Karácsonykor a cukormázas, habos-babos történetek helyett inkább egy komolyabb olvasmányra vágytam, és ekkor jutott eszembe Viviane Villamont regénye, melynek lapjain egy párizsi bérház lakóinak élete bontakozik ki.

Egy átlagos párizsi bérházé, ahol jönnek-mennek a lakók: ki iskolába, ki munkába, ki bevásárolni indul nap mint nap, majd délután és este haza.

 A címszereplő, Claire Dormentin középkorú vénlány, akit nem érdekel mások sorsa, szívtelen - gondolja róla a minden lében kanál özvegy házmesterné, Madame Loriole. Madame Loriole természetesen szívén viseli a ház és annak minden lakójának sorsát, most éppen petíciót készül benyújtani az ellen a gázoló ellen, aki reggel elütötte a hétéves Lucile kutyáját.

 A fülszöveg Claire és egy kislány nem mindennapi barátságát ígéri. De valójában sokkal több annál. Megismerjük Lucile családjának életét: az apját, az anyját, aki gyönyörű, csinos és a mai napig imádja kamasz fiát; a kamasz fiút, aki már nem olyan kicsi, mint azt az anyja hiszi és a kislányt, aki más, mint az osztálytársai.

De él még a házban egy idős házaspár, egy idős özvegyasszony, egy sikeres és szemrevaló reklámszakember, aki mellesleg agglegény, és feltűnik a színen egy igazi dzsigoló is.

Naponta találkoznak egymással a lépcsőházban, köszönnek egymásnak, de mást nem tudnak a másikról. Pedig a becsukódó ajtók mögött súlyos titkok rejtőznek. A csinos vagy az átlagos külső mögött titkos vágyak, könnyek, pofonok, bűnök, a múlt fájdalmas emlékei, vezeklés, harcok rejtőznek (egymással, az idővel), melyek mind-mind láthatóvá válnak, ha egy kicsit megkaparjuk a felszínt, ahogy teszi ezt az írónő. Van, aki alkalmanként csattanást és sírást hall, de nem törődik vele, azzal sem, ha mentő érkezik a ház elé, míg másnak mindenről tudnia kell, hogy legyen min agyalnia, de főleg kitárgyalnia a szomszédos kávézó pincérnőjével.

Míg látszólag csak a lakcímük köti össze őket, valójában sokkal több a közös bennük, mint sejtenék. A szeretetre vágyás: hogy őket is valaki ugyanúgy szeresse, ahogyan ők szeretik a másikat, mindegy, hogy az az édesanyjuk, a szeretőjük, a házastársuk vagy a reménytelen szerelmük. Az élet pedig napról napra rákényszeríti őket, hogy átgondolják addigi életüket és döntés elé állítja őket. De van-e erejük meghozni a döntést és változtatni? Vagy marad a megszokás?

(...) madame Loriole fokozott érdeklődéssel pillantott mademoiselle Dormentinre. Biztosan ő is szenved a magánytól. Értéktelennek érzi magát, ugyanúgy, mint ő. Mint mindenki más, épp csak arra jó, hogy fizesse az adókat, pedig sosem használja az autópályákat.