Én nem futok. Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág. Útszélen; árokparton, A versenyen kívül Szedem a novemberi ibolyát. Én nem futok, Távol a sértő zajtól, bántó fénytől A Janus-arcú dicsőségtől, Rendezgetem csokorba ibolyámat, Ha valakit tarlómra fúj a szél, A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat: Más virág híján, mutatom neki Novemberben kinyílott ibolyámat. Ha kell: jó, ha nem: békesség neki. Én nem futok. Én nem akarok senkit utolérni. Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért Vágyom a virágomat kicserélni.
A vers azonkívül, hogy az ars poeticám is lehetne, eszembe juttatta Amanda Palmer A kérés művészete c. könyvét, amit még tavaly olvastam. Vers
Reményik Sándor: Mezők virágai
"De mondom néktek, Salamon az ő
dicsőségében nem öltözködött úgy, mint
ezek közül egy."
Járosi Andornak
Színesedik a rét. A margaréták föl-fölemelik Szelíd, fehér fejük. A karthausi, a hallgatag barát Barátkozik velük. Misére csenget a harangvirág A bükkönynek s az árva lóherének, A rét fölé az alkonyat terül, Ezer virág ajkáról száll az ének Hangtalanul: hozsánna néked Nyár!
A virágok közt Salamon bolyong. Vállán bíborpalást. Fején korona, bús, nehéz arany. Hatalma van - és tudománya van. Mit is kívánna mást? Mégis tűnődve megy. Ajkán egy kérdés lebeg hangtalan: Mért nem olyan, mint ezek közül egy?
Vers: innen. Egyébként találtam egy ingyenes alkalmazást telefonra, amely random Versek névre hallgat, és ötödik próbálkozásra ezt dobta fel. És igen, feltámadt a Vers hétfőn is.
Reményik Sándor: Akarom
Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla, Lépcső, min felhalad valaki más, Ekevas, mely mélyen a földbe ás, Ám a kalász nem az ő érdeme. Legyek a szél, mely hordja a magot, De szirmát ki nem bontja a virágnak, S az emberek, mikor a mezőn járnak, A virágban hadd gyönyörködjenek. Legyek a kendő, mely könnyet töröl, Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad. A kéz legyek, mely váltig simogat, Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok. Legyek a fáradt pillákon az álom. Legyek a délibáb, mely megjelen És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem, Legyek a délibáb a rónaságon Legyek a vén föld fekete szívéből Egy mély sóhajtás fel a magas égig, Legyek a drót, min üzenet megy végig És cseréljenek ki, ha elszakadtam. Sok lélek alatt legyek a tutaj, Egyszerű, durván összerótt ladik, Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír, Míg le nem teszi a művész a vonót.
Eredetileg azért választottam mára az első verset, mert soká lesz még az az áprilisi születésnap és addig sem maradhatunk Reviczky Gyula nélkül. De miközben újraolvastam a Teljesebbé válnit, ez a vers is eszembe jutott. Kádár Annamária pedig Reményik Sándor ismert versével zárja a fejezetét, aminek szintén itt a helye.
Reviczky Gyula: Jó lelkek
Vannak jó lelkek még a földön; De elrejtőznek a világ elül. A csacska hír hallgat felőlük, Élnek s meghalnak ismeretlenül.
Éltük szerény, csöndes, magános, Dobszóval, vak lármával nem dicsért. Erényüknek czégére nincsen; Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.
Vásári zajt, hühót kerülnek. Nem lökdösődnek lármás útakon. Lelkük zománczát féltve őrzik. A merre járnak, csend van s nyúgalom.
A sors csapási, szenvedések Között értékük legszebben ragyog. A rózsa is, ha eltiporják: Akkor terjeszt legédesb illatot.
Vannak jó lelkek még a földön! Vigasztalásul vallom és hiszem. Megtűrve, mint árvák, ugy élnek, És nem irigyli sorsuk' senki sem.
Reményik Sándor: Kegyelem
Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal - S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótalanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor - magától - megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat - hasztalanul ostromolták. Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor - magától - szűnik a vihar, Akkor - magától - minden elcsitul, Akkor - magától - éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.
És ez az ajándék, amit én nyújthatok, sohasem fogy el. A testi szépség mulandó. Időleges tulajdonság. De az értelem szépsége, a szellem gazdagsága, a szív gyöngédsége – ami nekem van – az nem fogy el, csak gyarapszik! Az évek számával nő! (...) Ha meggondolom, én nagyon, nagyon gazdag vagyok!
(Tennessee Williams: A vágy villamosa)