Ha a megjelenésekor nem figyeltem volna fel erre a sorozatra (aminek tudomásom szerint azóta sincs neve), biztosan elsiklottam volna egy ilyen című regény felett. Azt gondoltam volna, hogy a szokásos ömlengések egyike, melyek a könyvesboltok Romantikus feliratú polcain sorakoznak. Valljuk be, azért a cím
Santiago San Roman és az orvosi egyetemre készülő Montse Cambra 1974-ben találkozott a nyári szünetben, és szinte minden idejüket együtt töltötték. Azonban az élet közbeszólt: megérkezett Santiago katonai behívója és más is történt, ami elválasztotta őket.
Több mint húsz év múlva Montse egy fényképen megpillantja egykori szerelmét, és úgy dönt, nekivág a sivatagnak, hogy kiderítse, mi történt Santiagóval.
Miután visszahelyezte a kagylót, a köpenyzsebébe nyúlt és megérintette a fényképet. Csak ült, zsebre dugott kézzel. Az a képtelen érzete támadt, hogy a fénykép egyszer csak eltűnik és minden szertefoszlik, akár egy álom: egy újabb álom számos álmai közül, melyek lidércesen végződtek.
Eddig minden úgy alakul, mint egy átlagos romantikus regényben - gondolhatnánk. De mégsem: mert már az első oldalakon sem az az érzésünk, hogy ez nem egy szokásos romantikus történet lesz. Hirtelen csöppenünk Montse jelenébe, majd fokozatosan derül fény arra, hogyan is került ide, mi történt vele eddig, ill. Santiagóval, aki annak idején csatlakozott a légióhoz.
A Szahara és Barcelona. A nappali perzselő forróság, a jéghideg éjszakák és a barcelonai utcák, az ottani kórház, ahol Montse dolgozik, amit néhány hétre maga mögött hagyott, hogy nekivágjon a sivatag ismeretlen világának. Nem tudta, mi vár rá, de erre biztosan nem számított. Ahogyan évekkel ezelőtt Santiago sem.
Nagyon tetszett, hogy nem a szokásos felépítésű a regény: bár felváltva olvashatunk Montséről és Santiagóról, ám az események nem mindig lineárisan követik egymást. Luis Leante lassanként tárja elénk az elmúlt több mint két évtized történéseit, miközben megismerjük a barcelonai kórház mindennapjait, Montse és Santiago családját, a légió és a szaharaiak életét - melyről szinte semmit sem tudtam.
Az 1970-es években az ottaniak mindent megtettek, hogy felszabaduljanak a spanyol uralom alól, míg az elnyomók mindent bevetettek, hogy ezt megakadályozzák. Politika, hatalomvágy és harcok jellemzik a mindennapokat, de az emberi gonoszság ma is (értsd: a szereplők jelenében, az ezredfordulón) ugyanúgy jelen van.
Ám az ottani emberek ugyanolyan közösséget alkotnak, mint mi. Sőt talán inkább nevezhetnénk őket közösségnek: mert valóban összetartóak. Nem csak a család, a barátokról sem feledkeznek meg, legyen az helyi vagy idegen. Aki egyszer segített rajtuk, ők nem felejtik el. Ezt igazán megtanulhatnánk tőlük.
Két ember története bontakozik ki előttünk, akik valamikor szerették egymást. Az egyikük feledni jött a sivatagba, a másik - évtizedekkel később - megtalálni egykori szerelmét, megismerni annak múltját. De a sivatag egyikük számára sem azt tartogatta, amire induláskor számítottak.
Két ember története bontakozik ki előttünk, akik valamikor szerették egymást. Az egyikük feledni jött a sivatagba, a másik - évtizedekkel később - megtalálni egykori szerelmét, megismerni annak múltját. De a sivatag egyikük számára sem azt tartogatta, amire induláskor számítottak.
Izgalmas, jól megírt történet, ami sokkal több egy egyszerű romantikus regénynél. Utazás nemcsak a múltba és a sivatagba, de egy másik kultúrába, melyről leginkább csak előítéleteink vannak. Érdemes mindezt félretenni és hagyni, hogy ez a különleges hangulatú könyv magába szippantson. Nem fogjuk megbánni.
A már említett riasztó cím Francisco Alonso A kalóznők c. művéből ismert pasodobléban hangzik el. A szerelmi vallomás eredetileg Spanyolországnak szól, és a regény mottója is egyben.
Luis Leante: Ó, mennyire szeretlek!
Eredeti cím: Mira si yo te querré
Fordította: Dornbach Mária
334 oldal
Ulpius-ház, 2010
2999 Ft
Bejegyzések
