Könyvörömök

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Javier Marías. Összes bejegyzés megjelenítése

Javier Marías 1994-ben megjelent regényének címét is Shakespeare-től kölcsönözte, azonban míg A szívem fehérben az idézet mellett a mű címe (Macbeth) is többször elhangzik, itt erről szó sincs, és éppen ezért én sem árulom el, melyik drámából van. Ma már úgysem nehéz kideríteni, úgyhogy térjünk át inkább a regényre.

Narrátorunkról csak annyit tudunk, hogy férfi - a neve (Víctor) csak jóval később derül ki - és különös dolog történt vele. Éppen az első éjszakáját készült eltölteni Martával a nő otthonában, aki a vacsorát követően rosszul lett és nemsokkal később meghalt.
A lakásban rajtuk kívül Marta alig kétéves kisfia tartózkodott (aki ekkor már aludt), míg a nő férje, Eduardo Londonba utazott.

"Itt vagyunk egyforma testhelyzetben, ugyanabban a térben, még érzem; semmi sem változott, mégis minden megváltozott; tudom, de nem értem. Nem tudom, miért élek én, és ő miért halott, nem tudom, miben áll az egyik, miben a másik. Most nem igazán értem ezeket a kifejezéseket."

Mit lehet egy ilyen helyzetben tenni? Víctor maga sem tudja, és azt gondolom, a helyében egyikünk sem tudná, mi lenne a helyes lépés. De miután hazamegy a saját lakásába, folyton csak a történtekre gondol, és rájön, hogy valójában nem is ismerte Martát, a koráról is csak az újságból értesül. Ennek ellenére szeretne többet megtudni arról a nőről, aki a karjai közt halt meg, ezért elmegy a temetésre és később megismeri Marta családját is. Úgy érzi, csak így tudja feldolgozni mindazt, ami vele történt.

" (...) Nincsenek szándékaim. Csak az a helyzet, hogy szörnyű és nevetséges dolog történt velem, és úgy érzem magam, mintha varázslat ülne rajtam, hogy valami visszajár, kísért, ott tanyázik nálam, a fejemben, a testemben, és haunted vagyok olyasvalaki miatt, akit csak halálában ismertem meg, és abban a néhány csókban, amitől megkímélhettük volna magunkat."

Miközben Víctor Marta életét igyekszik megismerni, az utolsó óráit rekonstruálni (Miért éppen vele volt aznap éjszaka?), egyre jobban megismerjük a férfi életét, munkáját, a múltjának néhány eseményét, mindazt, ami a jelenhez vezetett.

A regény középpontjában az élet, a halál és a szeretteink, a környezetünk, illetve önmagunk megismerése áll. Senki sem tudja, hogyan fog meghalni, és hallottunk már groteszk halálesetekről (pl. az elhunyt éppen elcsúszott a fürdőszobában), de mihez kezdjen valaki, ha éppen ő a szemtanúja egy ilyen halálnak? Vajon ismerjük-e a másikat, megmutatja-e a másik fél a valódi énjét előttünk és mi megmutatjuk-e teljes valónkban önmagunkat másoknak? Miből áll egy ember élete?

Bár a türelmetlen olvasókat bizonyára megijesztik a többsoros mondatok, az oldalakon át tartó elmélkedések és asszociációk, de éppen ezek - és persze a jellegzetes, már jól ismert stílusa - teszik olyan maríasossá ezt a regényt is. Egy-egy apróság, egy-egy, nem a főszálhoz kapcsolódó esemény az, amely révén jobban megismerjük és megértjük Víctort.

Azért is szeretem Marías regényeit, mert a szereplői (általában a narrátorai) olyan gondolatokat vetnek fel, amik nekünk, olvasóknak valószínűleg nem jutnának eszünkbe, és amelyek között mindig akad legalább egy, amely engem is gondolkodásra késztet. Ezek a gondolatok pedig nemcsak olvasás közben, hanem később is eszembe jutnak és újra felidézik a regény egy-egy momentumát vagy egyszerűen csak a hangulatát.

Nem mindig önös érdekből vagy félelemből vagy valódi tévedés miatt hallgatunk el valamit, nem mindig védekezésből, gyakran megesik, hogy pusztán csak nem akarunk kellemetlenek vagy ünneprontók lenni, vagy bánatot okozni, máskor mindössze kulturáltságból tesszük, mert nem vall jólneveltségre és kulturáltságra, hogyha teljesen fölfedjük magunkat, a hóbortjainkról meg a szenvedélyeinkről nem is beszélve; néha a származásunkat hallgatjuk el vagy hamisítjuk meg, mert szinte mindannyian jobban szeretnénk más felmenőt valamelyik nagyszülő helyett, az ember eltitkolja a szüleit, a nagyszüleit, testvéreit, férjét, feleségét, néha még a házastársára jobban hasonlító vagy őfeléje hajló gyermekét is, elhallgat néhány mondatot a saját életéről, röstelkedik az ifjúsága vagy gyermekkora vagy felnőttkora miatt, minden életrajzban akad szégyenletes vagy lesújtó vagy gyászos epizód, egynéhány vagy talán sok is – talán az egész az, úgy ahogy van -, ami a többiek számára jobb, ha az ember önmaga előtt is leplezi. Túl sok minden miatt szégyenkezünk, a küllemünk miatt, hajdani meggyőződéseink miatt, naivitásunk és tudatlanságunk miatt, valamikori meghunyászkodásunk vagy büszkeségünk miatt, engedékenységünk vagy engedetlenségünk miatt, sok, meggyőződés nélkül tanácsolt vagy kimondott dolog miatt, azért, hogy beleszerettünk abba, akibe beleszerettünk, hogy barátja voltunk annak, akinek voltunk – az élet gyakran folytonos elárulása és megtagadása annak, ami előtte volt, mindent kiforgatunk és eltorzítunk, ahogy múlik az idő, de bármennyire ámítjuk is magunkat, bennünk marad a tudat, hogy őrzünk titkokat, hogy titokzatosnak látszunk, s ha a legtöbbje mégoly hétköznapi, akkor is. Milyen fárasztó mindig az árnyékban mozogni, vagy inkább nehéz, sohasem egyforma a félhomály, nem is azonos önmagával, minden embernél más a világosabb, más a homályosabb rész attól függően, hogy mit tud, a napok, a beszélgetőtársak és a törekvések szerint változik, és állandóan azt mondjuk magunknak: „Már nem az vagyok, aki voltam, hátat fordítottam régi énemnek.”

Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám
Eredeti cím: Mañana en la batalla piensa en mí
Fordította: Pávai Patak Márta
448 oldal
Libri Kiadó, 2015
3990 Ft