Alessandro Manzoni regényéről először az olasztanáromtól hallottam annak idején, és a tankönyvünkben is volt belőle egy részlet, de ezt  már nem vettük. A jegyesek Itáliában kötelező olvasmány, és az olasz irodalom egyik meghatározó műve, továbbá Umberto Eco is sokszor említette a Hat séta a fikció erdejében c. kötetében. Utóbbiból csak annyira emlékszem, hogy signor Eco rajongva mesélt róla, így legfőbb ideje volt ezt a hiányosságomat is pótolni.

Ahogy korábban már említettem, a regény cselekménye olyan, mint egy népmese.
1628 novemberének elején, egy kis lombard faluban, két fiatal, a selyemszövő Renzo és menyasszonya, Lucia a közelgő esküvőjükre készül. Azonban az esküvőt celebráló papot, don Abbondiót  megfenyegetik don Rodrigo brávói*, mivel uruk is szemet vetett az arára.
A pap megrémül, és mindent elkövet, hogy elhalaszthassa a frigyet. Mindezt a jegyesek nem értik, így ők is cselhez folyamodnak.

   Ha Renzónak kereken megmondhatná, hogy nem esketi össze, és ezzel lerázhatná a nyakáról, minden rendben volna; csakhogy az megkérdezné az okát, és akkor mit feleljen neki, az ég szerelmére? "Igen, igen, igen, nagyon keményfejű fickó; ha nem bántja senki, kezes bárány, de jaj, ha valaki ellentmond neki! Meg aztán, meg aztán... igen belebolondult ebbe a Luciába, olyan szerelmes bele, mint... Haszontalan kölykök, nincs semmi dolguk, hát beleszeretnek egymásba, össze akarnak házasodni, és csak ezen jár az eszük; kisebb gondjuk is nagyobb annál, mekkora bonyodalomba kevernek egy szegény, becsületes embert. Jaj szegény fejemnek!

Ám az események nem várt fordulatot vesznek: don Rodrigo újabb tervet eszelt ki, hogy megszerezze a lányt, de hála Lucia gyóntatójának, Cristoforo atyának, időben sikerül elszökniük a falujukból, és a pár útjai elválnak. Lucia és özvegy édesanyjával, Agnesével a monzai kolostorban talál menedékre, míg Renzo Milánó felé veszi az irányt.

Itália ezen része ekkoriban spanyol uralom alatt állt, Milánóban pedig kitört a kenyérlázadás, amelynek eseményeibe Renzo is alaposan belecsöppen.

Hőseink a továbbiakban sem unatkoznak, az életük alaposan felbolydul. A történelmi események mellett megismerjük a bíboros-érseket és egy megtérő bűnös lelket, továbbá kitör a pestisjárvány is, de don Rodrigót is viszontlátjuk.

A gonoszság útja  - mondja itt a krónikás - széles; de ez nem jelenthet annyit, hogy kényelmes is; bőven vannak rajta buktatók, göröngyös szakaszok, és ámbár lefelé lejt, mégis csupa bosszúság, csupa gyötrődés.

Manzoni a regény bevezetőjében abból a XVII. századi kéziratból idéz, amely alapján a regénye született. Az író nem volt elégedett elődje munkájával, ezért döntött a történet újraírása mellett.
A stílusa id. Dumas-t és Victor Hugót juttatta eszembe, és mivel őket szeretem, így hamar elkaptam az olasz író történetmesélésének fonalát is.  És ha már Victor Hugót említettem, hozzá hasonlóan Manzoni is szívesen tesz kitérőket, amik bár néhány olvasó türelmét próbára tehetik, a korszak megismeréséhez elengedhetetlenek.
Ilyen pl. a pestis kitörését, fogadtatását és terjedését leíró részek, amiket kifejezetten szerettem olvasni.

Érdekes módon a szereplők közül leginkább a mellékszereplőket kedveltem: jókat derültem don Abbondio háziasszonyán, Perpetuán, aki szívesen pletykál. A kedvenc szereplőm viszont a bíboros-érsek, Federico Borromeo és a csak a Névtelenként említett jómódú úr lett.

Nagyon tetszett, ahogy utóbbi egy bizonyos eseménynek köszönhetően úgy dönt, mostantól másként éli tovább az életét, míg don Federico személyében végre találtam egy szimpatikus papot. Az előkelő családba született fiú a papi pályát választotta, és valóban komolyan is veszi hivatását: szegényen és egyszerűen él, támogatja a szegényeket, ott és úgy segít, ahogy tud.

Ami a főszereplőket illeti, bevallom, volt egy rész, amikor Renzót egyáltalán nem kedveltem és nem is értettem. Nem azzal volt bajom, hogy egy egyszerű fiú, hanem hogy ennyire ostobán és meggondolatlanul képes viselkedni. Szerencsére a regény végére az ő jelleme is fejlődik, így a későbbiekben visszanyerte a szimpátiámat.

Lucia egyszerű és naiv lány, én pedig a 20. század szülötteként bizony picit butának is tartottam, de neki is megvannak a maga jó tulajdonságai.
Agnese, az anyja már jóval furfangosabb és szókimondó, így sokkal temperamentumosabb szereplő is, mint a lánya.


A jegyeseket a romantika időszakának egyik legnagyobb hatású regényének tartják, amely a széttagolt Itália lakosai számára fontos mérföldkővé vált a későbbiekben az egységesítéshez vezető úton. De emellett  egyben pikareszk, történelmi és fejlődésregény is egyben. Biztosan vannak, akik túlságosan hosszúnak és túlírtnak tartják, de ne feledjük, hogy a romantika korában íródott, ahol éppen ez jellemezte a regényeket.

Bár nem került be a kedvenceim közé, megértem a rajongóit, és egyetlen percet sem sajnálok, amelyet az olvasására fordítottam. Manzoni regénye a számos kitérő miatt is izgalmas és szórakoztató, nem egyszer humoros olvasmány, és bátran mondhatom, hogy egyes részei letehetetlenné teszik. Az író minden szálat elvarr, így egyetlen szereplővel kapcsolatban sem lehet hiányérzetünk.

A regénynek számos feldolgozása született: készült belőle opera, musical, színházi adaptáció, számos
film és tévésorozat, de még paródia is.


Nem tudom, ki volt az a Palatinusnál, aki a regény elején ezt tüntette fel:
A borító Caravaggio: A jegyespár című festményének felhasználásával készült.