Almudena Grandes volt a tavalyi év legnagyobb felfedezettje számomra, és a decemberbe még belefért a Kártyavárak elolvasása. Igen, a borítója valóban megérdemelne egy 18-as karikát, de aki ebből, és az Egy rendhagyó szerelmi háromszög története alcímből rögtön arra következtet, hogy valami jó kis pornóregény rejtőzik mögötte, sajnos el kell szomorítanom.

Először tisztázzuk, hogy a narrátorunk bár Joséként szerepel a regényben, a neve ellenére nőnemű. Azonban fiatalon úgy érezte, a María José Sánchez García nem megfelelő név egy festőnek, ezért a csoporttársainak már egyszerűen csak Joséként mutatkozott be.

Jose egy cégnél dolgozik, amikor egy nap a munkahelyén megcsörren a telefon. A szokásos ügyfél helyett azonban egy régi ismerős szól bele, aki egy halálhírt közöl vele. Ez a hívás készteti a nőt arra, hogy felidézze azokat a közel húsz évvel ezelőtti eseményeket, amik az egyetemen történtek közte és két csoporttársa között.


Jose festő szakon tanult az egyetemen, amikor a negyedik évkezdéskor megérkezett az osztályába Jorge és Marcos. Jorge mindenkit elbűvölt a rajzaival: néhány ceruzavonással a papírra varázsolta Degas egyik balerináját vagy Gauguin egyik tahiti nőjét, míg Marcos a festményeivel nyűgözte le a társait. A két fiú tökéletes ellentéte egymásnak: Jorge szeret a társaság és a figyelem középpontjában lenni, Marcos viszont csendes, visszahúzódó.

Ők hárman összebarátkoznak, majd különös kapcsolat alakul ki közöttük. A csoporttársaik megszokták, hogy mindig együtt lógnak, de hogy a négy fal között mi történik köztük, azt nem is sejtik. Valóban nem egy mindennapi szerelmi háromszögről van szó, hiszen ott általában mindig van valaki, aki nem tud a harmadik létezéséről, legalábbis egy ideig biztosan nem. Nos, itt mindhárman tisztában vannak a kapcsolatukban betöltött szerepükkel, és tökéletes az összhang közöttük.

Marcosszal és Jaiméval rágyújtottunk, ittunk és nevettünk, aztán újra rágyújtottunk, újra ittunk és újra nevettünk, mintha azt gyakoroltuk volna, hogy kell osztozkodni valamin, mintha mind a hárman elfogadtuk volna a közöttünk szövődött, kölcsönösen mély és láthatatlan kapcsolatot, amelyben valami különleges összhang révén egy háromtestű, háromfejű, három pár karú és három pár lábú lénnyé alakultunk át. Mintha minden lépésünk, minden mozdulatunk, minden szavunk egy előre kiszámított, előre egyeztetett, tökéletes jelenetsor része lett volna, amelynek az elejét és a végét nem tervezték meg. 

Talán nem árulok el nagy titkot: sejthető, hogy a szerelmi háromszög a későbbiekben felbomlott. A helyzetük - szerintem - sokkal bonyolultabb, mint az átlagos ilyen viszonyokban, és minderre fokozatosan fény is derül.

A jelen eseményei foglalják keretbe az elbeszélést, a múltban történtek után az utolsó fejezetben váltakozva ismerjük meg a múltat és a jelent.


Ha valaki azt gondolná, hogy ez az egész valami perverz dolog három művészpalánta között, ne tegye, mert olvasás közben eszembe jutott a Megdermedt szív egyik mondata: Az a furcsa, hogy nem furcsa. És valóban nem az, mert annyira jól van megírva, úgy van elmesélve, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Az ilyen kapcsolatok egy külső szemlélőből megvetést, megbélyegzést váltanak ki, mert eltérnek a normálistól, holott az illetőnek fogalma sincs a másik három fél közötti érzelmekről, a köztük kialakult kötődésről. És ez az egyik kulcsfogalom: a kötődés, továbbá a szeretet és a szerelem, az a tökéletes összhang és szenvedély, amelyet csak hárman együtt képesek a másikban ébreszteni és átélni.


A három valóban lehet kivételes szám, ahogyan a Kártyavárak egy nagyon elgondolkodtató és szépen megírt (ezt hívják irodalomnak) kisregény szerelemről, szenvedélyről, művészetről és bűnről, a bűnösség érzéséről.
Ha ezt olvastam volna először, biztosan nem sokáig gondolkodtam volna azon, hogy elolvassam-e a Megdermedt szívet is.


A Geopen Kiadó annak idején ezzel a kisregénnyel szerette volna jobban megismertetni a magyar olvasókkal Almudena Grandest, de sajnos nem sikerült neki. Ahogy - úgy tűnik - a Scolar Kiadónak sem, pedig az igényes és spanyolul nem tudó magyar olvasók bizonyára örülnének egy-egy újabb művének.


A kisregényből 2009-ben film is készült, amelyben Josét Adriana Ugarte játszotta, akit az Öltések közt az időből és a Julietából ismerhetünk. A filmhez sem magyar szinkron, sem felirat nem készült tudomásom szerint.

Úgy voltunk boldogok, hogy végig kötélen táncoltunk, s a talaj, amelyen a kapcsolatunk virágzott, ellentmondásokkal volt fertőzve. A végén egy ellentmondásokkal teli útvesztőben találtuk magunkat, és soha nem néztünk a lábunk elé, soha nem néztünk az égre, nem néztünk...

Almudena Grandes: Kártyavárak
Eredeti cím: Castillos de Cartón
Fordította: Vajdics Anikó
186 oldal
Geopen Kiadó, 2006
2490 Ft

Almudena Grandes regénye legalább másfél éve várakozott a polcomon, pedig egyáltalán nem ijesztett meg sem a több mint egykilónyi tömege, sem a 23 és fél centis magassága. Mert tudom, van, aki már a látványától megretten, de számomra ez csak egy apróság volt, ezért úgy döntöttem, hogy decemberben a despacito lesz a jelszavam, és nem érdekel, meddig tart, végre elolvasom a Megdermedt szívet.

A regény cselekménye két szálon fut: az első a jelenben halad, és a narrátorunk, Álvaro, akit az apja, Julio Carrión temetésén ismerünk meg 2005 márciusában.
A másik szál a múltbeli eseményeket meséli el harmadik személyben, és ez a rafinált történetvezetés teszi lehetővé, hogy a regény egy pillanatig se legyen unalmas.

Álvaro az elhunyt Julio Carrión negyedik gyermeke (két bátyja, egy nővére és egy húga van), aki minden értelemben kilóg testvérei közül. Míg két bátyja apjukkal a családi vállalatnál dolgozik, ő fizikus lett, egyetemen tanít és kiállítást szervez, és az egyetlen az öt gyerek között, aki apjuk kiköpött mása. Aki nem ismeri őket, nem mondaná meg, hogy ő is a többiek testvére, annyira nem hasonlítanak egymásra.


Álvaro a temetésen is kilóg a sorból, a családjától távolabb áll, amikor a szűkkörű szertartáson megpillant egy ismeretlen nőt, aki csak neki tűnik fel. A temetés után is többször eszébe jut az ismeretlen, majd egy banki értesítésnek köszönhetően megismeri a nőt, Raquel Fernándezt, aki apja befektetéseit kezelte és a szeretője volt. Igen, nekem is szöget ütött a fejembe, hogy Julio Carrión 83 éves volt, Raquel pedig 35...

Az elhunyt apa jelentős örökséget hagyott gyermekeire, és számos titkot a múltjából. A mindig megnyerő, mindenkit elbűvölő Julio Carrión valódi énjét fia csak a halála után ismeri meg. Raquel Fernández pedig sok olyan dolgot tud a Carrión családról, amit eddig Álvaro nem is sejtett.
Álvaro és Raquel egymásba szeret - igen, ez úgy hangzik, mint egy szappanoperában, pedig egyáltalán nem az -, de a múltjukban rejtőző titkok súlya állandóan ott lebeg fölöttük.

Raquel emigráns családból származik, kommunista és republikánus nagyszülei a spanyol polgárháború idején voltak kénytelenek mindent maguk mögött hagyni és Franciaországba emigrálni, ott születtek a gyerekeik és az unokáik, de ők mindvégig megőrizték spanyol identitásukat. A család csak Franco halála után térhetett vissza Madridba, amikor Raquel még kislány volt.

A Franco-diktatúra viszont Julio Carrión számára kifejezetten kedvező volt: ekkor szerezte a vagyonát, mely most a gyermekeire száll.

A már említett múltbeli szálak ezeket az eseményeket beszélik el: megismerjük Raquel dédszüleit, majd nagyszüleit, szüleit és rokonaikat, Julio Carrión szüleit, illetve egy, a visszatérést követően Madridban tett látogatást, amely nem a várt eredménnyel járt Ignacio Fernández (Raquel nagypapája) számára és amelyre Raquel a mai napig emlékszik.

   - Mi történt, nagyapa? - merte végül megkérdezni, amikor már nyoma sem maradt a tölcsérnek a kezében, és a májusi levegő lágy vidámsága meg az emberek az utcán vigasztaló balzsamként hatottak elbizonytalanodott lelkére.
   - Hajaj! Ez egy hosszú mese. Nagyon hosszú és nagyon régi. Nem értenéd és ráadásul... Azt hiszem, nem lenne jó neked, ha tudnád.
   - Miért?
   Nagyapa ránézett, lassan, átható tekintettel, egyenesen a szemébe, az ő nyolcéves kislánylelkének legmélyére, és Raquel úgy sejtette, hogy soha nem fog válaszolni erre a kérdésre, de tévedett.
   - Hát mert.... - Habozott kicsit. - Visszajöttünk Spanyolországba, nem? És az lenne az ésszerű... Ha minden jól megy, te örökre itt fogsz élni. És ha itt akarsz élni, akkor vannak dolgok, amiket jobb nem tudni. Sőt, jobb nem érteni...

Mindez pedig alaposan felkavarja mindkettejük életét, főleg az Álvaróét, aki eddig boldogan élt a feleségével és a kisfiukkal:

    - Senki sem morbid, amíg oka nem lesz rá, hogy az legyen - szakított most félbe ő sztentori hangon zengve, mint aki ítéletet hirdet. - Mégis egy dologban igazat adok neked, Álvaro. Mindaz, amit elmeséltél, nagyon-nagyon furcsa. Nemcsak ez a nő, hanem minden, ami a temetésen történt, a levél, a látogatás a bankban... Nem tudom, hogy fejezzem ki, de... nem illik hozzád. Nem összeegyeztethető azzal, ami te vagy, ami az életed, nem is tudom, nagyon furcsa, és veled nem szoktak furcsa dolgok történni. Nem igaz? Te vagy az az ember, akivel soha nem történik semmi, kivéve a többé-kevésbé betervezett dolgokat, az az ember, aki el sem tudja képzelni ezt a lehetőséget, soha nem veszted el a fejed, már sokszor beszélgettünk erről. Persze világos, hogy bizonyos eseményeket nem mi választunk (...), de ennyi véletlen egyszerre... és te a kellős közepében... Különös, de ez a történet nem lepne meg annyira, ha valaki más mesélné, valaki, aki kevésbé megfontolt ember, nem olyan kiegyensúlyozott, mint te, nem olyan tiszta gondolkodású, vagy csak ingatagabb. Nem lepődnék meg rajta annyira, ha velem történne, mert kéthetente tele lesz a tököm mindennel, a lakásommal, a feleségemmel, a munkámmal, az egyetemmel, az egész kibaszott életemmel. De hogy veled történjen? Másrészt az is igaz, hogy téged szinte mindenki másnál jobban ismerlek, és ezért hát már mondtam az elején, hogy nem fogom tudni megmagyarázni, de... Egyszerűen nem illik hozzád, ha érted, mire gondolok.
   - Igen, igen, értem. Ráadásul igazad van, nem illik hozzám.
   - Mégis megtörtént veled.