:




Monet otthona ma már  múzeumként látogatható, bár az év ezen szakában éppen nem.



Ross King: Dühödt ámulat - Claude Monet és a Vízililiomok
Eredeti cím: Mad Enchantment. Claude Monet and the Painting of the Waterlilies
Fordította: Makovecz Benjamin
460 oldal + 16 oldal színes fényképmelléklet
Park Kiadó, 2017
4990 Ft
A képek forrásai:
Vízililiomok
A vízililiomos tó japán híddal
Monet fényképe
Szomorúfűz vízililiomokkal
Monet háza Givernyben

Ilyen gyönyörű maga a könyv (a képek minőségéért elnézést kérek):

Azt hiszem, igaza van Ross Kingnek, aki könyve Epilógusában az Utolsó vacsorát a világ legismertebb festményének nevezi. Míg képeket kerestem a bejegyzésemhez, az eredeti mellett megtaláltam a különböző mesefigurákkal, sportolókkal vagy éppen politikusokkal "készült" változatait, nem beszélve a kirakókról.
A szerző legutóbbi magyarul megjelent művében pedig megismerhetjük a legendás mű keletkezését. De - ahogyan azt már tőle megszokhattuk - a freskó születése mellett számos új ismerettel is gazdagodunk.
Úti célunk elsőként Itália, azon belül is Milánó, ahol Leonardo Lodovico Il Moro (A Mór) Sforza alkalmazásában áll 1494-ben. Itália egén pedig sötét felhők gyülekeznek.

Milánó hercege édesapjának, Francesco Sforza bronz lovas szobrának megalkotásával bízta meg a mestert, azonban a szobor csak nem akar elkészülni. Ne felejtsük el, hogy ekkor még messze vagyunk az egységes Itáliától, ahol valóban dúl a trónok harca. A fenyegetés VIII. Károly francia király személyében érkezik, aki A Mór szövetségeseként vetett szemet Nápoly trónjára. Egy háborúhoz pedig fegyverekre van szükség, így a Leonardo rendelkezésére bocsátott bronz más célra kerül felhasználásra.

A versengő felek mellett megismerjük a Sforza családot is (egy nagyszerű családfát is kapunk ehhez, amiből megtudtam, hogy Ascanio Sforza bíboros Lodovico öccse volt), az itáliai városállamok ekkori helyzetét (térképen is) és természetesen Leonardo Milánóba vezető életútját is. Eszembe is jutott, Robin Maxwell csak nézne nagyokat, ha ezt a fejezetet egyszer elolvassa.

Leonardo bár törvénytelen fiúként látta meg a napvilágot 1452-ben, de apja családja boldogan fogadta a kis jövevényt. Apja ismert jegyző volt, aki nem ellenezte fia művészi hajlamait, ahogy azt pl. Michelangelóé tette annak idején. Bár tény, hogy törvénytelen származása miatt bizonyos pályák nem álltak nyitva az ifjú Leonardo előtt. Szerencsére a művészi pálya nem tartozott közéjük - őket egyszerű iparosnak tekintették -, így apja segítségével a szerény falusi tanulmányai után került Firenzébe Andrea Verrochio műhelyébe. Szintén apja közbenjárásával lett Lorenzo Il Magnifico De' Medici udvarának egyik mestere, aki később Lodovico Sforza figyelmébe ajánlotta.

Leonardo a rajzolás mellett nagyon szerette a matematikát, a mérnöki dolgokat, és azért is örült a milánói költözésnek, mert úgy vélte, itt végre kibontakoztathatja hadmérnöki tehetségét. Csakhogy nem így lett. Milánóban az álmaihoz képest piszlicsáré dolgokkal bízták meg: színi előadásokhoz tervezett díszleteket és ruhákat, ill. Lodovico szeretőinek portréit (A Hermelines hölgyként ismert kép Cecilia Galleranié) festhette meg.

Leonardo 40 évesen még semmit sem tett le az asztalra. A korábban festett képei magántulajdonban voltak, így csak kevesen látták őket. Ráadásul nem dicsekedhetett jó hírrel sem. A mester bizony hajlamos volt halogatni a dolgokat: sok minden érdekelte - a művészet és a matematika mellett az emberi test is, ezért tetemeket boncolt, és egy időben a repülés is -, így nem meglepő, hogy egyik dologból ugrott a másikba.

   A Santa Maria delle Grazie része volt a domonkos rendházat alkotó bonyolult épületegyüttesnek; a templom mellett állt egy sekrestye, egy kolostorkert, a szerzetesek celláit befogadó szárny és a közös étkezések színtere, a refektórium. Ezek az épületek, akárcsak maga a templom, a közelmúltban épültek, és további adományokra volt szükség ahhoz, hogy a Sforza névre méltókká válhassanak. Leonardo álmodozhatott arról, hogy tankokat vagy ágyúkat tervez, kupolával koronázza Milánó félkész székesegyházát vagy befejezi a világ legnagyobb bronz lovas szobrát. Egyik vágya sem teljesült. Falképet kellett festenie.

1494 végén vagy 1495 elején látott neki az Utolsó vacsorának. Azonban itt is akadt egy kis bökkenő: egyáltalán nem volt freskófestési tapasztalata. Verrocchio sosem festett freskót, így Leonardónak inasévei alatt nem volt lehetősége a technika elsajátítására. Mindez mégsem rettentette el. A mű a Santa Maria delle Grazie domonkos szerzeteseinek refektóriuma (ebédlő) számára készült és a Sforza család hírnevét kívánta hirdetni. Ezért is kerültek fölé a családi címerek:



Az Utolsó vacsorával egyidőben kapott megbízást Giovanni Donato da Montorfano, hogy a freskóval szemközti falra egy keresztre feszítést fessen. Míg Montorfano másfél év alatt tökéletesen eleget tett a feladatnak, Leonardo - hozzá képest - csak pepecselt. Ő ugyanis a tökéletesre törekedett. Ekkoriban vett egy Bibliát, hogy mind a négy evangéliumot tanulmányozhassa, és a szinoptikusok helyett (Máté, Márk és Lukács, akik szinte ugyanúgy írják le az eseményeket) Jánosét választotta kiinduló pontjának.

A tökéletesség eléréshez pedig vázlatokat készített, melyekhez modellekre volt szüksége. A mester szerette figyelni az emberek arcát, legyen szó szegényről vagy gazdagról, és ha megtetszett neki egy-egy, papírra vetette. Így talán nem meglepő, hogy tizenhárom emberhez modellt találni bizony időigényes feladat, főleg, hogy egyikük Jézus Krisztusként jelenik majd meg a falon.

A sok-sok egyéb feladat, huzavona, szeszély és kitérő után a freskó mégis elkészült. Leonardo egy olyan mesterművet alkotott, mely valóban új volt a festészetben: sajátosan keverte az olajfestéket és a temperát és egy olyan jelenetet ábrázolt, amit még más nem. A festők az eucharisztia szereztetését ábrázolták ekkoriban ilyen témájú műveiken, ő azonban ezen túllépett. Leonardo azt a pillanatot örökítette meg, miután Jézus közli a tanítványaival, hogy egy közülük elárulja őt. Ha jól megnézzük a képet, felfedezzük az arcokon a megdöbbenést, a találgatást.

Nem tudom, ki milyen mértékben tanulmányozta az Utolsó vacsorát, de nekem nem rémlik, hogy valaha is felmerült vagy szóba került volna mindaz (vagy csak én nem emlékszem már), amit Ross King leír róla.

Talán mindenki úgy van/volt vele, hogy Jézus összeült a tanítványaival, kenyeret ettek és bort ittak, Krisztus közölte az apostolokkal, hogy az egyik majd elárulja őt, és később Júdás el is indult a főpapokhoz.

De vajon az eszébe jutott-e egy átlag képnézőnek, hogy vajon melyik alak ki a képen? Bevallom, hogy annak idején jártam hittanra és emlékszem is, hogy volt egy versike, amiből megtanultuk a 12 apostol nevét, de nekem csak Péter és András neve maradt meg belőle. Ma már azonban, ha álmomból felkeltenek is, megmondom, ki kicsoda a képen:

Balról jobbra: Bertalan, Jakab, András, Júdás, Péter, János, Jézus, Tamás, id. Jakab, Fülöp, Máté, Júdás Tádé, Simon

Rendben, Dan Brownnak biztosan eszébe jutott, különben nem született volna meg a Da Vinci-kód. Külön tetszett, hogy erre Ross King is kitér, így aki hozzám hasonlóan sem a könyvet nem olvasta, sem a filmet nem látta még, nem fogja tudatlannak érezni magát olvasás közben.

És arra gondolt-e valaki, hogy mi került az asztalra azon a bizonyos Utolsó vacsorán? Vagy arra, mit jelentenek a szereplők gesztusai?

Egyszerűen imádtam ezeket a részeket, mert úgy érzem, így valóban sikerült megismerni a freskót, ráadásul roppant szórakoztatóan, nem szájbarágósan vagy unalmasan megírva. Bár a könyvben helyt kapott egy képmelléklet és több fekete-fehér kép is, azt javaslom, az olvasáshoz érdemes keresni egy nagyobb és színes képet a műről, amit felcímkézhetünk. Én legalábbis így tettem: több könyvemben is megtaláltam, és mindet felcímkéztem. Innen tanultam meg, ki kicsoda. 

Azért töredelmesen bevallom, azon a néhány oldalon, amelyek Leonardo matematika, geometria és ezek társai iránti rajongásáról és a kor eme tudományok legismertebb művelőjéről szóltak, nehézkesen rágtam át magam. Nyilván, aki ugyanúgy lelkesedik a témáért, mint a mester, biztosan élvezni fogja ezeket. De nem kell megijedni, ez a rész csupán pár oldal, nem egy teljes fejezet.

Külön szeretném kiemelni, hogy Makovecz Benjamin fordítása most is gördülékeny és nagyon jól sikerült, és nagyon örültem az általa írt megjegyzésnek egy bizonyos dologgal kapcsolatban.

Ross King ismét egy alapos és rendkívül szórakoztató stílusú könyvet írt, melynek főszereplője az Utolsó vacsora és Leonardo, de most sem feledkezett meg a történelmi háttérről, a különböző művészi technikákról, a freskóhoz kapcsolódó vallási utalásokról, értelmezési lehetőségekről, babonáról, a mester és művének elő- és utóéletéről. Ezek mellett megismertem a szerzetesek életét és két olyan katolikus ünnep mibenlétét, amelyekről eddig tévesek voltak az ismereteim, lévén nem vagyok katolikus.

A könyv végén most is Jegyzeteket, Bibliográfiát, Illusztrációk jegyzékét, továbbá Név- és tárgymutatót is találunk. Utóbbi jól jön, ha éppen nem jut eszünkbe, hogy XY ki is. Egyszerűen visszakereshetjük, és máris folytathatjuk az olvasást.

Nagyon elszomorított, amikor a későbbi korok a képet ért negatív hatásairól, olykor támadásairól (hozzá nem értő restaurálás) olvastam. A legfájóbb, hogy sosem láthatjuk úgy, ahogyan azt Leonardo vagy a szerzetesek láthatták az elkészültekor. Így be kell érnünk Leonardo egyik korábbi segédjének, Giampietrónak (Giovanni Pietro Rizzoli) az 1520 körül festett másolatával:

Manet-t minden bizonnyal bántotta, talán irigységgel töltötte el az idősebb festő sikere, amely éles kontrasztban állt az ő szerencsétlen pályafutásával. (...) Manet neheztelt azért, hogy Meissonier " egyfajta hivatalos udvariassággal kezelte őt, amiből hiányzott a cimboraságnak még a gondolata is. " Egyetlenegyszer sem kínálkozott alkalom, hogy a két férfi elbeszélgessen egy kicsit arról a bizonyos nagybetűs Művészetről, Duret ugyanis azt állítja: Messonier " soha nem adta tanújelét annak, hogy tudná: Manet is festő. 

Bevallom, nagy hiányossággal kezdtem neki a regénynek, ugyanis Ernest Meissonier neve egyáltalán nem csengett ismerősen, nem úgy, mint Manet-é. De rögtön az első fejezet kárpótolta az eddigi tudatlanságomat.

 1863-ban Meissonier Franciaország egyik legünnepeltebb festője, képei előtt a kritikusok is kalapot emeltek, azonban mostanában támadás éri a témaválasztása miatt. Meisonnier ugyanis muskétásokat és sakkozókat fest. Ennek hatására kezd visszatérni ifjúkori próbálkozásaihoz, a történelmi témájú festményekhez, mely képek a kor művészeti eszméinek is megfelelnek. Az évente megrendezésre kerülő Szalonon ugyanis a szigorú szabályok szerint válogató zsűri szinte csak és kizárólag történelmi vagy mitológiai témájú műveket fogadott el, melyek erkölcsi tanulsággal szolgálhatnak a látogatók számára.

Eközben Édouard Manet egy teljesen új stílussal próbálkozik: a hétköznapi életet szeretné vászonra vinni, de a saját stílusában.

Párizs az 1860-as években Forrás

 A Szalonon való részvétel a korabeli művészek (nemcsak festők, hanem szobrászok is nevezhettek műveikkel) számára hatalmas lehetőség volt, hiszen az elfogadott képeket és szobrokat rengetegen megcsodálhatták. Azonban sokszor a zsűri jóváhagyása sem volt garancia az elismertségre, ugyanis pl.: Manet Reggeli a szabadban c. képét másokkal egyetemben egyszerűen elutasították. Ezen felháborodva a kegyvesztettek először rendezték meg az Elutasítottak Szalonját. Az elutasítottak névsorában szerepelt rendszerint Monet és Cézanne is. Ráadásul a Szalonra való bekerülés szabályai is folyamatosan változtak, ezeknek sem volt könnyű megfelelni, így nem csoda, hogy számos - ma már elismert festő - vihette haza a képét, hátán egy hatalmas vörös R-rel (réfuse = elutasított).

"A mai napon, 1508 májusának tizedik napján én, Michelangelo, szobrász, átvettem II. Gyula pápa Őszentségétől ötszáz dukátot a Sixtus-kápolna mennyezetének kifestésére, amely munkához a mai napon hozzá is fogok."

Úgy gondolom Michelangelót senkinek sem kell bemutatni, legalább egy művét mindenki azonnal meg tudná nevezni. Azonban a Sixtus-kápolna (itt választják a pápákat) mennyezetfreskójának megszületése nem is olyan egyszerű történet volt.

Michelangelo saját magát szobrászként tartotta számon, így ódzkodott a felkéréstől, eredetileg ugyanis a pápa a síremléke elkészítésére kérte fel őt, aki ekkorra már olyan műveket tett le az asztalra, mint a Dávid-szobor vagy a  Pietà. Azonban a síremlék miatt (amit később el is készített) nézeteltérésbe keveredett Őszentségével, így vissza is tért szülővárosába, Firenzébe. Viszont nem volt ajánlatos ujjat húzni a papa terribilével, így a művész elvállalta az embert próbáló feladatot. A címben szereplő mondattal a pápa a köztük húzódó vitát kívánta lezárni.

A vonakodás oka az volt, hogy Michelangelo szerint a versenytársai vették rá a pápát, hogy őt válassza, ugyanis freskóval utoljára tanonckorában volt dolga, így állíthatják félre a zsíros szobrászati felkérések útjából.

A munkálatok végül 1508 májusában kezdődtek. Michelangelo közben számos nehézséggel nézett szembe: segédeket kellett keresnie, beszerezni a szükséges eszközöket, miközben figyelemmel kísérte a családja sorsát Firenzében, II. Gyula katonai ambícióit is és a szintén a pápa megbízásában munkálkodó versenytárs, Raffaello ténykedéseit. Mindezek ellenére a teljes mennyezet 1512 októberében készült el, melynek ma  is emberek százai járnak nap mint nap csodájára.

Ross King könyvéből nemcsak Michelangelót mint embert ismerhetjük meg, hanem a kort is: a városállamok és a nemzetközi színtereken folyó harcokat, ill. a freskófestés kulisszatitkaiba is alapos bepillantást nyerünk. Az közismert, hogy a freskót a friss vakolatra festik fel, azonban nem mindegy hogyan is kerül fel a figura a falra. Mindezt számos vázlat és tanulmány elkészítése előzte meg.

A freskó szerkezeti rajza, kattintással nagyobb lesz. (Forrás: Wikipedia)