Fut az út a zöld mezőben,
út után út szakadatlan,
virágsövény, pálma zörren,
azúr hegy, víz moccanatlan.

Völgyedet, te szép táj,
egymagamba járom.
De az est enyém már.

Lábam a földön suhan, lép,
a föld képe életemnek,
oly sivár és oly ugyan szép,
oly szilárd s oly kárba vesztett!

Ormodat, te szép táj,
egymagamba járom.
De a lonc enyém már.

Léptem úton lépdelőben:
mintha holdfény kelne lábra;
én jövök, te futsz előlem,
lelkem lelked áradása.

Erdődet, te szép táj,
egymagamba járom.
De a kút enyém már.

Nem látom, míg messze nézek,
mi történik közelemben.
Bércre hágok, völgybe térek,
vadon rengeteg a lelkem.

Éjedet, te szép táj,
egymagamba járom.
Csillagod enyém már.




Vers: Babelmatrix
Kép: Shutterstock