Mindez természetesen nagyon jól hangzik, azonban a saját tapasztalatomból tudom, hogy ami másnak bevált, nekem nem biztos, hogy működni fog. Ráadásul ők kísérőként ott lehetnek velünk az úton, foghatják a kezünket, de a munkát nekünk kell elvégeznünk. Tévedés ne essék, senkit sem szeretnék lebeszélni egyik módszerről vagy applikációról sem, csak olyan speciális igényű vagyok, hogy nálam a mainstream módszerek nem működőképesek, mert szeretem a saját igényeimhez és elképzeléseimhez igazítani a dolgokat.
Susan David könyvét 2020. januárjában olvastam, és nagyon hasznosnak találtam. Aztán szépen meg is feledkeztem róla. Kb. két éve foglalkozom aktívan önismerettel és dolgozom folyamatosan magamon, és nemrég úgy éreztem, ideje újraolvasnom az Érzelmi rugalmasságot, hogy megnézzem, hol tartok.
A szerző dél-afrikai származású, az apartheid idején volt gyerek és veszítette el rák miatt az édesapját. Később pedig pszichológus lett, az érzelmeket kezdte kutatni és az Egyesült Államokba költözött és coachként is dolgozik.
Könyve, az Érzelmi rugalmasság, 2016-ban a legjobb könyv lett az Amazonon. Valamit csak tudhat.
Lássuk, mit is!
Az alcímben a következő kérdéssel találkozunk: Hogyan lépjünk túl a gondokon, fogadjuk el a változást, és éljünk teljes életet? Mindez nagyon jól hangzik, ráadásul a szerző ehhez mindannyiunk számára használható és gyakorlati eszközöket ad számos, a való életből (a sajátjából is), ill. a popkultúrából vett példával.
Mindannyian jártunk már úgy, hogy mereven ragaszkodtunk egy-egy elképzelésünkhöz vagy meggyőződésünkhöz és nem engedtünk a negyvennyolcból. Az ilyen helyzetek pedig horogra akadáshoz vezetnek, amikor olyan erősen ragaszkodunk egy-egy gondolatunkhoz, meggyőződésünkhöz vagy érzésünkhöz (pl. düh, harag, félelem), mintha egy szemellenző lenne rajtunk, és nem vesszük észre a látómezőnkön kívüli dolgokat. Pl. a fel-felbukkanó lehetőségeket.
Ha pedig ez huzamosabb ideig így van, úgy járunk, mint a szerző, aki kislánykorában megszökött otthonról, de nem mert átmenni az út túloldalára, és egyre csak a saját háztömbjük körül keringett. Velünk is megtörténhet (és velem is megtörtént már), hogy teltek az órák, a napok, a hetek, a hónapok, akár az évek is, és még mindig ugyanakörül a ház körül keringünk. Esetleg az életünkben történik egy változás, vagy egy váratlan esemény. Az ilyen helyzetekben pedig különbözőképpen reagálhatunk. Elkezdhetünk tépelődni, másokat hibáztatni, majomelmébe kapcsolunk (amikor egyik gondolatról ugrunk a másikra), nem foglalkozunk vele és elfojtjuk az érzelmeinket, hiszen mindig pozitívan kell gondolkodni, vagy szembe is nézhetünk velük. Utóbbi a legfájdalmasabb, de egyben a legcélravezetőbb is.
A legtöbben mégsem fogadjuk el és éljük meg minden érzelmünket. Ehelyett előregyártott viselkedési panelekkel igyekszünk elkerülni vagy álcázni negatív érzéseinket, csak hogy ne kelljen szembenéznünk velük, esetleg mélyen beleássuk magunkat ezekbe az érzésekbe, majd sokáig küzdünk azért, hogy túl legyünk rajtuk végre, vagy pedig cinizmussal, iróniával, akasztófahumorral igyekszünk átvészelni a nehéz időket, nem véve arról tudomást, hogy bármit is érdemes lenne komolyan venni. (Nietzsche után szabadon: "A vicc az érzelem sírfelirata.") Megint mások igyekeznek az érzelmeiket figyelmen kívül hagyni és - ahogy egy sokkal inkább kortárs filozófus, Taylor Swift mondaná - "lerázni magunkról". Amikor úgy próbálunk menekülni a kelepcéből, hogy kiirtjuk az érzelmeinket, a valódi áldozat a saját jóllétünk.
Azért sem könnyű szembenézni az érzéseinkkel és a gondolatainkkal, mert a) ezt senki sem tanítja meg, b) ez milyen ciki, c) mindannyiunkban ott lapul(hat) egy-két korlátozó hiedelem, amit spanyolul olyan szépen histórias mal contadasnak (szó szerint: rosszul elmesélt történeteknek) hívnak.
Képzeljük el, hogy amit szeretnénk elérni/megvalósítani, az egy ház. Elkezdjük építgetni a házat, mindennap felrakunk nyolc sor téglát. Este elégedetten és örömmel fekszünk le, hogy ma is közelebb kerültünk a célunkhoz, szépen épül a ház, hamarosan hozzáfoghatunk a tetőhöz. Csakhogy reggel arra ébredünk, hogy a felrakott téglákat valaki lebontotta. Lehet, csak két-három sort, lehet, hogy többet, vagy akár az egészet. Biztosan gonosz manók jártak itt az éjjel, ők tették. Ezek a gonosz manók nem mások, mint azok a hiedelmek, amik ott bujkálnak bennünk, amiket akár évtizedek óta magunkkal cipelünk, csak nem tudunk róluk. Mert egyszer valaki, akinek hittünk (egy hozzánk közel álló személy vagy valaki a tágabb környezetünkből: családtag, gondozó, pedagógus, másik gyerek, szomszéd stb.), azt mondta, hogy: úgysem tudod megcsinálni, Te ehhez buta vagy, ilyen vagy, olyan vagy. És ezeket szépen elhittük. Nem véletlen, hogy tényleg vannak ilyen történetek, amikben a nappal felépítetteket az éj leple alatt a gonosz manók vagy más lények lebontják.
Az is megtörténhet, hogy felépült a ház, beköltöztünk, aztán egyszer csak újra felbukkannak a manók: imposztorszindrómát érzünk, csak észre ne vegyék, hogy nem is vagyunk olyan okosak, rátermettek stb.
Tudom, milyen ez, amikor építkeznék, és egyszer csak azon kapom magam, hogy ugyanott tartok, telnek a napok és a hetek, és nem haladok. Amíg nem találtam meg a saját gonosz manóim, nem néztem szembe velük, bármennyire is fájdalmas volt, nem tudtam tovább lépni. A manók pedig csak egy ideig félelmetesek, utána el lehet őket engedni.
Ezért is örülök, hogy Susan David arra biztat, hogy keressük meg az ilyen gondolatok eredetét, és nem értek egyet azokkal, akik szerint már elmúlt a traumatikus gyerekkorunk, már évek óta nem találkoztunk a képességeinkben kételkedő tanárral, a bennünket csúfoló gyerekkel. Ami valóban igaz, de az általuk okozott seb(ek) még ott van(nak) bennünk, és csak akkor gyógyul(nak) be, ha végre rájövünk, mi/ki is okozta (őket).
Vagy mi magunk jövünk rá arra, hogy nem is ilyen házat akarunk magunknak, más valaki elképzelései szerint élünk. Vagy éppen hozzá sem merünk kezdeni az építkezéshez, mert nekem azt nem lehet.
Számomra ez volt a könyv egyik legjobb tanácsa, hogy találjuk meg a saját utunkat. Nézzük meg, mik azok az értékek, amik számunkra (és nem a családunk, a szomszédunk, a barátaink vagy a társadalom számára, pl. ennyi idős koromban nekem már ezem meg azom volt) igazán fontosak. Ha pedig ezek megvannak, elkezdhetjük az építkezést tégláról téglára. Lehet, hogy közben egy-egy ajtót vagy ablakot át kell helyeznünk, de már nem dőlünk a kardunkba miatta, hanem megnézzük: hogyan kivitelezhető ez?
Mert az életünk folyamatosan változik, akár tetszik, akár nem. Lehet, hogy új készségekre lesz szükségünk a munkánkhoz, vagy valami nem úgy sikerül, ahogy terveztük. Vagy a magánéletünkben adódik valami. Az is lehet, hogy irányt kell változtatnunk, egy régebbi elképzelésünket el kell engednünk, mert rájövünk, hogy az nem a mi utunk. Velem nemrég éppen ez történt. Hónapokig próbálkoztam, aztán rájöttem, hogy az a terület nem nekem való, mert ütközik az értékrendemmel, nem tudnám szívvel-lélekkel csinálni, ezért nem érezném magam hitelesnek. Úgyhogy elengedtem, és találtam helyette mást, amit valóban a magaménak érzek. Ráadásul ehhez közben folyamatosan jöttek a lehetőségek, csak nyitottnak kellett lennem és figyelnem kellett rájuk.
Olvasás közben (is) alaposan elgondolkodtam magamon, és megállapítottam, hogy nagyon jól megy nekem az érzelmi rugalmasság, és nemrég egy ismerősöm megdicsérte a rezilienciámat. Persze, voltak dolgok, amik engem is megráztak, de újra visszataláltam az utamra, mentem tovább és tanultam és folyamatosan tanulok a hibáimból. Igen, létezik az érzelmi rugalmasság, egy nagyon-nagyon fontos dolog, amelyet az életünk minden területén alkalmazhatunk, legyen szó a magánéletünkről vagy a munkákról. És a legjobb benne, hogy mindez tanulható, ráadásul bármikor elkezdhető. Már ma is, nem kell megvárni a jövő hetet, a jövő hónap vagy a jövő év első napját.
Rengeteg könyv van a piacon önfejlesztéssel kapcsolatban, és aki nem akar megvenni egy könyvespolcnyit belőlük, mégis szeretne egyről a kettőre jutni a saját tempójában, melyhez egy olyan könyvet keres, amely nemcsak közérthetően fogalmaz, de gyakorlatias és valóban használható tanácsokat is ad, akkor érdemes befektetnie az Érzelmi rugalmasságba.
Természetesen mellette nyugodtan válasszon segítőt, amennyiben úgy érzi, szüksége van valakire, aki kíséri az útján.
Mondom ezt úgy, hogy a már említett két év alatt többezer videót néztem meg több nyelven (a magyar mellett leginkább angolul, spanyolul és olaszul) pszichológusoktól, coachoktól, pszichiátertől, spirituális és tudományos megközelítésben egyaránt, ill. a blogban megtalálhatóak azok a könyvek, amiket a témában olvastam. A saját utam az ő segítségükkel jártam és járom.
A világ változik, és ahhoz, hogy változni tudjunk vele, rugalmasnak kell maradnunk. Érzelmileg az tud alkalmazkodni, aki tudatában van az érzelmeinek, el is fogadja azokat, és még a legnehezebbekből is tanulni tud. Azt is jelenti, hogy tovább tud lendülni a belé ivódott mentális és érzelmi reakciókon (vagyis azokon a horgokon, amelyek megakasztják), képes a pillanatnak élni, világosan látja az adott körülményeket, ezekre megfelelően reagál, és a saját legbelső értékrendjének megfelelően cselekszik.
Susan David: Érzelmi rugalmasság
Eredeti cím: Emotional Agility.
Get Unstuck, Embrace Change, and Thrive in Work and Life.
Fordította: Wenszky Nóra
324 oldal
HVG Kiadó, 2017
3900 Ft
Bejegyzések
