Orvos-Tóth Noémi nagy sikert aratott könyvét 2019-ben olvastam, és utána kutattam is a családfám, sikerült az 1700-as évek közepéig visszavezetni a nagyapáim családját. Találtam érdekességeket (második házasságokat és elvesztett gyerekeket is), azonban később kiderült, hogy nem ott volt a kutya elásva. Később megosztok erről is néhány gondolatot. 

Néhány hónappal korábban (még mindig 2019-ben) olvastam a Mérgező szülőket, majd az Örökölt sors után az Örökölt családmintákat és a Szülők és gyerekek c. válogatást a Nyitott Akadémia sorozatából. 

Igen, fájt szembenézni bizonyos dolgokkal, de ekkor még nem álltam készen arra, hogy még mélyebbre ássak, és két nagyon fontos összefüggést sem vettem még észre. 

Korábban meghallgattam néhány részt a Beszélnünk kell! podcastből is, melyben Orvos-Tóth Noémi és D. Tóth Kriszta beszélget egy-egy témáról, szerettem is, aztán más vizekre eveztem. 

2021 novemberében, miután elolvastam Dr. Buda László Mit üzen a tested?, majd a Mit üzen a lelked? c. könyveit, rájöttem egy nagyon fontos dologra: De hát ez nem én vagyok! Nem ilyen vagyok valójában. Ekkor vette kezdetét nálam az a folyamat, mely a mai napig is tart. Nem jártam pszichológushoz, a YouTube-on fedeztem fel folyamatosan csatornákat, és ma már csak külföldiek videóit szoktam megnézni, ill. időközben több, ingyenes online sorozatot is végignéztem (ezek egy téma köré épülnek, és több, a témával foglalkozó szakembert (pszichológust, orvost, pszichiátert, coachot) hívnak meg és online beszélgetnek velük, amikből rengeteget lehet tanulni. Talán már ebből is sejthető, hogy ezzel a könyvvel sem vagyok teljesen elégedett. 

Nem vagyok sem pszichológus, sem pszichiáter, de ha érdekel egy téma, abba alaposan beleásom magam. Most is az AVAIYA UNIVERSITY Healing PTSD & Emotional Distress sorozatát nézem, és ahogy írtam, nekem is megpakolták a családi puttonyom.

Orvos-Tóth Noémi a könyvének témájául egy rendkívül fontosat, a transzgenerációs traumák öröklődését választotta. Mindannyian láthatatlanul - és kéretlenül - hozunk valamit a szüleinktől, nagyszüleinktől és a többi felmenőnktől, amikről a legtöbb esetben nem is tudunk. Ezek mégis ott munkálkodnak bennünk, és ezek az okai az életünk különböző területein tapasztalt és újra és újra felbukkanó kudarcainknak, elakadásainknak. 

A szerző öt fejezetben járja körül a témát. Az elsőben a kezdetekről olvashatunk, mi a helyzet, ha az egyik vagy mindkét szülő más nemű gyereket szeretett volna, ha immáron a sokadik gyerekek vagyunk a sorban, azaz csak becsúsztunk, olvashatunk a különböző funkciógyerekekről, akiket valamilyen ok miatt vállaltak a szülők, a helyettesítő gyerekekről (akik az elhunyt testvérük után születtek és számos esetben az ő nevét is kapják, pl. Vincent van Gogh és Salvador Dalí), ha beteg gyerek van a családban, a testvérsorrendről és az ikrekről. 

Örülök, hogy kiemeli, ha valaki elveszít egy gyereket (mindegy, hogy a terhessége alatt vagy később), meg kell gyászolni, és nem az a tuti módszer a feldolgozására, amit sokszor az orvosok is ajánlanak egy nőnek, ha a magzatáról vagy kisbabájáról van szó, hogy: essen minél hamarabb teherbe. 

Viszont hiányoltam egy fontos dolgot: a névadást. Nemcsak családi tradíciók miatt kapja egy-egy gyerek (főleg a fiúk) a szülő nevét, hanem, mert a gyereknek sikerülhet az, ami neki nem, és így olyan, mintha az az ő sikere lenne. Hasonlóan azokhoz a szülőkhöz, akikről később írja, hogy a felnőtt gyerekeiket is még kisfiamnak/kislányomnak szólítják, mintha a saját meghosszabbításuk lenne a gyerek. 

A funkciógyerekek esetében jutott eszembe, és ezt nem politikai okokból írom (nem az a lényeg, hogy ki hozta ezeket a törvényeket, hanem, hogy sokkal árnyaltabb a kép annál, hogy szülessen több gyerek és én mindig a gyerek pártján vagyok, az ő szemszögéből is nézem a dolgokat), hanem érdemes lenne pszichológiai szempontból is megvizsgálni a CSOK-os gyerekeket is: Téged azért vállaltunk harmadikként, mert így több támogatást kaptunk, hogy saját otthonunk legyen. Vagy a negyedik gyerekeket vállaló anyák esetén, vajon hányan vannak, akik eleve nagycsaládot szerettek volna, és hányan, akik azért vállalták a negyediket, mert akkor életük végéig adómentesek lesznek? Itt bekapcsol a logikus agyam, és azt mondja, amennyivel több pénzt kap a negyedik gyerek miatt, azt kb. el is költi a gyerekre, amíg felneveli. Múlt héten láttam Candace van Dell beszélgetését Teresa Palmerrel, melyben a színésznő - aki jelenleg négy gyerek édesanyja - elmondta, hogy még négy gyereket szeretne, és látszott rajta, hogy tényleg erre vágyik. 

Már ezeken a részekben is felhúztam egyszer-kétszer a szemöldököm, később írok is róluk. Maga a szerző is megemlíti a testvérsorrendnél, hogy Kevin Leman Testvérsor(s)rend c. könyvéből idéz (ezt nem olvastam), és ezek csak általánosságok, nem lehet mindenkire ráhúzni. Valóban nem, ugyanis én is egyke vagyok, de egyáltalán nem gondolkodom konzervatívan. 

A második fejezetben jutunk el a traumához, melyet a szerző a lélek földrengésének nevez, és bár mindenki életében vannak krízisek, megpróbáltatások és nehézségek, de ezek nem feltétlenül traumák. Korábban súlyos traumának a katonák háborúkban átélt élményeit nevezi, melyek után kezdték el vizsgálni ezek következményeit és ismerték fel a PTSD-t (poszttraumás stresszbetegség). Véleményem szerint, aki bármilyen traumát átélt, ahogy Orvos-Tóth Noémi írja: megrendült a biztonságérzete, számára az trauma és súlyos. Ez nem verseny, hogy a lövészárokban tapasztaltak súlyosnak minősíthetők, míg aki gyerekkorában csak egyszer lett bármilyen bántalmazás, abúzus áldozata, az nem olyan súlyos. De lehet egy válás, egy munkahely elvesztése is az, vagy egy baleset szemtanúja is traumatizálódhat. Mindannyian mások vagyunk, másként működünk, és egy pszichológusnak tisztában kellene lennie azzal, hogy ugyanaz az esemény másként hat az egyik emberre, és másként a másikra. 

A trauma az idegrendszerre gyakorolt hatását nevezik angolul (magyarul polivagális elméletnek hívják) Polyvagal Theorynak, bár vannak, akik nem fogadják el (olyan ez is, mint a különböző személyiségtípusok). 

Mindenesetre a nagy kép így néz ki, Orvos-Tóth Noémi csak néhány részletet emel ki belőle: 

Ahhoz, hogy meggyógyuljunk a traumából, mivel az a testünkben van, vissza kell találnunk a testünkhöz, újra biztonságban kell benne érezni magunkat. Mert ellentétben azzal, ahogy sokan gondolják, a biztonságérzet nem a fejünkben kezdődik, hanem a testünkben. Nem elég azt mondogatni, hogy: Biztonságban vagyok, biztonságban vagyok, ha közben görcsben, állandó készenléti állapotban van a testem. A könyvben csak erről a folyamatos készenléti állapotról esik szó, de nem hozza összefüggésbe a testtel. Leegyszerűsítve: A kulcs nyitja a vagus ideg, magyarul a bolygóideg (nervus vagus, a X. agyideg), mely a fejünket és a hasunkat köti össze, és a paraszimpatikus idegrendszeren halad. Ha elkezdjük a bolygóideg különböző részeit stimulálni, akkor a paraszimpatikus idegrendszerünket éri a hatás, azaz szépen megnyugszunk. Ennek számos módja van, az egyik legjobb az EFT Tapping (Emotional Freedom Technique), amikor néhány perc alatt tudatosítjuk, hogy pl.  idegesek vagyunk, miközben a különböző pontokat az ujjbegyeinkkel finoman ütögetjük, aztán a negatív mondatokat pozitívakra cseréljük. Ezzel a PTSD is gyógyítható. Az interneten rengeteg videó és honlap található. Ha van kutyánk vagy cicánk, míg őt simogatjuk, azzal is a paraszimpatikus idegrendszerünket aktivizáljuk, de ha valamilyen okból ők nincsenek kéznél (vagy valaki allergiás), egy puha anyag (pl. egy szőrös pompom kulcstartó, takaró, párna, anyagdarab, plüssállat) is tökéletes.

Ezért kell holisztikusan nézni mindent, nem csak egy szemszögből.

Kitér a trauma különböző típusaira, amiket, jó ha ismerünk. A kollektív trauma az, amely számos ember életére hatással van. Ilyenek a természeti katasztrófák, a holokauszt és a háborúk. Az interperszonális traumát egyik ember okozza a másiknak, míg az imperszonálisat a természeti katasztrófák: aszály okozta éhínség, szökőár, árvíz, földrengés. Az egyéni traumák pedig általában az otthon falai között történnek. Azért én idesorolnám az otthon falain kívülieket is, pl. az iskolákban vagy a munkahelyeken, vagy bárhol történteket is. 

Itt derül ki, hogy a családon belüli traumák mégis csak súlyosak:

A következő fejezetekben a családi titokról, a családi sorsformálásról olvashatunk, míg a kötetet az Örökségek nyomában c. zárja. 

Minden családnak vannak titkai, melyek akár el is választhatják őket másoktól, de akár a családagokat is egymástól. Pl. az egyik szülő megcsalja a másikat, amiről a gyerek tud, de nem mondja el a másik szülőnek, sem a testvérének - ha van neki. A Családi sorsformálásban megismerjük az Én születését, hiszen mindannyian először a környezetünkben élőkhöz (szülők, gondozók) viszonyítjuk magunkat, itt hallunk történeteket, melyek a későbbi hitrendszerünket alakítják, míg az utolsóban oldalakon megismerjük a családi tudattalant és Orvos-Tóth Noémi történetét, rá hogyan hatott és mikor szembesült a transzgenerációs örökségével, ill. a korábban leírtak alapján megpróbálja megérteni Steve Jobs életútját. Nem sok sikerrel.

Minden fejezet végén kérdéseket találunk, melyek segítségével elindulhatunk a saját transzgenerációs utunkon, de ez nem ér véget a könyv végén, bár a szerző a fülszövegben még ezt ígéri. 

Hogy mi a problémám a könyvvel? Előttem már több dolgot is észrevettek, ettől függetlenül én sem mehetek el ezek mellett és továbbiakkal kiegészítem őket. Hiába, elutasított gyerek és túlteljesítő vagyok, így ezt várom el másoktól is. 

Orvos-Tóth Noémi számos kutatást idéz, azonban ezeknek a hivatkozásait sem lábjegyzetben, sem a függelékben nem találjuk meg. 

A praxisából hozott történeteiben először van neve a szereplőnek, Ágota, aztán a következő nőt nevezzük Annának, majd a férfiak már névtelenek, kivéve a fogorvosát, aztán a nőknek sincs nevük. Döntsük már el, hogy adunk nevet a szereplőknek (egyértelmű, hogy megváltoztatjuk), vagy sem, legyünk következetesek. 

Nem tudom, Orvos-Tóth Noémi tanult-e történetmesélést, mert a könyv alapján nem tartozik az erősségei közé. Mindenki szereti a történeteket és ezekkel színesíthetjük a mondandókat, sőt nyomatékosíthatjuk is. Mi kell egy jó történethez? Egy főszereplő (a hős), aki valamilyen nehézséggel szembesül, amit sikeresen leküzd, azt is megtudjuk, hogyan, és a mese végén erősebbé, reziliensebbé válik, ahogy ma jól csengően mondják a menő guruk. 

Számos történetnek adhatnánk Csáth Géza után a Mesék, amelyek rosszul végződnek címet is, mert nem oldódott meg a szereplő problémája, mellyel felkereste a pszichológust. Tudom, hogy mindenkinek magának kell megoldani a  saját problémáját, de nem azért keresi fel valaki a pszichológust, hogy segítsen ebben neki? 

Pl. ír egy ötvenes férfiról, aki harmadgenerációs orvos, őt viszont a filozófia érdekelte, tanítani és írni szeretett volna, de a családja az orvosi pályára kényszerítette, amit utál. Minden energiája rámegy egy olyan munkára, amit ki nem állhat. Nem vagyok pszichológus, de teljesen megértem a férfi problémáját, mert nekem sem megy, hogy olyasmit csináljak, amit nem szeretek. De azt mondtam volna neki, hogy (nem derül ki, mi a szakterülete, csak hogy kórházban dolgozik) az ügyeletben olvashat filozófiát (volt orvos ismerősöm, akiről tudom, hogy valóban olvasott, amikor ügyeletes volt), és már 2018-ban és előtte is volt internet, indíthatott volna blogot, ahol a nevét sem kell megadnia, de lett volna egy-két órája mondjuk hetente, amikor jó dolgokra fordítja az energiáját és nem a pufogásra. Nekem is volt olyan munkám, amit nem igazán szerettem, de mellette ott volt ez a blog.

Vagy a figyelmébe ajánlottam volna William Somerset Maugham Az ördög sarkantyúja c. regényét. Különben sincs soha késő bármibe belevágni. 

Egyik-másik páciensének ajánl légzőgyakorlatot, és meglepődik, ha valaki, amikor először felkeresi, gyanakodva néz szét a rendelőjében. Mert - ahogy fentebb írtam - nincs biztonságban a testében, innen ered a bizonytalanság érzése. 

Egy másik páciensének ajánlja az imaginációt, hogy képzelje el a kislánykori önmagát, akinek mindig levágták a haját, és védje meg. Ezt aktív imagináció néven ismertem és Elaine N. Aron a Szuperérzékenyek gyakorlati kézikönyvében meg is tanítja. 

Érdekes, hogy egyik páciensének és az olvasónak sem ajánlja a naplózást, amelyhez nem kell semmilyen előképzettség, elég egy füzet és egy toll, hogy kiírjuk magunkból, ami éppen bennünk van.

Többször is ellentmondásba kerül önmagával: ahogy már említettem, súlyos traumát a háborút megjárt katonák éltek át. Majd egy kutatási eredményből kiderül, hogy a népesség nagy része számára a boldog gyermekkor nem adatott meg, és milyen szörnyű lehet, ha az bánt, aki szeret. Nem mindenki született a szerető Orvos-Tóth családba. 

A könyv végén többször is hangsúlyozza, milyen fontos, hogy ismerjük a családunk történetét, honnan jövünk, mert a 9/11-et átéltek közül is azok birkóztak meg könnyebben a traumájukkal, akik rendelkeztek ilyen ismeretekkel. És most ugrik a majom a vízbe: nem is az a lényeg, hogy ismerd az ükapád nevét, becenevét, hanem hogy beszélgess a családtagjaiddal! Akkor most döntsük már el, hogy mi és miért fontos. 

Orvos-Tóth Noémi számára meglepő, hogy valaki elmesélte neki, hogy amikor gyerekként bántalmazták, elképzelte, hogy nem ő van ott. Ezt hívják angolul coping mechanismnak, vagyis megküzdési módszernek, amelyről már Jean Shinoda Bolen is írt a Bennünk élő istennőkben, hogy milyen okosak voltak ezek a gyerekek, hogy így védték magukat, és bár nem olvastam még Polcz Alaine-től az Asszony a frontont (még nem volt hozzá elég lelki erőm), valahol olvastam, hogy amikor az orosz katonák megerőszakolták, ő is kívülről tudta nézni önmagát. 

Bizonyos szavakat olvasva, Tandori Dezső Virginia Woolf-fordításai jutottak az eszembe, ott találkoztam olyan nyakatekert szavakkal, amiket - ha még lenne - beküldhetnék az Álljunk meg egy szóra! c. műsorba, és kíváncsi lennék a néhai Grétsy László véleményére. 

A listám: bejósolható, kikapaszkodni, sebződhetünk, atyamester (Freud a pszichológia atyamestere, majd másokra is használja), eredjünk nyomába, beledeformálódik. Egyik rémesebb, mint a másik. 

Tanuljuk már meg végre, hogy az, ha valaki introvertált, nem egyenlő azzal, hogy kuka, hogy képtelen másokkal kommunikálni. Mesél egy nőről, akinek az apja egy introvertált, csendes fickó volt. Ez egy spektrum: van, aki egyik felé húz, van, aki másik felé. Míg az extrovertált másokból meríti az energiáját, ezért szereti a nagy társaságokat és hangosan gondolkodik, addig az introvertáltnak mindennap szüksége van csendre, hogy elvonuljon töltődni és reflektálni a dolgokra. A pszichológia másik atyamestere, Jung is introvertált volt, Steve Jobs is, sőt Hitler is, és én is az vagyok, bár sokszor tűnök extrovertáltnak.

Ha a szerző családja az egyik felmenőjük az 1700-as évek derekán végzett gyógyító munkájáért kapta az Orvos előnevet, akkor még nincs 300 éve, hogy viselik. 

Abban az időben jártam középiskolába, amikor különböző típusú helyesírási hibákat különböztettek meg: voltak 1, 2 és 3 (pl. a tulajdonnevek helyesírása) pontosak, és ha valaki egy dolgozatban 10 pont összegyűjtött, elégtelent kapott. Erre a könyvre számos elégtelent adhatnánk, mert mindenféle hibára többször is hoz példát. 

A fejezetek elején szereplő idézetek szerzőinek nevét sem mindig írja ki (pl. L. Ulickaja), és a legtöbb esetben azt sem tudjuk meg, mely műből származik az a néhány sor. Dosztojevszkij (ő is egy introvertált, csendes fikció volt) pedig A Karamazov testvérek címmel regényt írt, ebből készült később színpadi változat. 

A nürnbergi per során a háborús bűnösöket vizsgáló pszichológusok arra a következtetésre jutottak, hogy a vádlottakból hiányzott az empátia, és Orvos-Tóth Noémi is azt írja, hogy sok szülőben sincs meg a beleérző képesség, hogy tudja, éppen mire van szüksége a gyerekének, hogyan nyugtassa meg. Ez igaz is, azonban léteznek a sötét empaták is, akik nagyon is tudják, mire van szüksége másoknak: 

Szerintem nem minden Dark Empath extrovertált, mivel pl. Hitler nagyon jól tudta, kit hogyan kell megszólítani és mivel lehet megfélemlíteni, és introvertált volt, ahogy fentebb említettem. 

Idézi Popper Péter Lélekrágcsálók c. könyvéből, hogy a szülőnek nem kell szeretnie a gyereket, csak el kell fogadnia. És hol van az, hogy a gyereknek sem kell szeretnie a szülőt? Mert nem kell. Ezért is meglepő számomra, amikor a könyv elején elmondja, hogy az egyik páciense az ország másik felébe költözött, hogy minél távolabb kerüljön a bántalmazó anyjától, amit elfogad, majd a könyv utolsó részében folyamatosan a család fontossága a téma, hogy jöjjünk össze és beszélgessünk. Az elmúlt időszakban sok ember történetét hallottam-olvastam, akik sok esetben megszakították a kapcsolatot a családjukkal, és köszönik, jól érzik magukat. Miért kellene bárkinek az idejét pazarolnia olyan emberekre, akik kihasználták, bántották, kritizálták, talán még ma is ezt teszik vele, vagy egyáltalán nincs is miről beszélgetniük? Sokkal jobban jár, ha azt az időt valamilyen számára hasznos tevékenységgel tölti, akár csak pihenéssel. 

Ír egy nőről, aki még felnőttként is a hétvégét a szüleivel tölti, mert ő az összekötő kapocs a szülei között. Vagy ott vannak azok a szülők - akikről szintén ír -, akik a felnőtt gyerekeiket használjak ki, elvárják, hogy gondoskodjanak róluk, ahogy - sok esetben - annak idején ők is tették a saját szüleikkel. Erről már írtam a Melinda Gates könyve kapcsán, hogy ezt nem szabad hagyni. 

Az impulzív emberek esetében az önkontrollt és a kötődési problémákkal érkezők, felnőttként is megtanulhatják orvosolni a problémáikat, semmi sincs még veszve.

Az elutasított (gyerek, szülő, homoszexuális, börtönviselt) családtag valóban ugyanúgy része a nagy családi tablónak akkor is, ha a többiek valamilyen okból nem beszélnek róla. Ahogy azok is, akik nem családtagok, de valamilyen okból kapcsolatba kerültek vele, traumát okoztak (pl. egy baleset okozója) - ezt Mark Wolynn írja a könyvében.

Hogy lehet az, hogy két gyerek ugyanabban a családban nő fel, és mégis másként viselkedik? Nagyon egyszerű: más megküzdési módszert választanak. Az egyik elnyomja az érzéseit és narcisztikus lesz, míg a másik átveszi a másokéit, és empata vagy szuperérzékeny lesz belőle. 

Marlene Dietrich a II. világháború végén a szövetségesekkel eljutott az egyik koncentrációs táborba, amelyet akkor szabadítottak fel. A színésznő már Hitler felbukkanásakor őrültnek nevezte a későbbi diktátort, ki is akarta menteni a családját Németországból (az anyját, a nővérét és a sógorát), de ők maradtak. 

A táborban egy nő azt állította magáról, hogy Marlene nővére. Kiderült, hogy a férje a táborban mozit üzemeltett a nácik részére, hogy a napi munka után kikapcsolódhassanak, majd hazament a feleségéhez a náciktól kapott házba, ahol kényelmesen éldegéltek. Mint a Mesterségem a halálban, ugye? A nőről kiderült, hogy valóban a színésznő nővére, akik jó németként csak a kötelességüket tették. Mert az anyjuk is erre nevelte őket. Ugyanezt teszik a bántalmazó szülők, csak továbbadják, amit kaptak. 

Ahogy sokszor hallottam már: hurt people hurt people, healed people heal people. 

Sok esetben sokat markol és keveset fog. Leírja, hogy nagyon összetett és szerteágazó a téma, de az egyetlen fejezet, aminek van eleje és vége, az a titokról szóló. Belekezd valamibe, várnám a folytatást a következő oldalon, de ott már másba kezd. 

Az az érzésem, hogy Orvos-Tóth Noéminak jobb, ha kérdezik, ha határok közé szorítják a mondókáját, mint a podcastben vagy a Modla Zsuzsanna könyvében, mert ott nagyon jól összeszedi a gondolatait és átadja a tudását, de itt csak ide-odakapkod. Egy jó szerkesztő ezt már az első részek elolvasása után jelezte volna neki. 

És hiába az ELTE-n szerzett pszichológusi diploma, a klinikai pszichológusi szakvizsga és a számos képzés, ha Orvos-Tóh Noémi sincs tisztában két nagyon fontos dologgal, legalábbis az egyikről tudomást sem vesz. 

Elmeséli Ágota történetét, akinek a nagyanyja törvénytelen gyerek volt, és családi hagyománnyá vált náluk a gyermekbántalmazás. Kislányként őt is verték, ő pedig a házkörüli munkával igyekezett kompenzálni. Ekkor eldöntötte, hogy ő nem ilyen lesz. Az ország másik részébe költözött, férjhez ment és gyereke született. Ágota férje érzelmileg intelligens, aki: megértette, hogy az általa szeretett nő lelkében ott él egy bántalmazott kislány, akivel időnként nagyon finoman, fokozott empátiával kell bánni. Ez a kislány vagy éppen kisfiú mindannyiunkban ott él, ő a belső gyermekünk. Ő szólal meg, amikor valaki az éppen leejtett tollát szidja. Aki gyerekkori traumát élt át (egyébként pedig mindenkinek), meg kell tanulnia, hogy odafigyeljen a belső gyerekére, felnőttként ő legyen az a szülő, akinek pl. ötévesen szüksége lett volna rá. A bejegyzés végén hozok ehhez podcastet, hogy jobban megértsd.

Ferenczi Sándor a nem kívánt gyerekeket többek között túlérzékenynek nevezte. 

Egy négygyerekes anya történetét ismerjük meg, aki gyerekkorában többször került kórházba:

Azt se felejtsük el, hogy kislányként minden kórházi időszak megterhelte a stresszrendszerét, ami végül extrán érzékennyé tette. 

Később, a Családi határok c. fejezetben: Az érzelmi terhek elviselésének képességére is a családban teszünk (vagy nem teszünk) szert. 

A túlérzékeny és extrán érzékeny gyerekek, majd felnőttek megnevezésére lassan 30 éve létezik a szuperérzékenység fogalma. 2011-ben már magyarul is megjelent a Szuperérzékeny vagyok? c. könyv. Az az érzésem, hogy Orvos-Tóth Noémi is azon népszerű szakemberek és guruk közé tartozik, akik csak egy bizonyos csoportot, vagyis az átlagembert szólítják meg, holott - az internetes tapasztalataim alapján - éppen a szuperérzékenyek azok, akik nem instantmegoldásokat keresnek, hanem valóban gyógyulni szeretnének. Ha már otthon senki sem segített nekik annak idején feldolgozni azt a rengeteg és intenzív érzést és érzelmet, amit egyetlen pillanat alatt megtapasztalnak. És ha a pszichológus sem érti meg őket, akkor kihez forduljanak? Én is egy angol nyelvű videóból tudtam meg, hogy ilyen vagyok, mert sem Magyarországon, sem külföldön a nagymenők nem foglalkoznak a témával, nem is hallottak róla. Tisztelet a kivételnek.

Mivel mindenki esete egyedi, bár lehetnek hasonlóságok a másokkal történtek közt, nem biztos, hogy amit a szerző lehetséges példának tart, az ránk is igaz. Orvos-Tóth Noémi szerint a pánikzavar hátterében az öngyilkos nagyapa eltitkolt története állhat. Nos, egyik nagyapám sem lett öngyilkos, és titkos életet sem éltek tudtommal. Nálam akkor kezdődött, amikor a főiskola után több munkáltató is elutasított, még interjúra sem hívtak. Nyomást éreztem a mellkasomban, és később, a Ridikülből diagnosztizáltam, hogy ez pánikbetegség. Aztán évekkel később Wenzes (INFJ Life Coach) egyik videójából állt össze a kép, hogy ez a nyomás az elutasítás miatt van. Apám nem örült, hogy lány lettem, előbb külön költöztek, majd elváltak a szüleim, apámmal és az anyai nagyanyámmal hatéves koromban beszéltem utoljára. Azóta mindketten meghaltak. És ez okozta annak idején a blog miatti folyamatos nyavalygásom is. Mára már megtanultam felülemelkedni rajta, és pl. amikor látom, hogy valahol megosztottam egy bejegyzésem, valaki jelezte az adott oldalon, hogy tetszik neki, de el sem olvassa (látom a statisztikában), tudom, hogy ez nem rólam szól, és én nem vesztettem semmit, ahogy a belefektetett munkám sem ér kevesebbet. És ha valaki nem akar velem dolgozni, akkor sem én veszítek, sőt csak nyerek, hiszen nem vette észre a potenciálom. Ennyi. És ehhez még terápiára sem kellett járnom. 

Mivel én is szeretem az idézeteket, megmutatom, hogyan választhatja mégis egy gyerek a másik utat:

Nálam ez a pillanat akkoriban következett be, amikor iskolás lettem: elhatároztam, hogy én nem olyan leszek, mint a családom. Ez nem volt nehéz, mert nagyon más vagyok, mint ők. Ahhoz, hogy elkezdjünk gyógyulni, szembe kell nézni ezzel, és megtapasztalni mindazt a gyászt és haragot, ami először feljön. És ehhez nem kell feltétlenül a Árpád-korig visszavezetni a családfát. 

Ráadásul a számos megoldatlan történettel, amiket a praxisából vett, ill. a Steve Jobsról írt spekulációjával a könyv végén nem adja meg azt, amire minden gyógyulni vágyónak szüksége van: a reményt. Hogy bízhat abban, hogy meggyógyulhat. 

Olyan ez a könyv, mintha valakinek éppen nem volt más dolga, leült az internet elé, elolvasott pár cikket, megnézett néhány videót Mark Wolynn-nal és Dr. Máté Gáborral, ill. néhány más szakértővel, és abból összedobta ezt. Ahogy Sira Quiroga mondta az Öltések közt az idő c. sorozatban: Egy jó varrónő sosem végez fércmunkát. 

Képek: Body Mind Brain (itt találod a Polyvagal Theoryt), Unsplash - CDC, Sidney Sims, What Is Personal Development, Pinterest