A három testőr után biztos voltam benne, hogy a folytatást is el kell olvasnom, mindezt megerősítette, hogy Heloise erről a regényről sokkal lelkesebben írt, mint az elsőről.

1648-ban járunk, a címhez hűen húsz év telt el és testőreink élete is alaposan megváltozott, ahogyan a franciáké is. Richelieu bíboros jobb létre szenderült, ahogyan XIII. Lajos is, akinek fia, a leendő XIV. Lajos még gyermek, helyette anyja, Ausztriai Anna és szeretője, a talján Mazarin bíboros kormányozza miniszterként francia hont, ám utóbbi nem örvend nagy népszerűségnek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a népharag, akik "Le Mazarinnal!" kiáltásokat visszhangzanak és elárasztják az utcákat.

Négy régi barátunk közül immáron csak D' Artagnan hord fegyvert és szolgálja a királynőt. Mivel Mazarin is tisztában van a nép ellenszenvével, így elengedhetetlennek érzi egy-két megbízható ember segítségét, akik szükség esetén mellette állnak. Ekkor jut eszébe D' Artagnan, akire fontos küldetést tervez bízni, ám a gascogne-i, mindezt csak akkor vállalja, ha hajdani barátai is vele tarthatnak. Mazarin beleegyezik, D' Artagnan hadnagy pedig elindul, hogy néhány apró információnak köszönhetően ismét összeálljon a nagy négyes.

Aramis a kardot papi reverendára cserélte és székhelyét áttette egy kolostorba, ahol szigorú szabályok uralkodnak. Este csak létrán vagy egyéb eszközön juthat be az ember az immáron D' Herblay abbé nevet viselő Aramishoz.

- Kedves barátom - mondta Aramis -, ha feljönne hozzám, örömmel fogadnám!
- Ejha! - kiáltott fel D' Artagnan. - Hát így lehet magához bejutni?!
- Este kilenc után, az istenfáját, bizony így! - mondta Aramis. - A kolostor fegyelme vajmi szigorú!
- Bocsásson meg, kedves barátom - replikázott D' Artagnan -, de mintha azt mondta volna: az istenfáját!
- Gondolja? - nevetett Aramis. - Ez bizony lehetséges; nem is képzeli, kedvesem, milyen rossz szokások ragadnak az emberre ez átkozott klastromban, s milyen cudarul viselkednek ezek az egyházi férfiak, akikkel kénytelen vagyok egy fedél alatt élni! Nos, feljön-e hát?

Porthos, pontosabban Du Vallon úr immáron három birtok ura (nem sorolnám fel mindet, mert olvasás közben mindig a Játék a kastélyban jutott eszembe, amikor teljes nevén mutatkozott be), ám egy valami még hiányzik az életéből: ez pedig a bárói cím.

Athos is birtokára vonult vissza La Fère grófként, ahol tizenöt éves gyámfiával, Raoullal, azaz Bragelonne vicomte-tal tölti napjait, aki különös módon hasonlít rá...

A franciák forrongása azonban őket is megosztja, de mindez nem jelenti azt, hogy ők négyen ne tudnának ismét összefogni, ha úgy adódik. 

- Csodálatos - vette át a szót Athos, s közben szép napjaikra emlékeztető vidámsággal mosolygott -, hogy annak idején véletlenül talált egymásra ez a néhány ember, kik még most, húszévnyi elszakadás után is összetartoznak. A barátság mély gyökeret ereszt a tiszta szívekben, D' Artagnan, higgye el, csak a rossz emberek tagadják a barátságot, mert nem értik meg.

Annyi minden történik hőseinkkel és régi ismerőseinkkel is, hiszen nem feledkezhetünk meg Rocheforte-ról, Mousquetonról, Grimaud-ról és a többiekről sem, hogy felsorolni is hosszú lenne, de azért néhány apróságot elárulok.

Tanúi lehetünk egy szöktetésnek, a párizsiak lázongásának, ismét eljutunk Angliába, felbukkan a színen a már említettek mellett Winter gróf és bizony milady sem tűnt el nyomtalanul, hiszen a fia - akinek volt kitől örökölni -, is színre lép.

Harcból, cselből, furfangból, bosszúszomjból, intrikából és számtalan kalandból, sőt még humorból most sincs hiány. Remekül szórakoztam Beaufort hercegen, aki Durrell Ursuláját juttatta eszembe, ill. mindig jót mosolyogtam, amikor a testőrök egyezerűen kedvesemnek nevezik egymást, a derék Mousqueton kalandjairól nem is beszélve. D' Artagnan furfangos észjárása és a szebbik nem iránti vonzódása mit sem változott, ahogy Porthos étvágya és ereje sem. Athos mindig a jófiú, e nemes lélek volt a csapatban, ez a tulajdonsága csak erősödött. Aramisnak pedig láthatóan hiányzott a kardforgatás és a csipkelődés.

Mazarin nagy taktikus, ám ahogy a testőrök is mondják, nem múlja felül a nagy bíborost. Ausztriai Anna az elmúlt évek alatt egyszerűen egy gőgös és - szerintem - utálatos nő lett, vele nem tudtam szimpatizálni. Szerencsére a nép fiai között már nem egy szimpatikus szereplőt fedeztem fel.

A Húsz év múlva méltó folytatása a történetnek és bevallom, ennyi idő után bizony hiányoztak a testőrök. Egy cseppet azért tartottam a regénytől, hiszen nem éppen tegnap olvastam az első részt, de Dumas számos utalása és a lábjegyzet (több ízben is visszautal A három testőr ominózus fejezetére) segített a visszaemlékezésben.

Izgalmas, fordulatos (bár volt, amit olvasás közben kitaláltam), terjedelme ellenére is letehetetlen olvasmány. Nem csodálom, ha a franciák annak idején izgatottan várták a folytatást. Dumas rendkívüli módon szövi a cselekmény szálait, olykor vált közöttük, de ezzel csak fokozza az izgalmakat, és a két kötet alatt egy pillanatig sem unatkoztam. Sokan télen szeretnek nagyobb lélegzetű könyveket olvasni, így nekik is csak ajánlani tudom, ahogy mindenki másnak is.

 A sorozat következő darabjának immáron Bragelonne vicomte a címe és a főszereplője. Dumas mesélőkedvének hála, rögtön ötkötetes.
  


Alexandre Dumas: Húsz év múlva I-II.
Eredeti cím: Vingt Ans Après
Fordította: Jékely Zoltán
888 oldal
Európa Kiadó, 2011
5400 Ft
A regény a MEK-ban

Dumas regénye a XVII. századi Hágába kalauzolja el az Olvasót, egészen pontosan 1672. augusztus 20-án csöppennünk az utcára vonuló tömegbe, mely a Buitenhof (börtön) felé igyekszik, ahol egy politikai foglyot, Cornelius De Wittet szeretné a kezei közé kaparintani és bosszút állni rajta. A továbbiakban menekülés és véres események szemtanúi leszünk. De hogy kapcsolódik mindez a fekete tulipánhoz? - tehetjük fel magunknak a kérdést. Természetesen a továbbiakban erre is választ kapunk.

Dordrechtben él Cornelius Van Baerle tulipánkertész, aki a már említett Cornelius De Witt keresztfia. A haarlemi kertészeti társaság ekkor hirdet pályázatot a fekete tulipán kifejlesztésére, melynek fődíja a hírnév mellett százezer forint. Van Baerle leghőbb vágya, hogy megalkossa ezt a csodás virágot, csakhogy irigy szomszédja sem nézi ezt tétlenül, és az ifjú virágkertész hamarosan a börtönben találja magát, ahol megismerkedik kegyetlen őre gyönyörű lányával, Rosával.


Hogy mi következik ezek után? Természetesen szerelem, ármány, cselszövés és számos izgalmat és fordulatot tartogat számunkra a regény. Együtt izgulhatunk Corneliusszal és Rosával, vajon tényleg a fekete tulipán rejtőzik-e az elültetett sarjhagymában és milyen gazságon töri a fejét Cornelius gonosz szomszédja?
Mindezek mellett részletes információt kapunk a tulipánok gondozásáról, a korabeli politikai helyzetről és a tájleírások sem maradhatnak el.



Érdekes volt olvasni Cornelius és Rosa párbeszédeit, melyekben Cornelius számára nem egyszer több figyelmet kapott a tulipán, mint szegény leányzó, aki nem átall mindezt a szemére vetni. Végre egy határozott nő! Ha nem is egy Milady, de nagyon tetszett, hogy Dumas nem egy szép, ám nagyon naiv női szereplőt alkotott meg Rosa alakjában. Azt pedig sohasem tudtam megérteni, hogy lehet valaki ennyire a szenvedélye rabja, ahogyan Cornelius másról sem tud beszélni, másra sem tud gondolni, mint a hőn áhított fekete tulipánra? Megértem, hogy nagyon szeretné és rendkívül fontos a számára, de hogy mást észre se vegyen? Ez már beteges.

Ill. még két észrevétel: a regényben Dumas, de az is lehet, hogy csak a magyar fordítás, szinte mindig Hollandiaként emlegeti az országot, holott azt írja, hogy ekkor még csupán néhány tartományát egységesítették, de nem Hollandia néven.
Cornelius De Witt  nehezen szőhetett volna összeesküvést az ekkor huszonkét éves Orániai Vilmos, vagy ahogyan emlegették, a Hallgatag ellen, aki a későbbiekben is felbukkan, ugyanis I. Vilmos 1533-ban született és 1584-ben meghalt, tehát 1672-ben nehézkesen lehetett huszonkét esztendős.

Mindezeket leszámítva A fekete tulipán izgalmas, fordulatos, és ahogy fogynak a lapok, egyre inkább letehetetlen olvasmány, történelmi visszapillantás, hódolat a virágok királynőjének.
Bár nem ez volt az első könyvem Dumas-tól, de aki csak most ismerkedik a szerzővel, nyugodtan vegye kezébe a regényt, mert mire a végére ér, biztosan el tudja dönteni, szeretné-e a későbbiekben más műveit is elolvasni.
  Az azonos című Alaine Delon főszereplésével készült filmnek a különböző források szerint semmi köze a regényhez.


Alexandre Dumas: A fekete tulipán
Eredeti cím: La Tulipe noir
Fordította: Hevesi Sándor
239 oldal
Palatinus Kiadó, 2010
3200 Ft
A regény a MEK-ban
A fekete tulipán képét itt találtam

Kb. 20 éve ajándékba kaptam a regény egyik rajzfilmváltozatát, amely 1986-ban készült és ugyanúgy emberek voltak a szereplők, nem pedig állatok, ahogyan más változatban. Emlékszem, hogy sokszor megnéztem és szerettem is, de az eredeti változata mindeddig kimaradt.

D' Artagnan, a fiatal gascogne-i nemes legnagyobb álma, hogy királyi testőr lehessen, így útnak indul apja ajándékaival, melyek közül a legértékesebb az az ajánlólevél, mellyel megnyílhat az út előtte, ha átadja Tréville úrnak, a testőrök parancsnokának. Ifjú hősünk azonban az első pihenő alkalmával kénytelen a kardja után nyúlni, és az értékes papirosnak is lába kél. Így érkezik meg Párizsba, ahol felkeresi Tréville urat, majd sorban összeakasztja a bajuszát a három testőrrel: Athosszal, Porthosszal és Aramisszal, akik hamarosan a legjobb barátai lesznek. Híven szolgálják királyukat (XIII. Lajos)  és királynőjüket (Ausztriai Anna), míg igyekeznek minél több borsot törni a ravasz Richelieu bíboros és kéme, a gyönyörű milady orra alá, akik folyamatosan mozgásban tartják a szálakat.


Lehet, 20 évvel ezelőtt én is testőröset játszottam volna, amiből mára már kinőttem, de felnőtt fejjel is nagyon tetszett a regény. Dumas remekül keveri a történelmet a fikcióval (a lábjegyzet mindig kitér ezekre), és a regény terjedelme ellenére is rendkívül fordulatos és szórakoztató. Én, aki azt hittem, ismerem a történetet, nem egyszer meglepődtem egy-egy szereplő vagy fordulat olvasásakor.

Minden adott, ami nem hiányozhat egy kalandregényből: ármány, szerelem, párbaj, nem várt fordulatok és a humor sem maradhat el.
Nagyon szerettem a testőrök csipkelődéseit, ahogy a mindig higgadt Athos, a falánk Porthos, a testőri pályát csak átmenetileg választó és a papi pályára készülő Aramis és az ifjú D' Artagnan oda-odaszól egymásnak:

- Ejha! - kiáltott fel Porthos. - Jókora óvatosság kell a teológiához!

- Elment a józan eszed, kedves barátom!- Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek, mondja az Evangélium s a bíboros úr - válaszolt Athos.

- Csodás! - kiáltott fel Athos. - Aramis barátunk a költők fejedelme; úgy beszél, mint az Apokalipszis, s oly igaz, amit ír, akár a Szentírás.

Azonban bármennyire jól szórakoztam mindezen, a kedvenc szereplőm a milady lett. Igen, egy ideje előfordul, hogy a gonoszt preferálom és a milady a sötét oldal megtestesítője. Nemcsak gyönyörű, hanem rendkívül agyafúrt, gyorsan kapcsol és nem mellesleg zseniális színésznő. Igazi csemege volt, amikor fejezeteken át olvashattam a cselszövéseiről.

Ki kell emelnem a két másik fontos nőt, Constance Bonacieux-t, aki abban a bizonyos rajzfilmben nagyon naiv volt, de a regény lapjain éppen az ellenkezőjéről győzött meg, ill. Ausztriai Anna sem az a szerelmes asszony, akinek a gondolatai csak és kizárólag Buckingham herceg körül forognak.


A regénynek számtalan színházi, filmes, ill. rajzfilmváltozata született, de bármilyen hihetetlen, a filmváltozatok közül még egyet sem láttam. Bár az 1993-ast rendszerint műsorra tűzi valamelyik csatorna, eddig egyszer sem néztem meg, de majd legközelebb.
Nem sokkal a bejegyzés megírása után az m1-en végre megnéztem, de csalódtam. Látványos, jók a színészek, de nagyon sok minden kimaradt belőle. Még a fentebb említett rajzfilmbe is több eseményt emeltek be, pedig az jóval rövidebb.

2011-ben is készült egy, de szerény véleményem szerint Orlando Bloom Buckinghamként leginkább egy stricire hasonlít (amikor megnéztem az előzetest és megláttam, rögtön ez jutott eszembe), Athost pedig Matthew Csigafiú MacFayden játssza, akivel egyszerűen ki lehet üldözni a világból.

De visszatérve a regényre, ha nem idegenkedünk a meséktől felnőtt fejjel sem, remek kikapcsolódást fog nyújtani. Engem az első oldalakon meggyőzött és egyre jobban vártam a következő fejezetet. Jó volt újra izgulni a testőrökért, de ahogy fentebb írtam, az igazi kedvencem a milady lett, aki ezennel beírta magát a kedvenc hősnőim közé. Már csak miatta is megéri elolvasni ;).

Bár valóban egy fél B30-as méretű ez a kiadás, de nagyon szép, és olvasás közben mindez fel sem tűnik, mert annyira magával ragad.

Végül két kedvenc idézet:

Őeminenciája ellenségei azt állították ugyan: a bíboros maga engedte szabadjára az ügyetlen gyilkosokat, hogy szükség esetén joga legyen a megtorlásra, ám jobb, ha nem hiszünk sem a minisztereknek, sem ellenségeiknek.

A boldogtalanok végső öröme a hallgatás; eszébe ne jusson elárulni bárkinek is, ha fáj valamije; a kíváncsiság úgy habzsolja könnyeinket, mint szarvas vérét a legyek.

Alexandre Dumas: A három testőr
Eredeti cím: Les trois Mousquetaires
Fordította: Csatlós János
688 oldal
Európa Kiadó, 2010
3800 Ft