A lány leült a fűre, most felmarkolja
nyakáról a nyers fürtöket s neveti
futását s az elveszített fésűt.
Arcszíne nem mondja meg: vajon
a forró kéz tépte-e ki hajából a fésűt, a kéz,
mely most messziről, egy mandulafa mögül integet neki, vagy
a folyóparton a görög szarvas mozaikján
hagyta-e ott, fektében, vagy az árokban, violaszín
bokrok közt. És nevet az érzékek elszabadult tébolya,
a sziget déli tűző napján sötétre égett
bőre szétragyogja a féktelen nevetést,
és csillogó méh zümmög, s mérgeket
nyilaz és gyermeki csókokat.
Csendben nézzük a csalfa játéknak
ezt a fénylő jelét: és, látjuk, már izzik a
hold felfordított karéja, és belehull
a meredeken felcsapó tűzbe. Milyen jövőt
mondhat nekünk a dór kút,
milyen emlékezetet? A csöbör lassan
száll fel a mélyből, és füveket hoz
és alig ismert arcokat.
A borzongás vénhedt kerekét forgatod,
ó, bánat, ki dajkálod mindenkor
a nappalt, ki romba döntesz
angyali képeket és csodákat,
ki tengert dobsz összeszűkült fényébe
a szemnek! Itt az atlasz-szobor, két lépésre
az alvilágtól (egyhangú, mozdulatlan morajlás),
fűbe döntve Zeus kertjében, s a levegő
férgének konok türelmével mállasztja kövét:
itt hever, erőt sugárzó, ép tagokkal,
egyetlen magból hajtott örök fák között.

Minden országban nevetnek a gonosz emberek,
fejedelmek, költők, kik álmokban ismétlik meg
a világot, a gonoszság bölcsei és a bölcsesség
latrai. Az én hazámban is nevetik
a könyörületet, a tűrő szívet, a szegények
magános bánatát. És az én földemet megszépítik
emberek és fák; vértanúság, kő- és szín-
figurák, antik gondolatsorok.

Az idegenek ott kalmár ujjakkal böködik
a szentek mellét, a szerelem ereklyéit,
bort és tömjént isznak a partok
teliholdja alatt, királyok citeráira hangolják
vulkánok énekeit. Alig telik el év,
hogy ne törnének e földre, lecsörtetve fegyvereikkel
völgyeken át a síkra, a barmokkal s a folyókkal

Az éjszaka édes gyönyörében itt még Polyphémos hangja üvölt:
panaszolja szemevilágát, melyet a távoli sziget
hajósa kioltott. És az olajág még mindig parázslik.

Itt is álmokra váltják fel a természetet,
felöltöztetik a halált, és nevetnek a meghitt
ellenségek. Néhányan velem voltak a szerelmes
versek és a magány idején, a lassan őrlő kövek
és a könnyek kusza kínjai közt.
Történetük véget ért a szívemben,
amikor a fák s a kőfalak ledőltek
a lombard város testvéri őrjöngései és jajgatásai közepette.

De most is szerelmes szavakat írok,
és ez is szerelmes levél
a földemhez. A Cervi-fivéreknek írom ezt,
és nem a Göncöl hét csillagának. Kevés könyv volt a szívükben,
úgy haltak meg, hogy a szeretet kockáit pörgették a csendben.
Katonák, bölcsek, költők nem tudnak
a falusi fajtának erről az emberségéről.
Sebtiben kikapart sötét árokban a szeretet s a halál.

Minden ország vállalná erős és szemérmes neveteket,
nem az emlékezetnek, hanem a napoknak,
melyek lassan válnak történelemmé,
de gyorsan zúgatják vérhajtotta gépeiket.