Bizonytalan tavasz volt. Az időjárás szeszélye szerint kergette felhőit a magasban - most  mintha kékség, most bíbor színek. Vidéken a gazdálkodók fejcsóválva néztek szét birtokukon; Londonban nyíltak-csukódtak az esernyők, már aszerint, ki mikor nézett föl az égre. De mit is lehet várni áprilistól? (...) Nyugodalmasabb kis utcákban zenészek zengették törékenyke, többnyire mélabús kis dalaikat, melyeket mintha visszahangoztak vagy csúfolgattak volna a Hyde Park meg a St. James' csiripelő verebei, szerelmetesen felcsattanó, majd ugyanilyen hirtelenséggel megszakadó trilláikkal a rigók. A terek fakoronáin ott surrogtatták a leveleket az izgő-mozgó galambok, itt-ott levertek egy-egy ágat, s kísérték ezt az örök burúú-rú altatódalukkal, mely maga is elpihent gyakorta. 

Virginia Woolf: Az évek

Randy Van Beek: Április reggel

   Ismét beköszöntött a tavasz - a gyönyörű, kellemetlenül megérkező és szeszélyes kanadai tavasz -, és egész áprilisban és májusban kitartott, az egymást követő, édes, hűvös és friss napokon át, rózsás naplementéket, a növekedés és újjáéledés örök csodáját hozva magával. A Szerelmesek Ösvényén piros rügyek feszültek a juharfákon, a driád fürdőjénél kis kunkori páfrányok nyomakodtak elő a földből. Mr. Silas Sloane háza mögött, messze fent, a pusztaságban kivirágzott a havasi kankalin, és barna levelei alatt édes rózsaszín és fehér csillagocskákat kínált. Egy aranyló délutánon az összes diák kiment kankalint szedni. A tiszta, visszhangos szürkületben gazdag zsákmánnyal tértek haza, karjuk s kosaraik roskadoztak a virágok alatt.

   - Úgy, de úgy sajnálom azokat, akik olyan helyen kénytelenek leélni az életüket, ahol soha nem nő kankalin - mondta Anne. - Diana szerint biztos valami szebb virágzik náluk, de a kankalinnál semmi sem lehet szebb, ugye, Marilla? És Diana azt is mondta, hogy ha soha nem láttak még kankalint, akkor nem is hiányozhat nekik. Ennél nincs semmi szomorúbb. Egyszerűen tragikus lenne, Marilla, ha nem is tudnám, milyen a kankalin, és ezért nem is hiányozna. Marilla, tudja, szerintem mik a kankalinok? A múlt nyáron meghalt virágok lelkei, s ez a mennyországuk. 

Lucy Maud Montgomery: Anne otthonra talál

Emlékszem, az volt az első gondolatom az orgonaillatról: „Hogyan élhettem le tizennyolc évet úgy, hogy nem ismertem?”

Édes élet Itáliában

Aztán beköszöntött március hava, a nappalok hosszabbodtak, a tél eltakarodott, s a tél mindig magával visz valamit bánatainkból; aztán beköszöntött április, a nyárnak ez a hajnalhasadása, frissen, mint minden hajnalhasadás, vidáman, mint minden gyermekkor, csak néha-néha sírdogál egy kicsit, mint az újszülött, mert ő is az. Ebben a hónapban bűbájos fények villannak a természetben, az égből áradnak, a felhőkből, a fákból, a rétekből és a virágokból az ember szívébe.

Victor Hugo: A nyomorultak

Vanessa Bell portréja a húgáról (1912)

   El tudják képzelni Moll Flanders és Lady Ritchie egészen különleges keverékét, egy jobbra-balra hentergő és kikapós városi asszony meg egy művelt, finom hölgy ötvözetét? Körülbelül ez volt Laetitia Pilkington (1712-1759), a kétes hírű, körmönfont, kalandvágyó asszony, aki azonban - Thackeray lányához, Miss Mitfordhoz, Madame de Sévignéhez, Jane Austenhez vagy Maria Edgeworthhöz hasonlóan - annyira át volt itatva neme hagyományaival, hogy úgy írt, ahogy a hölgyek beszélni szoktak: szórakoztatás céljából. Emlékiratait olvasva egy pillanatra sem feledhetjük, hogy szórakoztatni óhajt bennünket. Szerencsétlenségében azonban csak zokogni tud.

A névtelenek élete II. Laetitia Pilkington

Gabriel Harvey

Harvey megbukott mint államférfi, ahogyan megbukott mint professzor, s ahogyan látszat szerint megbukott mindenben, amire csak vállalkozott, azt kivéve, hogy elnyerte Spenser és Sir Philip Sidney barátságát. 

   De, szerencsére, Harvey egy jegyzetkönyvet is ránk hagyott; szokása volt, hogy a könyvek margójára feljegyzéseket készített olvasás közben. Ha egyik arcáról a másikra tekintünk, nyilvános lényéről a magánemberre, ez az arc kétfelől kap fényt, és kifejezése megváltozik, ami oly ritkán esik meg valamely Erzsébet-kori arcán. Egy lappangó, másféle Harveyt fedezünk fel a felszínen látszó Harvey megett, aki kétséggel, erőlködéssel és csüggedéssel árnyékolja be őt. Mert, szerencsére, a jegyzetkönyv kicsinyvolt; még egy Erzsébet-kori fóliókönyv margója is keskeny; Harvey arra kényszerült, hogy rövid legyen, s mert csak a maga pillantása számára írt valami élesen előretörő emlék vagy tapasztalat parancsszavára, írása olyannak tűnik fel, mintha önmagához szólna. Mint aki azt mondja: Ez bizony így van, vagy erről az jut eszembe; vagy ismét: bárcsak ezt tettem volna. Ilyenformán tudatosul bennünk az a konfliktus, amely az emberek világában ügyetlenkedő Harvey és a könyvei közt nagy bölcsen otthonában megülő Harvey között volt. Az, aki cselekszik és szenved, ügyét az elé terjeszti, aki olvas, és tanácson, vigaszon töri a fejét. 

(...)

Gondolj - mondta ilyenkor az otthon ülő Harvey - mindazokra az ismeretlen alakokra, akik ennek ellenére diadalmaskodtak. Gondolj "Sándorra, e tapasztalatlan ifjúra"; gondolj Dávidra, "aki orcátlan kamasz létére egy irtóztató óriást győzött le"; gondolj Juditra és Johanna pápára és hősi cselekedeteikre; gondolj - mindenekfelett - "ama bátor nőszemélyre... Jean d'Arcra, ez igen érdemes, vitéz ifjú leányzóra... ugyan akkor mit érhet el egy szorgalmatos és jóeszű férfiember.. ha egy tenyeres-talpas, kalandos hajlamú parasztlány ekként érvényesülhetett?"

 Volt könyv is jócskán; igen kevés francia; de hát aki csak valamit is ér, azt olvas, amihez kedve, hangulata van, méghozzá bolond lelkesedéssel. 

Valahogy én is így kezdtem neki Virginia Woolf 1922-ben megjelent regényéhez, a Jacob szobájához. Tavaly ősszel már kb. ötven oldalt olvastam belőle, aztán félretettem, most viszont úgy döntöttem, tökéletes választás lesz a saját kihívásom teljesítéséhez, elvégre február közepe volt. 

Virginia Woolf kisregényét még jóval az előtt olvastam először, mielőtt blogolásra adtam a fejem. Most egy rövid, de szórakoztató olvasmányt szerettem volna beiktatni, míg egy másik regényt pihentetek, és úgy éreztem, a Flush jó választás lesz. Nem is csalódtam benne. 

Flush Elizabeth Barrett-Browning spánielje volt, azonban a kutya nem a Wimpole Streeten látta meg a napvilágot. Sőt, az első oldalakon a spánielek évszázadokra visszavezethető történetét olvashatjuk - nem kevés iróniával. 

Családja sokáig magasabb rangban állt számos hírneves uralkodóénál. Palotákban kényelmeskedett, mikor a Plantagenetek, a Tudorok, a Stuartok még az eke nyomában dagasztották a sarat, és sem az eke nem volt az övék, sem a sár. A Howardok, Cavendishek, Russellek még egyáltalán nem emelkedtek a Smithek, Jonesok és Tomkinsonok fölé, mikor a spánielek már választékos és előkelő családot alkottak. 

Hősünk 1842 első felében született, és első hónapjait vidéken töltötte a Mitford családnál. A napja fénypontját az az óra jelentette, amikor Miss Mitforddal és a többi kutyával sétálni mehetett. Mert Flush is imádott a földeken futni, rohangálni és mindent megszimatolni. 

Így éldegélt, amikor gazdája 1842 nyarán úgy döntött, elajándékozza:

Mert nem volt-e Flush e derék nő elképzelésében a legjobb ajándék, melyet barátnőnknek adhatunk, különösen, ha van ilyen barátnőnk - s nem is annyira barátnőnk, mint inkább édeslányunk -, aki az egész nyarat négy fal közt tölti, bezárva egy Wimpole Street-i lakás hátsó szobájába, s aki ráadásul nem más, mint Anglia leghíresebb költőnője, a ragyogó, a végzetes, az imádott Elizabeth Barrett? Ilyen gondolatok ébredtek mind gyakrabban és mind nyomatékosabban Miss Mitford lelkében, akkor, mikor elnézte, hogyan hempereg és fickándozik Flush a napon, s akkor is, ha Miss Barrett ágya mellett üldögélt, az ablakra kúszó borostyántól homályos és zöldes londoni szobában. Igen: Flush méltó volt Miss Barretthoz; Miss Barrett méltó volt Flush-hoz.

Flush élete így gyökeres változást vett. Bár Three Mile Crossban is sok időt töltött bent, de mindennap eljött a séta ideje, míg a Wimpole Streeten csak a kereveten fekvő, indiai kendőbe bugyolált nőt, annak testvéreit és szigorú apjukat, könyvesszekrényt és görög szobrokat, a személyzetet és a többi kutyát látja és hetente a szokásos vendégeket. Azért néha Miss Barrett is kimozdul és Flush-t is magával viszi.

Egy nap azonban minden megváltozik: gazdája izgatott lesz, és Flush biztos benne, hogy valaki érkezni fog. Megérzése be is igazolódik, ugyanis Robert Browning személyében megjelenik a titokzatos férfi, akit Flush nem fogad olyan kitörő örömmel, mint Miss Browning. (Érdekes volt számomra, hogy Mr. Barrett milyen szigorú ember, mégis a lánya egyedül fogadta a szobájában Mr. Browningot.) 

Aki - egy kicsit is - ismeri Elizabeth Barrett életét, tudja, hogy végződtek a látogatások, de aki nem, ő is sejti. És mindebben Flush is részt vett, élete végéig a költőnő mellett maradt - eltekintve néhány kellemes és kellemetlen eseménytől. 

Nem is gondolnánk, hogy egy kutya élete milyen izgalmakat tartogat! Tudom, mindig is népszerűek voltak a kutyás történetek (gyerekkoromban ott volt pl. Frakk és Lassie), az utóbbi években pedig ismét reneszánszukat élik (Marley meg én, Egy kutya négy élete és folytatásai). És jól is van ez így. De úgy gondolom, érdemes megismerni egy XIX. századi spániel történetét is, aki a legnagyobb angol költőnő hű társa volt. 

A Flush nemcsak emléket állít az angol irodalom legnagyobb költőnője kedvencének, hanem közelebb hozza mindkettőjüket, a köreiket, a korabeli Londont és Itáliát is az olvasóhoz. Ráadásul mindezt olyan humorosan és szórakoztatóan, amellyel az írónőnél az Orlandóban találkoztam utoljára. 

Kettejük közt - Flush hétről hétre erősebben érezte ezt - valamiféle szoros, még feszélyező, de mély cinkosság szövődött; ettől kezdve, ha a kutya öröme az úrnőnek fájdalmat okozott, ez az öröm megszűnt öröm lenni, és háromnegyed részében átalakult fájdalommá. S erre minden áldott nap új bizonyítékkal szolgált. (...)" Flushie a barátom, a társam - írta Miss Barrett -; még jobban szeret, mint a levegőt és a napot."

Virginia Woolf műveit egyfajta megközelíthetetlenség, egyfajta misztikum lengi körül, hiszen sok olvasó úgy gondolja, minimum Umberto Eco műveltségével kell rendelkeznie, hogy az angol írónő prózáját megértse és valóban élvezze annak olvasását.

Az Orlandoról tudtam, hogy megosztja az olvasókat, és ez már a megjelenésekor is (1928) így volt, ugyanis ebben a regényében az írónő egy teljesen más oldaláról mutatkozott be. Az Orlando megírása számára egy játék volt, én pedig úgy éreztem, ez nekem tetszeni fog.
Főleg, ha tudjuk, hogy Orlando alakját Virginia Woolf barátnője-szerelme, Vita Sackville-West költő és író ihlette.

A bejegyzésemben most én is megszegem a magyar helyesírás szabályait (bár tudatosan), ugyanis számomra Orlando Orlando, ráadásul olaszul, és semmilyen toldalékolt alakjára nem vagyok hajlandó ékezetet tenni (kivéve az idézeteknél), mert akkor már magyarosodik, és kiráz a hideg, amikor így ejtik (Orlandóóóó - brrr!) az olasz (és más külföldi) neveket.


Orlando előkelő családba született, akit tizenhat évesen ismerünk meg a 16. század vége felé. A fiú szereti a természetet és a költészetet, maga is írogat, franciául és olaszul is. Találkozik I. Erzsébettel, akinek udvarába kerül, és kezdetét veszi az a közel négy évszázadon át tartó utazás, amelynek során nyomon követhetjük életét és gondolatait.

Orlando családfáját évszázadokra vissza tudja vezetni, köszönhetően a hatalmas kastélyában kialakított kriptának, ő viszont szeretné, ha másként maradna fenn a neve: úgy dönt, költő lesz.

Megismerjük a szerelmi életét, szemtanúi lehetünk a nagy fagynak, amikor megismerkedik egy orosz hercegnővel, felbukkan a színen egy előkelő román hölgy, majd elkísérjük Konstantinápolyba, ahol követ lesz és nővé változik. Vándorcigányokhoz szegődik, majd visszatér Angliába, ahol időközben perbe fogták, számos hódolója akad, megismeri a kor irodalmi nagyjait - Pope-ot, Addisont és Swiftet -, akiket rendszeresen teázni hív otthonába. Folytatja korábban megkezdett monumentális költeményét, a Tölgyfát, végül egy októberi napon, 1928-ban búcsút veszünk Orlandotól, aki ekkor már a harmincas éveiben jár.

Talán mindez furcsán, szürreálisan és ijesztően hat, pedig nem az - legalábbis számomra nem volt az. Az első oldalakon rá kell érezni a stílusára, és ha ez sikerül, akkor imádni fogjuk. Ha nem, akkor bizonyára csak szenvedés lesz végigolvasni, de biztosan lesznek, akik feladják. Gondolom, már sikerült kitalálni, hogy én az előbbiek csoportjába tartozom, és egyszerűen imádtam ezt a regényt.

Virginia Woolf Orlando élettörténetét kívánta papírra vetni, amelyről bizonyos (fiktív) forrásokból értesült, amikre többször is utal. És ez a Virginia Woolf nem abban a stílusban ír, amelyet A világítótoronyban vagy valamelyik másik művében megismertünk. Ez a Woolf szarkasztikus, humoros, nincs híján az öniróniának sem, egyszóval az Orlandoban megmutatja a játékos oldalát.

(...) Türelmetlenül dobbantott, s mindjárt egy-két hüvelyket is mutatott a lábából. Egy matróz az árbocon, aki épp akkor nézett le, olyan szívdobogást kapott, hogy eltévesztette a lépését: csak egy hajszálon múlt, hogy megmenekült. "Ha már a csupasz bokám is egy derék fickó halálát jelenti, akinek pedig feleségét és családját kell eltartania, akkor inkább takarjuk be." - gondolta erre Orlando. Pedig hát a lába volt egyik legfőbb ékessége. Orlando elgondolkozott: micsoda furcsa helyzet ez, hogy egy nőnek egyszerűen el kell rejteni a szépségét, ha nem akarja, hogy egy matróz leessék az árbocról. "Hogy a ragya verné ki őket!" - kiáltotta. Most ébredt először tudatára annak, amit más körülmények között már gyermekkorában megtanult volna: a női nem szent felelősségére. 

Van, hogy belekezd egy hosszasnak ígérkező elmélkedésbe, majd egyszerűen abbahagyja, és visszatér Orlando aktuális jelenébe. Ezek a részek valószínűleg több olvasó türelmét próbára teszik, én viszont csak jókat mosolyogtam egy-egy ilyen váltáson.

   De ha már alvás, semmi más, nem állíthatjuk, és kérdezzük, micsoda fajta alvás ez? Gyógyszer-e, holmi tetszhalál, mely legnyomasztóbb emlékeinket, életünk e nyomorítóit úgy súrolja fekete szárnyaival, hogy letörli érdességüket, s csillogóvá és izzóvá aranyozza mindannyit, a legrútabbat s a legaljasabbat is? Vajon a halál ujjának azért kell időnként érinteni a mi zajgó életünket, nehogy még összeroppanjunk súlya alatt? Úgy születtünk, hogy naponként kell magunkba adagolnunk a halált, különben nem bírnánk tovább az élet fáradalmait? S mily különös hatalom ez, mely behatol legtitkosabb lényegünkbe, s megváltoztatja legdrágább kincseinket, akár akarjuk, akár nem? Avagy talán, kimerülve végtelen szenvedésében, Orlando meghalt egy hétre, hogy aztán újra feltámadjon? Ha pedig így van, mi a halál? És tulajdonképp mi az élet? S mivel több mint fél órája várunk választ e kérdésekre, de nem kapunk, folytassuk történetünket.

Ki gondolta volna, hogy egy Virginia Woolf-regény olvasása közben mosolyogni, sőt vigyorogni fogok? És lesz egy rész, ahol egyszerűen felvihogok? Közben pedig húzogattam az oldaljelölőket, mert olyan sok jó gondolattal találkoztam, és nem egyszer éreztem azt, hogy tökéletesen azonosultam Orlando gondolataival.

(...) Orlando furcsa keveréke volt sokféle lelkiállapotnak, mélabúnak, egykedvűségnek, szenvedélynek, a magány szeretetének, nem is szólva azokról a hullámzásokról és finomságokról, amelyeket könyvünknek már első lapjain jeleztünk (...).

Talán mindannyiunkban van egy Orlando, aki szeretné megtalálni az élete értelmét, szereti a költészetet és a természetet, rajong a könyvekért és szeret egyedül lenni, és rácsodálkozni az élet apró szépségeire, legyen az egy tölgyfa, vagy egy vadlúd.

Aki a fentiek közül néhányra gondolatban már rábólintott, valószínűleg szeretni fogja az Orlandot. Talán az az olvasásának titka, hogy mindennap csak egy-egy fejezetet (vagy annak egy-egy részletét) érdemes csak elolvasni, mivel azon művek közé tartozik, amiket lassan, nyugodtan kell olvasni, mert ha csak átrobogunk rajta, elveszti a varázsát.

Sokféle szempont szerint lehet (feminizmus, gender-kérdés, az angol irodalom nagyjai a regényben, a természet szerepe stb.) elemezni a regényt, de mindezt meghagyom a szakértőknek, én egyszerűen csak önmagáért, a sajátos különlegességéért szeretem.


A regényből 1993-ban Sally Potter rendezésében film is készült Tilda Swintonnal a címszerepben.

A nemek közti különbség, szerencsére nagyon is mély dolog. A ruha csak szimbólum, amely valami titkot takar. Orlandóban magában keletkezett az a változás, amely végül is arra bírta, hogy a női öltözetet s a női nemet válassza. (...) A nemek, bármily különbözők, mégiscsak egybefonódnak. Minden emberben van valami ingadozás a két nem között, s nemegyszer csak a ruha teszi a férfiúi vagy női külsőt, s lenn a mélyben rejlő nem éppen ellentéte annak, amit a felszínen látunk. Mindenki tapasztalhatta, mily ellentmondások és zavarok születnek így (...).

Virginia Woolf: Orlando
Eredeti cím: Orlando - A Biography
Fordította: Szávai Nándor
267 oldal
Európa Kiadó, 2004

Ezt a regényt nem lehet csakúgy levenni a polcról, hogy "na, akkor most ezt olvasom". Ennek a regénynek különleges hangulata van. Nehezen olvasható, egy-egy mondatot többször is el kell olvasni, hogy igazán megértsük. Ezért is választottam idézetet a regény elejéről. Ha már azt sem sikerült itt elolvasni, akkor nem fog menni a többi sem. Virginia Woolf elkalandozik írás közben, akárcsak néha az olvasó. Ha nem olvastam volna, nem értettem volna meg Az órákat sem, hiszen sok a közös kiindulópont. Nehezen és lassan ment, de megérte.