Tavaly elefántos könyveket kerestem az interneten, amikor a találatok között felfedeztem Lawrence Anthony Elefántsuttogó c. könyvét. Meg is jegyeztem magamnak, és biztos voltam benne, hogy egyszer elolvasom.

A 2012-ben elhunyt, Lawrence Anthony, dél-afrikai természetvédő életét arra tette fel, hogy megőrizze az afrikai vadon érintetlenségét. Ennek első lépéseként vásárolta meg Thula Thulát, ahol vadrezervátumot alakított ki. Tervei között szerepelt, hogy a helyi zulu törzsekkel megegyezve, nagyobb területre terjeszti ki a rezervátumát, amelyet természetesen nem ingyen várt a helyiektől, és ezáltal újabb állatokkal gazdagíthatja állományát, amelyet a turisták elé tárhat.

Egy nap arra kérték, fogadjon be egy kilenctagú, igencsak vad elefántcsordát, különben mindegyik állatot kilövik. A rezervátumban még nem voltak elefántok, így a csapatnak rekordidő alatt kellett megépítenie az állatok számára a bomát (cölöpkerítést), amelybe áramot vezettek, hogy az elefántoknak ne legyen kedvük a szökéshez.

Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a sors keze van mindebben. Nem én kértem, a sors küldte nekem ezeket az elefántokat. És talán nem ok nélkül. 

A elefántok megérkeztek, de szinte azonnal meg is szöktek. Hosszas hajsza után megtalálták őket, de az állatok csak nehezen szokták meg az új környezetet. Nem véletlenül: olyan traumákon mentek keresztül, amiket olvasni is szörnyű, így nem meglepő, hogy minden emberi lénytől idegenkedtek. De Lawrence Anthony és barátja, a vadőrök főnöke, David, nem adták fel. Heteken át éjjel-nappal az elefántok közelében voltak, akik lassacskán elfogadták a közelségüket, főleg az Anthonyét, aki beszélt is hozzájuk.




De ez a könyv nem csak az elefántokról és a velük töltött évekről szól. Ez a könyv sokkal több ennél. Olvashatunk a vadorzókkal folytatott állandó harcukról, a zulukkal való tárgyalásokról, megtudjuk, hogy nemcsak a civilizálatlannak tűnő őslakosok, de a civilizált emberek is milyen hiszékenyek tudnak lenni egy lottónyeremény reményében, mit sem törődve azzal, hogy ezért feleslegesen ölnek állatokat.

Megismerjük Thula Thula alkalmazottait, Anthony francia feleségét, Françoise-t és hűséges ölebét, Bijout, elszánt kutyáikat, Pennyt és a hűséges Maxet, és természetesen a rezervátum lakóit is.
A főszereplők a matriarchátusban élő és különleges módon kommunikáló elefántok, de a róluk szóló fejezetek mellett, számos új információval leszünk gazdagabbak az afrikai vadon élővilágát, lakóit és hagyományait illetően.


Az Elefántsuttogót olvasni olyan volt, mintha egy érzelmi hullásvasútra váltottam volna jegyet. Persze ezt nem is sejtettem, mielőtt elkezdtem. Minden egyes fejezete más-más érzelmet képes kiváltani: együtt izgultam a csapattal, hogy megtalálják a csordát, majd hogy az elefántok megszokják új otthonukat, együtt féltem, majd nevettem Anthonyékkal, megdöbbentem és nagyon haragudtam bizonyos emberekre, és nem egy fejezete könnyeket csalt a szemembe. Egyszerre szívmelengető, felkavaró, tanulságos, varázslatos és letehetetlen olvasmány.
Minden sorában érezni a szerző minden élőlény felé áradó tiszteletét, szeretetét és alázatát.
A világ nagyon sokat veszített korai halálával - mindössze 61 éves volt. Kitartásával, alázatos munkájával igazi példakép nemcsak az állatvédők és állatbarátok, de mindannyiunk számára. Köszönöm, hogy Graham Spence-szel (ő a szerkesztője) megírta ezt a könyvet.

Az utolsó fejezetben ír a másik - magyarul megjelent - könyvéről is, a Babilon bárkájáról, amelyben az iraki háború alatt veszélybe került bagdadi állatkert lakóit menekítette ki társaival. Ez is már itt várakozik a polcomon, és amint lelkileg felkészültem rá, sorra is kerítem.

   Minden vad élőlény tökéletes összhangban van a környezetével, tudja, mire rendeltetett, és együtt rezdül az egész bolygóval. Figyelme teljesen kifelé irányul. Nem úgy az ember - ő hajlamos befelé fordulva a maga életére összpontosítani, olyan problémákon tűnődik, felnagyítva őket, amelyekre az állatvilág ezredmásodpercnyi energiát sem pazarol. Az emberek zöme már föl sem ismeri a természeti világ nagyszerű rendjét, amelyben életnek és halálnak valódi jelentése van. 

Lawrence Anthony és Graham Spence: Elefántsuttogó
Amit egy elefántcsordától tanultam életről, szabadságról és hűségről
Eredeti cím: The Elephant Whisperer. My Life with the Herd in the African Wild.
Fordította: Lukács Laura
422 oldal
Park Kiadó, 2017
4500 Ft
Kép: Another Bad Day In Zululand

    Mostanában megtalálnak azok a könyvek, amiket már szinte mindenki olvasott, csak én nem. Amikor két éve megjelent a Néma üvöltés, bevallom, nekem fel sem tűnt, egyszerűen elmentem mellette, ahogy a legtöbb ember is a szerzője, Martin Pistorius mellett is nem is olyan régen.

   Martin ugyanúgy élt, mint minden gyerek egészen tizenkét éves koráig, amikor egy torokfájás következtében már többet nem ment vissza az iskolába. Titokzatos betegsége fokozatosan vette át a hatalmat a fiú szervezete felett, míg mind szellemileg, mind fizikailag le nem gyengítette. Az orvosok értetlenül álltak az eset előtt és két évet adtak Martinnak, aki semmit sem tudott a környezetéről. Ám négy évvel később tisztulni kezdett addigi tudata, és tizenkilenc éves korára újra teljesen öntudatára ébredt, ám környezete minderről nem vett tudomást és Martin sem tudta jelét adni.

A kívülállók körülbelül úgy kezeltek, mint egy cserép virágot: néha meg kell locsolni, egyéb törődést azonban nem igényel. Mivel megszokták, hogy nem vagyok jelen, nem tűnt fel nekik, hogy visszatértem. Még annak idején beraktak a megfelelő skatulyába.

 
    A hétköznapok nagy részét egy nappali otthonban töltötte, ahol az egyik ápolónő kezelte emberként, ő kezdett el beszélni hozzá és fedezte fel, hogy a fiú nem csak egy néma és mozgásképtelen kupac, és neki köszönhetően megkezdődött egy hosszú út. Egyik vizsgálat a másikat követte, majd Martin megtanult kommunikálni, dolgozni kezdett, előadásokat tartott sorstársai számára, egyetemen tanult és megtalálta élete párját is.

   De mindez nem ment könnyen. Martin őszintén és tabuk nélkül mesél mindarról, amit az elmúlt években átélt: hogy nem vettek róla tudomást, gondolatairól, vágyairól, hogy az egyik otthonban - ahol évente töltött néhány napot, amikor a családja elutazott - szexuálisan zaklatták, megalázták, nem tekintették embernek, csak szemétnek.
   Ezeket a részéket olvasva különösen felháborodtam, és nem értem, hogy az ilyen intézményekben dolgozókat nem vetik alá pszichológiai vizsgálatnak? Egy mindenféle szempontból kiszolgáltatott ember is ember, akire még inkább oda kell figyelni és nem úgy bánni vele, mintha a kapcájuk lenne. Nem is szólva a mindennapi kommunikációról, ami szintén nem egyszerű egy hétköznapi ember és egy sérült között, aki csak a megfelelő eszközök segítségével tudja kifejezni magát:

Az interakciók során megfigyeltem, hogy az emberek hangja folytonos körökben kapcsolódik egymáshoz, én azonban állandóan megtöröm a ritmust, és szétzilálom a kommunikációt. Az embereknek tudatosan oda kellene figyelniük rám, és ki kellene várniuk, amíg megszólalok, de sajnos, általában nem bírják csendben kivárni. Megértem, mert a mai világban nehezen veszünk tudomást a csendről. Az űrt mindig kitölti a tévé, a rádió, esetleg egy autóduda hangja, vagy egy üres, semmitmondó társalgás. A velem folytatott beszélgetés nemcsak a szavakból áll, hanem a köztes csendek is hozzátartoznak. Sajnos gyakran előfordul, hogy gondosan kiválasztott szavaim nem érnek célba.

 
   Martin időrendben és rövid fejezetekben mesél a múltjáról, az új élete felé vezető rögös útról, saját és a családja által átélt szenvedésekről és mindarról a jóról is, amivel az élet megajándékozta.

   Nem hiszem, hogy bárkit is érzéketlenül hagyna mindaz, ami elénk tárul ebben a vallomásban, melynek egyik legfontosabb üzenete, hogy mindig van remény, minden pokol, szenvedés után történnek jó dolgok, és bár sokszor fel akarja adni az ember, mert úgy érzi, nem bírja tovább, valami mindig erőt ad. Szívbe markoló és elgondolkodtató könyv, amit olvasva, majd utána is akaratlanul is átgondolja az ember a saját életét. Minden piszlicsáré dolgokon nyafogó kezébe adnám, hogy ez után panaszkodjon. Egyre inkább biztosabb vagyok abban, hogy egy sérült embertől sokat lehet tanulni, és bármelyikük méltó példaképpé válhat, ha hajlandóak vagyunk észrevenni, meglátni őket.

Graham mozgás- és beszédkorlátozott, mégis hihetetlenül életvidám, és mindenkivel harcol, aki nem hisz benne. Bár fizikailag teljesen kiszolgáltatott állapotban van, a várakozással ellentétben nem költözött vissza ápolásra az édesanyjához, mert édesanyja az ország másik végében lakott, Graham pedig Fokvárosban akart maradni; ezért él itt, egy ápolási otthonban. Mindennek ellenére hallatlanul derűs, életöröme magával ragadó.

Martin Pistorius: Néma üvöltés
Eredeti cím: Ghost Boy
Fordította: Mente Éva
288 oldal (képmelléklettel)
Athenaeum Kiadó, 2013
2990 Ft
Martin honlapja