Carol S. Dweck könyvében az élet több területéről hoz példákat mindkét típusú emberre. Ezek a példák pedig hétköznapi (egyetemisták, gyerekek, tanárok) és ismert emberek (vezérigazgatók, sportolók) példái, történetei, melyek nemcsak arra jók, hogy alaposabban megismerjük a szemléletmódok jellemzőit, azok következményeit, hanem elgondolkodtatnak, önvizsgálatra késztetnek.

Nemcsak az jutott eszembe a fejezeteket olvasva, hogy hány rögzült szemléletűt ismerek, hanem az is, hogy mely esetekben reagáltam én magam is a rossz szemlélettel. Mert sajnos nem egyszer velem is előfordult, hogy valami nem úgy alakult, ahogyan szerettem volna, és könnyebb volt mást hibáztatni, mint magamba nézni. De éppen ez a nagyszerű ebben a könyvben, hogy segít ezen változtatni. Mert ugyanakkor eszembe jutottak az ellenpéldák a saját életemből is, amikor fejlődő szemlélettel tekintettem egy-egy kudarcomra. Vagy éppen egy-egy nehéz feladatra. 

Emlékszem, amikor a spanyol nyelvtanban eljutottam  subjuntivóhoz (kötőmód) és a felszólító módhoz (utóbbi több alakot használ előbbiből), kicsit elakadtam. Ez a nyelvtanulók egyik rémálma. Aztán arra gondoltam, hogy: Oké, ma még nem megy, de a jövő héten vagy az után már menni fog. És megtanultam mindkettőt, és még szeretem is őket. Sőt, míg nagy spanyol sorozatrajongó voltam, minden egyes alkalommal felfigyeltem, hogy milyen gyönyörű subjuntivót használ éppen az a szereplő abban a mondatban. 

Ha valaki esetleg ódzkodna a könyvtől, mondván, hogy csak pszicho blabla, megnyugtatom: nem az. Olvasmányos, valóban az életből hoz példákat, sőt Dweck a saját személyes tapasztalatait is megosztja. Bizony, volt idő, amikor ő is rögzült szemlélettel nézte a dolgokat, de elsajátította a fejlődésit, és ezt az útját velünk is megosztja.

Az élet minden területe (tanulás, tanítás, sport, munka, párkapcsolat, gyereknevelés) terítékre kerül, így biztosan megtaláljuk benne azt, amelyre érdemes koncentrálnunk, kipróbálnunk az új szemléletmódot, mert valóban pozitív hatással lesz rá(nk). 



Minden oldalon éreztem a segítőkészséget, azt, hogy ez a könyv valóban azért íródott, hogy segítsen másoknak is. Dweck maga is leírja benne, hogy a diákjai biztatták a megírására, akikkel együtt dolgozott/dolgozik, és akik maguk is sokat köszönhetnek neki, hogy felnyitotta a szemüket.
Jómagam is megállapítottam, hogy csak az tud motiválni, aki maga is motivált. Gondoljunk csak bele: ha egy olyan ember akar lelkesíteni, tanulásra ösztönözni, aki valójában életunt, esetleg látszik rajta, hogy mennyire nem érdekli a másik ember, csak kötelességből ledarálja neki, amit kell, akkor nem meglepő, hogy a másik ember is ugyanúgy marad a fenekén. Vagy a szögön tovább.

Csupán azt sajnálom, hogy nem olvastam korábban, mert a munkám során nagyon jól jöttek volna ezek a tanácsok. De sebaj. Mert mostantól az életem minden területére fejlődési szemlélettel tekintek. Bízom benne, hogy sikerül mindazt, amit eddig elsajátítottam, tovább gyarapítani és fejleszteni, és abban, hogy másoknak is át tudom adni, ha úgy adódik.

   A szemléletváltás olyan, mintha egy egészen új világba lépnénk át. Az egyikben - a rögzült jellemzők világában - a siker, a tehetség és a rátermettség bizonyítását jelenti, vagyis az önigazolást. A másikban - a változó jellemzőkében - az erőfeszítést és a tanulást, azaz önfejlesztést. 

(...)

   Van választásunk. A szemléletmód nem más, mint egy rendkívül erős hiedelemkészlet, amely a fejünkben él, és mint ilyen, megváltoztatható. Olvasás közben gondolkodjunk el azon, hová szeretnénk eljutni, és hogy célunkat melyik szemléletmóddal érhetjük el.