Mondd el, milyen egy fa ága.
Mondd el, mit dalol a folyó,
mikor madár száll habjára.

Szólj a tengerről. Beszéld el,
milyen a mezőn a pára.
Üzenj csillagokkal. Széllel.

Mutass olyan láthatárra,
melynek - akár egy kunyhónak -
nincs kulcsa és nincsen zárja.

Mondd el, milyen is a csókja
egy asszonynak. Már hiába
idézem ízét e szónak.

Permetében a holdfénynek
szerelemtől fellobogva
illatoznak még az éjek?

Vagy ez a sírverem öl meg,
a kripta homályos fénye,
a kőlap, dala a kőnek?

22 év... Már a tárgyak
színűket vesztik örökre,
illatuk sincs... Tétovázva

írom ide: „mező", „tenger"...
„Erdő" - mondom, és egy fának
körvonala sem dereng fel.

Arról szólok, mit szívemből
az évek lassan kiölnek.

(Nem folytathatom; közelről
hallatszik lépte az őrnek.)

Vers
A költőről a Wikipedián. Figyelem, spanyol nyelvű, ahogyan a blogja is.
Amit esetleg magyarul érdemes tudni róla: eredeti neve: Fernando Macarro Castillo. Írói nevét  szülei neveinek felhasználásával alkotta meg. 1920-ban született Spanyolországban, és a Franco-diktatúra idején 23 évet töltött börtönben. Utóbbi azt hiszem, megmagyarázza a vers születését is, bár azt nem tudom, mikor írta. De az biztos, hogy az Amnesty Internationalnek köszönhetően 1962-ben szabadult.

A rovat visszatért. Mert azt látom, hogy szerencsére még vannak, akik keresik és szeretik a verseket.