a) Ha törik, ha szakad, meg akarom oldani.

b) Biztos vagyok benne, hogy meg tudom csinálni.

c) Lesz bennem elég kitartás, hogy végigcsináljam. 

Az év vége közeledtével, de legalábbis szilveszterkor bizonyára sokan számot vetnek az idei évvel, a sikerekkel és a kudarcokkal egyaránt. És utóbbiakból biztosan sokaknak/sokunknak akad legalább egy. Ha nem több. Bár még hátravan egy hónap ebből az évből.
De lehet-e belőlük tanulni, erényt kovácsolni, túllépni rajtuk? Ebben lesz segítségünkre Almási Kitti, Bagdy Emőke, Böjte Csaba és Szendi Gábor, akiknek a kötetbeli előadásaik annak idején nekem is sokat segítettek.


Nagyon szimpatikus volt Almási Kitti első mondata, melyben elmondja, hogy amikor először találkozik valakivel és meghallgatja a történetét, megpróbálja megkeresni a közös pontot közte és maga között, pl. ő, a szakember átélt-e már hasonló helyzetet, mint a másik?
Ebben az előadásában is sokat mesél saját magáról, ami által - úgy gondolom - sokkal közelebb kerül egy krízishelyzetben lévőhöz is.
Elmondja, hogy jólétben nőtt fel, azonban az egyetemi évei alatt a szülei vállalkozása csődbe ment, így kénytelen volt a tanulás mellett dolgozni, és a pénzét annyira beosztani, hogy az étrendje margarinos pirítósból és tejbegrízből állt, de ezeknek is megvolt a napi adagja. Nem volt könnyű időszak a számára, de biztos benne, hogy ezáltal tanult alázatot, és sokat segített a későbbi munkája során is.

Ekkoriban olvasta Paul Watzlawick Változás c. könyvét, melynek segítségével elkezdte másként látni a saját helyzetét. Watzlawick két fogalmat említ: az egyik a valódi változás, azaz mit teszek én, hogy a jelenlegi helyzetem fennmaradjon? Azaz másként kell tekinteni a problémára, kiutat kell keresni a zsákutcából. A másik az utópiaszindróma, amikor elképzelünk egy számunkra utópisztikus állapotot, és amikor nem sikerül, csalódunk, de eszünkbe sem jut, hogy talán a célkitűzésünk volt irreális.

Elmesél egy, a pszichodráma csoportjában történt esetet is, amikor a gazdag páciense a koldus személyiségét vette fel, méghozzá nem is akárhogy sikerült vele azonosulnia az egyébként fölényes férfinak, aki abban a helyzetben belátta, hogy nem mindent old meg a pénz.
Azt gondolom, hogy utóbbiban teljesen igaza van, mert akinek pénze van, azt hiszi magáról, hogy fölötte áll másoknak, pedig ez nem így van. Természetesen most is tisztelet a kivételnek.

Ha pedig valakinek mindene megvan, és nem tud mi miatt panaszkodni, akkor kreál magának valami problémát. Erre is nagyon jó példát hoz Almási Kitti, és valljuk be, ebben is tökéletesen igaza van.

Végül pedig egy nő szívszorító történetét osztja meg, amely mindannyiunk számára elgondolkodtató lehet.
A legfontosabb, amit megtanultam tőle: ha baj van, merjünk segítséget kérni (és bízzunk benne, hogy a szakember felismeri a problémánkat) és merjük bátran áttörni a korlátokat.


Bagdy Emőke előadásában már több volt a szakmaiság (azaz több szakkifejezést használt). Életünk minden szakaszának megvannak a saját válságai, azonban csak akkor reagálunk ezekre, ha az adott csapás meghaladja az eszköztárunkat, így nem tudunk vele mit kezdeni, ledermedünk.
Beszél a különböző krízisekről, és azok negatív hatásairól. Ha valamilyen negatív esemény történik valakivel, az annyira megrázhatja, hogy sokáig - akár évekig - képtelen róla beszélni, és ez betokozódik a sejtekben, amely bizonyítottan a daganatos megbetegedések kiváltó oka. Bagdy Emőke a holokauszttúlélőket  hozza példaként, akik nemcsak azért nem beszéltek az átéltekről, mert nem lehetett, hanem mert nem voltak rá szavaik. Nekem pedig eszembe jutottak a mostanában kirobbant szexuális zaklatási ügyek, amik már x éve történtek, és sokan megkérdezik, miért éppen most, ennyi idő után jutott eszükbe előállni, megvádolni ezeket az embereket? Nos, ezért.

A veszteségek feldolgozására több módszerrel is megismertet: sokszor elég, ha egy-egy ilyen helyzetben valaki mellettünk van, de segítséget is kérhetünk. Segíthet a humor, a felülemelkedés (ma már másként látom a korábban megtörtént negatív eseményt, amelyet nemcsak a saját, hanem a másik fél/felek szemszögéből is megnézhetek), a meditáció és a spiritualitás (vallás). De nagyon fontos a reziliencia és a tanult optimizmus is. Ezekre majd Szendi Gábornál visszatérek.

Végül a fejezete címéül választott Nietzsche-idézetet magyarázza meg: Ami nem öl meg, az megerősít. Persze ezzel az adott pillanatban nem értünk egyet, de valóban így van, a kríziseinkből is tanulhatunk.


Böjte Csaba természetesen a keresztény vallás szemszögéből közelíti meg a válságokat, és számos történetet mesél el. Bevallom, én nem hiszek abban, hogy a kereszténység gyógyír mindenre, hiszen mi van a mások vallásának tiszteletével?
Mindenesetre tetszettek a történetei, és - szerencsére - a legfőbb eszköznek a szeretet szemszögéből történő megközelítést és a tiszteletet tartja, és nem egy bibliai idézettel hozakodik elő.

Nagyon tetszett az a története, amikor egy férfit vett fel az autójával, aki azt mondta, hogy a büdös ...-hoz megy, azaz utcanőnek nevezte a feleségét, mire Csaba testvér megkérte, hogy szálljon ki. A férfinak nem fűlött a foga az esőhöz, így amikor a testvér arra kérte, mondjon valami jót az asszonyról, a férfi kibökte, hogy finom palacsintát tud sütni. Ilyen egyszerű. Bár valóban - sajnos - mindannyiunkban benne van, hogy rosszat mondjunk másokról, talán nem is olyan nehéz meglátni az illető jó tulajdonságát/tulajdonságait is.


A leghasznosabbnak ezúttal is Szendi Gábor fejezetét éreztem, aki megtanít más szemmel nézni a problémáinkra, és olyan példákat hoz, amik mellett a saját problémáink már kisebbnek tűnnek.
Rögtön megemlíti a körülmények hatalmát, hiszen ha valami rossz történik velünk, azt a körülményekkel magyarázzuk. De a legfontosabb, hogy igyekezzünk minél hamarabb megkeresni a belőle kivezető utat, merjük megtenni az első lépést- ahogyan arra Almási Kitti is biztatott.

Kitér az idő fogalmára, aminek nagyon örültem. Ugyanis valljuk be, egy olyan világban élünk, ahol évekkel előre meg kell tervezni az életünket. Ezért sem értem az állásinterjúkon sokszor elhangzó: Hogyan képzeli el magát öt év múlva? kérdést. Rendben, hogy ebből látják, hogy az illető mennyire elkötelezett a munkahellyel szemben, de öt év alatt annyi minden történhet. Pl. 2014-ben (ami még csak három éve volt) eszem ágában sem volt, hogy spanyolul tanuljak, erre néhány hónappal később elkezdtem. Itt, a blogban sem tervezem öt évre előre sem a hétfői verseket, sem az olvasmányaimat.

Visszatérve az előadáshoz, a legfontosabb, hogy a jelenre összpontosítsunk, és tudatosítsuk, hogy minden célkitűzés részfeladatokból tevődik össze, tehát ezekre koncentráljunk, és a sok részlet a végén összeáll. Tapasztalatból mondom, hogy ez valóban így van.
Ha már megint a spanyolnál tartunk, az egészet nálam is egy negatív esemény indította el, ami után azt éreztem, hogy valami új dologba kell belevágnom. Ez a valami pedig legyen egy új nyelv. Hogy miért a spanyol? Nem tudom, egyszerűen akkor úgy éreztem, ha már ez van, akkor nekem meg kell tanulnom spanyolul. Ez is sok kis részből tevődött össze, eleinte nekem is gondot okoztak a tőhangváltós igék, a felszólító mód, a múlt idők ragozása és minden spanyolul tanuló (rém)álma, a subjuntivo. Mára  pedig szépen összeálltak, nyilván nem tökéletesen, de nem adnának el.


Szendi Gábor arról is beszél, hogy nem egyformán reagálunk egy-egy krízishelyzetben, ami nem beteges. Pl. nem mindenki éli át a gyász korszakát egy-egy veszteség után, nem omlik össze, ami a környezete számára érzéketlenségnek, patologikusnak hathat.

A fentebb ígért reziliencia az a képesség, hogy egy nehéz helyzetben is képesek vagyunk visszaállni az eredeti helyzetünkbe. Tudomásul vesszük a dolgot, de a kiutat kezdjük keresni, hiszünk abban, hogy uralni tudjuk, és ki tudunk kászálódni belőle.
Azt hiszem, ezt sikerült megtanulnom.

A tanult optimizmus segítségével pedig megtanulhatjuk a negatív élethelyzeteket átmenetinek tekinteni (ilyen a spanyol és a portugál nyelv is), kihívásként tekinteni rájuk, pozitív irányba torzítani őket.

Szintén fontosnak tartja a humort, továbbá, hogy ne becsüljük le önmagunkat, hiszen az élet csak olyan dolgok elé állít bennünket, amiket képesek vagyunk megoldani. És a legfontosabb: ha valamit el akarunk érni, akkor úgy is kell viselkednünk. Ha győzni akarunk, akkor viselkedjünk győztesen! Nyilván nem arra biztat, hogy legyünk beképzeltek, csupán egészségesen optimisták, hogy képesek vagyunk elérni az áhított célt, és egyszer csak a szerepünk már nem szerep lesz többé, hanem a részünkké válik.


A négy előadásban minden krízisben álló megtalálhatja a számára leginkább megfelelő gondolatot, melynek segítségével elindulhat fölfelé a gödörből. Én is egyetértek a pszichológusokkal, hogy egy-egy nehéz helyzetből valóban tanulhatunk, olyan tulajdonságunkat fedezhetjük fel, amely a későbbiekben a hasznunkra válik és más emberré tesz bennünket.
Ők sem azt mondják, ha valami rossz történik velünk, annak akkor és ott örüljünk, de ennek hatására olyan képességeinkre is fény derülhet, amikről eddig nem is tudtunk. Nincs lehetetlen!