Aki egyszer kapcsolatba került az irodalomtudománnyal, annak ismerősen cseng Roland Barthes neve és Gerard Nerval Sylvie c. kisregénye, amelyben - emlékeim szerint - az irodalomtudomány minden egyes elemét fellelhetjük. Így van ezzel Umberto Eco is, aki bár Barthes-ot csak egyszer említi, de a Sylvie-nek igazi szakértője. Bizonyítja ezt a számos tanulmány, melyet a kisregényről írt.Umberto Eco 1993-ban az Egyesült Államokban tartott hat előadást, ezeket olvashatjuk a kötetben, melyből természetesen a Sylvie sem maradhat ki.
A fikció erdejében tett hat séta alkalmával megtudhatjuk, milyen az empirikus olvasó és szerző, milyen a mintaolvasó és a mintaszerző.
Alaposan bejárjuk az erdőt, ahol a sétáink alkalmával találkozhatunk többek között Piroskával és a farkassal, d'Artagnannal és Scarlett O' Harával is.
Mielőtt bárki elrettenne, mondván valami tudományos okoskodással lesz dolga, amiből egy szót sem fog érteni, megnyugtatom: Eco előadásai nem ilyenek, ő arra törekszik, hogy a hallgatóságot, jelen esetben az olvasót is bevonja, helyesebben: gondolkodásra késztesse.
Az előadásokat ábrák és sok-sok idézet teszi színesebbé, melyek garantáltan meghozzák a kedvünket egy-egy mű elolvasásához. De érdemes óvatosan olvasni őket, ugyanis pl. Az Ackroyd-gyilkosságról szóló idézethez kapcsolódó fejtegetés egy nagyon fontos információt árul el a regényről, amit vagy azonnal felejtsünk el, vagy Eco kötete előtt inkább olvassuk el Agatha Christie regényét, ha eddig még nem tettük volna.
Eco alaposan górcső alá veszi a szerzők által a szövegben használható minden "fegyvert", és arra is választ kapunk, mi a közös A három testőrben és a pornográf filmekben.
Ahhoz, hogy mintaolvasóvá váljunk (aki úgy viselkedik, ahogyan az adott mű szerzője elvárja tőle), amit Eco szeretne elérni az előadásai által, vagy hogy egyáltalán hatással legyen ránk az olvasott szöveg, szükségünk van saját tudásunkra és a világról alkotott képünkre is:
Így hát be kell látnunk: ahhoz, hogy akár a leglehetetlenebb világ is hatással legyen ránk, felzaklasson, megrémisszen, megindítson bennünket, a tényleges világról való ismereteinkre kell támaszkodnunk. Más szóval a valóságos világot kell háttérnek tekintenünk.
A már említettek mellett még egy nagyon fontos dologra is felhívja a figyelmünket: milyen bajt okoz, ha valaki a fikciót valóságként értelmezi.
Nem kell tehát megrémülni, mind a hat séta rendkívül tanulságos és szórakoztató, olyan dolgokra is felhívja a figyelmünket, amelyek eddig eszünkbe sem jutottak volna, ahogyan teszi ezt pl. a már említett A három testőrrel kapcsolatban. Bár tavaly olvastam, amit Eco említ, eszembe sem jutott volna, de azt hiszem, nem vagyok egyedül ezzel (szándékosan nem árulom el, mi az).
A példaként említett művek között szerepel Alessandro Manzonitól A jegyesek, amit egyébként is régóta szeretnék elolvasni, de Eco most nagyon felcsigázott. A sokat említett Sylvie pedig bár rövid és nagyon régen elkezdtem, de - fogalmam sincs, miért - nem fejeztem be. Ezek után egyszer újra sort kell kerítenem rá.
Nem mondanám azt, hogy mintaolvasó vált a kötet végére belőlem, de sokat tanultam belőle és Umberto Eco előadásaira sokan szívesen beülnénk. Még szerencse, hogy legalább írásos formában részesei lehetünk.
Végezetül pedig az egyik kedvenc idézetem a kötetből:
Így hát könnyű felfogni, miért igéz meg bennünket a fikció. Azt a lehetőséget kínálja hogy korlátozatlanul vegyük igénybe képességeinket a világ érzékelésére és a múlt rekonstruktuálására. A fikciónak ugyanaz a funkciója, mint a játékoknak. A gyermek játszadozás közben tanulja meg, hogyan kell élni, mert olyan helyzeteket szimulál, amilyenekbe felnőttként kerülhet majd. És mi, felnőttek is a fikció révén tökéletesítjük képességünket múlt- és jelenélményünk strukturálásra.
Sétára fel!
Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében
Eredeti cím: Six Walks in the Fictional Woods
213 oldal
Fordította: Gy. Horváth László és Schéry András
Európa Kiadó, 2007
2200 Ft
Bejegyzések
