dr. Hoffmann Editnek

Már azt hiszed mindent elmondtál
magadról: titkot, tervet, bűnt és dicsekvést.
Azt hiszed: barátod számtartó szemei előtt
kitárultál mint érett kaptár
s életed úgy nyüzsög fel mint döngő
ifjú raj a sejtek feltépett ajtaján.
Azt hiszed: fuldokló multadat el se bírnád
oldó szó enyhülete nélkül, nem bírnád
a titkot, mely úgy dörömböl sziveden
mint tetszhalott a koporsó födelén.
De töprengő éjjeiden nézz csak lelkedbe
mely kielégülten hallgat.
Nézd csak mennyi mindent őrzöl még!
Nehéz pecséttel mint pártütő királynő
őrzi sejtbefojtott gyermekriválisát!
Oh nézz csak szivedbe: nem titok az
mit elmondani megkönnyebbülés!
Titok: ami szégyennel fáj, jobban semhogy
sikolthatnál. Amit rémület súlya húz a mélybe
s úgy ül benned mint szörnyeteg kő emészthetetlenül.
Titok: ami állati léted egyensúlyát tartja
s nem oldhatod fel
csak ha életedet feloldod.





Vers: Nyugat 1930. 3. szám
Kép: Maria (Masha) Sardari

Rejtett fészket szeretnél, megbujni
mint fázékony állat - de vackod még
meleg se lett és már mehetsz tovább! a sors
mindig azt veszi el, mi kényes
testednek nélkülözhetetlen.
Tapadni szeretnél, mert szédülsz

az űrben, társakat szeretnél, kapaszkodót, -
de nem oly fájdalmas magány és szédület
mint kimarjult élő testtel leszakadni
testről és társról, ki tegnap még tiéd volt
és holnap már idegen. Védd magad!
semmit se szeress! és ne szeresd
ne szeresd az állandóságot -
látod: örök mulandóságé
a biztos jövendő...
Ne szeress se jelent se multat, szeresd
a röpke átmenetet múlt és
jövő között, a hazátlanság
vad szabadságát, két hely között
az ingó változást. Ne nézz vissza
és ne sirasd elvesztett fészked s barátod.
Mozogj a mozgókkal, s változz
a változó világ hitvány ütemére.
S vedd jelképnek a jeltelen percet:
mikor tegnapból holnapba csuszol
s csavargó lelked mint gyökértelen mag
vidáman uszik a légben és két kapocs közt
az átmenetet ünnepli, s a megtalált
békét - hogy legalább percekre
nem tartozik senkihez...





Vers: Nyugat 1937. 12. szám
Kép