Midőn az árnyék napról napra
hosszabbodik s hű, és a felhők
baljósan dőlnek a látóhatárra,
jó a halk délutánok
dicsőségéről szólni
villódzó fal tövén; az évszak
még önmagához is kegyetlen, ámde
biztonsággal, állandóssággal telve
bölcsen tudja, nedvektől duzzadozva,
hogy gyümölcse új zamatokat érlel
az ínynek, amely mindenséget áhít.

Ideje nem a bűnbánatnak. Inkább
ideje vakmerésnek.
Ideje vándormadár-szárnyverésnek
borzolva új teret s minde mulasztás
tudtán az óvatos napok füzére
meg nem nyugtatja. De aztán, de aztán
az álmokból, mit ismertek az ősök,
dörgése száll ki-nem mondott koroknak.
Már hűsebb éjszakákon domborúbbak
az álmok habjai s rázzák a gátat,
a napi gyávaságot.

De az ember, aki ma oly magányos,
barátja nincs, se asszonya, se háza,
békében halhat.
Szárnya izmában érezze akár a
végtelenbe evezés türelmetlen
unszolását, indulni tehetetlen,
nem látja meg új égtájak csodáit,
halálának órája befogadja
a feledt idő közönyébe, ott a
távoli ősök álmai alusznak
s oly gyümölcsök, nem szüretelte senki.



Déli költők
774 oldal
Helikon Kiadó, 2012
4990 Ft
Kép: The Artchive.com