Michael Ondaatje neve összefonódott Az angol beteggel, a Divisadero borítója pedig számomra Osvárt Andreával, mert a rajta látható fiatal nőről mindig ő jut eszembe. Mindenesetre a névrokonomnak semmi köze a regényhez, ahogyan a borítónak sem sok.

Az angol beteg helyett inkább a Divisaderót vettem le a polcról, hogy végre megismerkedjek a kanadai szerzővel, és már az első oldalakon az volt az érzésem, hogy jól választottam. Pedig annak idején a boltban kicsit hezitáltam, hogy megvegyem-e.


Anna, Claire és Coop együtt nő fel a '70-es években egy kaliforniai farmon. Anna édesanyja a kislány születése után halt meg a kórházban, ahonnan az édesapja vele és egy másik kislánnyal, Claire-rel tért haza, akit ugyanúgy lányaként nevel.
Coop szüleit meggyilkolták, az árván maradt - akkor négyéves - kisfiút is Anna apja vette magához béresnek.
Így éltek ők négyen a birtokon, azonban évekkel később egy nap minden megváltozott, és a három fiatal kénytelen volt elszakadni egymástól.

Mindennek életrajzi vonatkozása van, mondja Lucian Freud. Hogy mit csinálunk, hogy miért csináljuk, hogy miképp rajzolunk le egy kutyát, hogy kit rajzolunk le, hogy miért nem tudunk felejteni. Minden kollázs, minden genetika. Ott rejlenek bennünk mások, még azok is, akiket csak futólag ismertünk. Egész életünkben ott vannak bennünk minden határnál, amelyet átlépünk. 

Coop hamiskártyások közé keveredik, de hamarosan menekülnie kell. Anna a franciaországi Démube költözik, ahol a francia író és költő, Lucien Segura életét kutatja, és megismerkedik Rafaellel. Claire egy San Franciscó-i ügyvédi irodában dolgozik, de hétvégenként mindig meglátogatja az apját.

A regény szokatlan narrációjú: vagy Anna mesél első személyben, vagy egy harmadik személyű narrátor veszi át a szerepét. Az események mellett azonban sokkal fontosabbak a szereplők érzései és gondolatai, illetve a múltjuk. Bár a klasszikus értelemben vett cselekmény is jelen van, de az aktuális jelen eseményei közé befurakodnak (nem negatív értelemben) a múltban történtek, melyek által mozaikszerűvé válik a szöveg.

Mindhárom fiatalt megkedveltem, de a legjobban Anna és Claire szála tetszett. Utóbbiéban leginkább a munkájáról szóló részek. Anna szálának köszönhetően - aki Lucien Segura életét próbálja rekonstruálni - számos irodalmi mű (Dumas: A fekete tulipán és A három testőr, Stendhal: Vörös és fekete) is felbukkan a regényben.
 

   Egész életemben imádtam éjszaka utazni olyasvalakivel, akivel megbeszélhettük és megoszthattuk egymás ismerős viselkedését. Olyan ez, mint a villanella, hajlam arra, hogy visszatérjünk múltunk eseményeihez, ahogy a villanella formája sem lineárisan halad előre, hanem az érzelmek ismerős pillanatainál kering. Csak az újraolvasás számít, mondta Nabokov. Úgyhogy a harangtorony furcsa formáját, mely újra meg újra önmagába fordul, ismerősnek éreztem. Mert gyerekkorunktól fogva vissza akarunk szerezni dolgokat, amelyek keverednek és visszhangzanak az életünkben, ahogy a kaleidoszkóp üvegdarabjai új formákban jelennek meg, és refrénjeikkel meg rímeikkel dalszerűen hoznak létre egyetlen monológot. Folyamatosan a történeteink ismétlődésében élünk, bármilyen történetet is meséljünk is.

A Divisadero egy nagyon szépen megírt, különleges hangulatú regény, amelyet egyszerűen csak jó olvasni. Lassan, olykor egy-egy mondatát újraolvasva, és megállapítani, hogy Ondaatje zseniális író, akinek szinte minden során érződik, hogy egyben költő is. Ahogyan a bevezetőben is írtam, ez volt az első regényem tőle, de biztosan nem az utolsó, úgyhogy nagyon örülök, hogy annak idején végül a kosaramba tettem.
Ha valaki most megkérdezné, kinek ajánlom, azt mondanám, hogy igényes és türelmes olvasóknak, akik szívesen elidőznek egy-egy mondaton, akik valóban élvezik az olvasás minden pillanatát és nem szeretnek gyorsvonatként átrobogni egy-egy művön.

2011-ben a szerző Daniel Brooks kanadai színházi rendezővel elkészítette a regény színpadi változatát.

Én a Divisadero Streetről jövök. Divisadero az "elválasztás" spanyol szava, mert valaha ez az utca választotta el San Franciscót a Presidio földjeitől. De a divisar szóból is eredhet, amely azt jelenti, hogy "távolból nézni valamit." (Van a közelben egy El Divisadero nevű "magaslat.") Ahonnan az ember ellát a messze távolba.
   Azt hiszem, ezt csinálom, amikor dolgozom. Elnézek a távolba azok után, akiket elvesztettem, úgyhogy mindenütt látom őket. Még itt, Démuben is, ahol Lucien Segura élt, ahol "rögzítek egy cserét, / mint egy sál véletlen ráncait."*