Menjünk most álmodozni a néptelen ligetbe,
hol babérlombok alján ibolya- s rózsaágyak
illata száll a titkos szentélyt körüllebegve,
amit a kert emelt bús költők menyasszonyának.

Feljött a hold, fehéren csillog halotti leple,
s a messzi sziluettet elönti néma bánat...
A föld nagy füstölője már megrészegítette
A hűvös éji szélben a csöndes, puszta tájat.

Menjük most álmodozni babérliget ölére;
ahol rést hagy a langyos ezüst-ágak füzére,
a mérhetetlen égbolt mélyét ragyogni látod...

Kezeimet szelíden nárdus-kezedre fonva,
Elnézzük majd az éjben, hogy álmos, furcsa, lomha
Fénnyel ránkhunyorítnak a távoli világok.




Vers: Babelmatrix
Kép: Elpatiodetucasaesparticular