Könyvörömök

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: francia. Összes bejegyzés megjelenítése

Idén a Színházi világnapot nem egy drámával, hanem George Sand talán legismertebb regényével, a Consuelóval ünneplem a blogban, melyben a színháznak is fontos szerep jut.

A regényt tavaly januárban kezdtem olvasni, mert ezzel akartam teljesíteni az akkori kihívásom első körét (egy télen beszerzett könyvet kellett elolvasnom az év első két hónapjában).

Egyáltalán nem zavart, hogy a két kötet közel 1200 oldal terjedelmű, mivel elsősorban azért választottam, mert a tördelése (nagyobb betűméret, átláthatóság) miatt akár este tíz után is könnyen olvasható és kíváncsi voltam Consuelóra.

Már az elején tetszett a regény, azonban Almási Kitti irigységről szóló könyve miatt félretettem már az első részt, majd később más könyvek miatt is. Nyáron folytattam, de megint csak félretettem, és februárban határoztam el, hogy most már tényleg befejezem. A halogatás oka nem a regény volt, és ma már nem is bánom, hogy így alakult, mert ezek nélkül a szünetek nélkül nem fedeztem volna fel néhány nagyon fontos dolgot a szereplőkkel kapcsolatban.

A 18. században játszódó regény címszereplőjét, Consuelót tizennégy évesen ismerjük meg, amint a velencei leánykórusban énekel. A spanyol lány, az ekkor már ismert zeneszerző, Nicola Porpora gyámleánya, - aki egyben a kórusban is tanítja -, ereiben cigány vér is csörgedezik (innen az olasz beceneve: zingarella = cigánylány), az apját nem ismerte, ám az anyja maga is énekesnő volt, és Consuelo is gyönyörűen énekel, ami irigységet vált ki jóval szebb, ám kevésbé tehetséges társnőiből.

Consuelo vőlegénye, az ekkor tizenkilenc éves Anzoleto, aki maga is szépen énekel, ám tudását a lánynak köszönheti. A fiú szeretné, ha szerződtetnék (őt, azaz Anzoletót) a San Samuele Színházhoz, hogy sikeres és az anyagi helyzete is biztosított legyen.

Négy évvel később Anzoleto sikeresen mutatkozik be a színház tulajdonosa, Zustiniani gróf estélyén, ahol az ekkor már befutottnak számító, Corilla is fellép. Corilla Consuelóval énekelt a kórusban. A gróf azonban csak Consuelót akarja szerződtetni, hogy elcsábítsa a lányt. Consuelo azonban hajthatatlan, csak akkor szerződik, ha Anzoleto is a társulat tagja lesz.

Consuelo dolgos volt és kitartó, úgy élt a zenében, mint madár a levegőben vagy hal a vízben, szeretett megküzdeni a nehézségekkel, s legfeljebb gyermeki módon gondolt győzelmei jelentőségére, mégis valami végzet hajtotta, hogy minden akadályon áttörve, a művészet titkaiba hatoljon, ahogy a növények csíráját is titokzatos ösztön löki a föld ellenállásán át a fény felé, egyszóval olyan ritka szerencsés természete volt, amelynek a munka csak öröm, igaz pihenés, természetes és szükséges állapot, és akinek a tétlenség pedig, ha egyáltalán tétlen tudna lenni, csupán fáradtság, kóros senyvedés, lassú elhalás volna. De nem ismeri a tétlenséget; látszólagos semmittevése is munka; álmodozása sem csapongó, hanem inkább elmélkedés. Ha cselekedni látjuk, azt hisszük, hogy alkot, pedig csak azt, amit már megalkotott, juttatja kifejezésre.

Consuelo ekkoriban még nagyon naiv, ám Anzoleto és Porpora odafigyel rá. Sajnos, Anzoleto nem az, akinek mutatja magát, így a lány nagyot csalódik benne, és Porporának köszönhetően, Csehországba menekül, ahol a a zeneszerző régi ismerősei, a Rudolstadt család kegyeibe ajánlja a lányt. Consuelo Porporina néven mutatkozik be, és Amélie bárókisasszony zenetanára lesz.

Csakhogy a Rudolstadt család sem nevezhető éppen mindennapinak. A családi kastély az idősebb férfitestvér, az özvegy Christian gróf tulajdona, aki fiával, Albert gróffal és nővérével, a púpos, kanonissza Wenceslavával és egy káplánnal él itt. Öccse, Friedrich báró és leánya, Amélie jelenleg csak vendégek.

Albert gróf harminc éves, jóképű, vagyonos, és ideje lenne, hogy megházasodjon a korabeli elvárásokhoz híven. Menyasszony-jelöltből sincsenek híján, azonban amint az ifjú hölgyek megismerik a grófot, megriadnak tőle. A család szerint Amélie-nek kellene feleségül mennie az unokatestvéréhez, azonban ő is belátja, nem lenne jó választás egyikük számára sem. A fiatal bárókisasszony meséli el Porporinának a család történetét.

" - Igaz - mondta néném -, az ilyen komoly kérő, mint Albert, fiatal koromban engem is inkább elriasztott, mintsem vonzott volna, s még a púpomat sem adtam volna az udvarlásáért."

Ha csak az lenne a probléma, hogy Albert túl komoly! Azonban a fiatal gróf látnoki képességekkel bír, Consuelo érkezését is megjósolja, szereti a zenét, nem érdekli a vagyon, idejét gyerekkora óta a szegényekkel és egy környékbeli bolonddal, Zdenkóval tölti, huszita nézeteket vall, és hisz a reinkarnációban.

A környéken őrültnek tartják, és a családja sem érti. Ráadásul van, hogy napokig nem szólal meg, ill. napokra eltűnik, és ilyenkor senki sem tudja, hol van.

Consuelo érkezése azonban mindent megváltoztat. Azonban a lánynak innen is menekülnie kell, és hosszú út és kalandok sora vár még rá Mária Terézia birodalmában.

A két legszórakoztatóbb szereplő a kastélyban töltött idő alatt Amélie és a kanonissza volt számomra. Amélie-ben egyértelműen felfedeztem a női féltékenységet, amikor észreveszi, hogy unokatestvére vonzódik az egyáltalán nem szép Porporinához, a kanonissza pedig sajátos nézeteket vall azzal kapcsolatban, milyen öltözékben illendő megjelennie egy nőnek egy férfi előtt:

Egyik éjjel Consuelo kopogtat be hozzá, mivel Albert megint eltűnt, és Zdenkót látta a folyosón, aki talán tud valamit, ezért a kanonissza segítségét kéri a kereséshez:

- Egy pillanat, egy pillanat - szólt a kanonissza, aki lefekvés előtt két szoknyáját levetette, s most illetlennek tartotta ruházatát, mivel csak három volt rajta -, így mégsem jelenhetek meg egy férfi előtt, kedvesem.

Az első fejezetekben megismert naiv, ám tehetséges Consuelo a regény során egyre szerethetőbbé vált számomra. Ma azt mondanánk rá: egy igazi self-made woman, hiszen önmagának köszönheti mindazt, amit elért. Consuelo - jó értelemben - igazi művészlélek, aki odafigyel másokra, megvan a saját értékrendje, amely sziklaszilárd, kitartó, jószívű, érzékeny és kedves.

Isten különleges életet szánt neked, nem keresem és nem látom körülményeit, de ismerem célját és végét. Nagy lelked rabja és áldozata vagy, és sosem lesz más jutalmad ebben az életben, csak erőd tudata és jóságod érzése. Szerencsétlen vagy a világ szemében, mégis és mindennek ellenére te leszel a legnyugodtabb és legboldogabb emberi lény, mert a legjobb és legigazságosabb vagy.

A Wikipedia szerint George Sand Consuelót Pauline Viardot énekesnőről mintázta, aki a regény megjelenésekor (1842-ben) huszonegy éves volt és már ünnepelt művész.

Carl Timoleon von Neff: Pauline Viardot (1842)

Mivel nem szeretnék spoilerezni, így csak annyit árulok el, van még egy számomra nagyon szimpatikus szereplő, akivel a második kötetben ismerkedhetünk meg, miután Consuelo elhagyja a Rudolstadtokat.

Consuelo mellett a regény legizgalmasabb szereplője számomra egyértelműen Albert gróf lett, és azt is megértettem, miért volt jó, hogy ekkora szünetekkel olvastam csak el. A Ki kicsoda az irodalmi művekben (Szalay Könyvek, 1998) szerint Albert gróf a romantikus regényirodalom legsokrétűbb szereplője. A fiatal gróf, akinek megvan a saját elképzelése a dolgokról, a gondolkodó és művész, aki közben nagyon is odafigyel másokra - ezért is tűnik el, hogy a nehéz pillanataiban ne legyen a családja terhére, ne lássák olyankor.

Tavaly fel is jegyeztem a neve mellé: HSP (szuperérzékeny)? Nagyon gyanús volt a számomra, majd jóval később bevillant, hogy Albert teljesen Ni-ul beszél, ő is INFJ, ezért nem értik meg! Ezért is olyan sokrétű, azaz komplex a személyisége. (Az olvasás közti szünetek jórészét azzal töltöttem, hogy jobban megismerjem a saját személyiségtípusom, így Albertét is.)

Most már minden világos, ugye? 😉

Ezt a Redditen talált listát elnézve, majdnem mindegyiket kipipálhatjuk (so intense, so weird, so quiet, misunderstood, a so attractive-et is ide vehetjük) a gróffal kapcsolatban.

Emellé jönnek a tipikus ennegramm négyes tulajdonságai is, amik a sztereotípiákat erősítik (a megmentőre vár (bár neki megjósolták, hogy harminc éves lesz, amikor megérkezik hozzá, és Consuelo neve vigasztalást jelent spanyolul), folyton melankolikus és szenved), azonban George Sand itt tökéletesen leírja az INFJ-k Ni-Fe együttműködését még Jung és Katharine Briggs és Isabelle Myers előtt:

A nemes Albert nem gondolt önmagára; szívében nem támadt gyanú, sem féltékenység. Consuelót fenyegeti veszély; mert ez a férfi, akinek tétova pillantása és érzékeny tekintete nem viselte el a napfényt, aki nem látta a formákat és színeket, világos szemmel olvasott a lelkek mélyén, és jövőbe látásának rejtelmes hatalmával a gonosz és agyafúrt emberek legtitkosabb gondolatait is kitalálta. Természetes módon nem tudom megmagyarázni ezt a különös adományát, amely nem mindig nyilvánult meg. Egyes képességei (amelyeket a tudomány még nem vizsgált meg elég alaposan, és nem határozott meg) érthetetlenek voltak hozzátartozói számára, és érthetetlenek annak is, aki most elmondja őket, és e dolgok megítélésében száz év elmúltával sem tudósabb, mint századának nagy szellemei. Albert meglátta vetélytársa önző és hiú lelkét, de nem azt mondta magában: "Ez az én ellenségem"; hanem azt mondta: "Ez az ember Consuelo ellensége".

Milyen érdekes, hogy Albert utolsó mondata ellentmond az enneagramm típusának (legalábbis Richard Rohr és Andreas Ebert szerint), mert aszerint a saját vetélytársának kellett volna az illetőt látnia.

Nagyon kíváncsi vagyok, George Sand kiről mintázta Albertot, mert sajnos nem találtam semmit ezzel kapcsolatban az interneten, viszont itt is tökéletesen leírja az Ni-t, ami eszembe juttatott egy másik mémet. (Albert, ezt hogy csinálod?)

Mit mondott spanyolul? Úgy tudom, kitűnően beszéli ezt a nyelvet, s más nyelveket is, meglepő könnyedséggel tanulta őket utazása közben. Ha megkérdezik tőle, hogyan tud a fejében tartani ilyen sok különböző nyelvet, azt feleli, már születése előtt ismerte őket, egyiket ezerkétszáz évvel ezelőtt beszélte, a másikat, amikor keresztes hadjáraton, meg, sajnos, Isten tudja, hol járt, és most csak fel kell idéznie. őket.

Ha eddig eljutottál a bejegyzés olvasásában, valószínűleg megállapítottad, hogy az utóbbi bekezdésekből nem sokat értesz, de az biztos, hogy ez a nő is olyan kiegyensúlyozott bolond (ahogy az egyik szereplő nevezi Albertot), mint akiről ír. 😁

Erős a gyanúm, hogy Consuelo is közénk tartozik, már az első idézetet olvasva is, és ő máshogy használja az Ni-át, mint Albert. Consuelo a művészete tökéletesítésére törekszik, hiszen ebben nőtt fel, és ez kapcsolódik is a mai naphoz.

A beszélgetés az után hangzik el Zustiniani gróf és Consuelo között, miután hallották Corillát énekelni:

- Ez a siker - mondta - semmi ahhoz képest, amilyen a magáé lesz, s csak arra jó, hogy elképzelhesse, milyen diadal várja, ha majd a közönség előtt is úgy szerepel, ahogy előttünk énekelt. Remélem, nem ijed meg attól, amit lát.
- Cseppet sem, kegyelmes uram - felelte Consuelo mosolyogva. - Nem félek a közönségtől, mert sohasem gondolok rá. Arra gondolok, hogyan tehetném teljessé ezt a szerepet, amelyet Corilla olyan ragyogóan énekel, de amelyben több is van, nem csak az, amit ő lát benne.
- Hogyan? Nem gondol a közönségre?
- Nem: a partitúrára gondolok, a szerző szándékára, a szerep szellemére, a zenekarra, amelyben van jó és rossz, az előbbire támaszkodni kell, az utóbbit túlszárnyalni, bármilyen erőfeszítésbe kerül is. A kórusokat figyelem, nem mindig kielégítők, s határozottabban kéne fogni őket; azokra a részekre ügyelek, amelyeknél szükség lesz minden képességemre, tehát erőt kell gyűjtenem számukra. láthatja, gróf úr, mennyi mindenre kell gondolnom, mielőtt a közönségre gondolhatnék, mert a közönség semmit sem tud minderről, és nem is taníthat meg rá.

A Consuelo kalandokban, fordulatokban, érzelmekben és számos nagyszerű gondolatban gazdag regény, amely hol megnevetett, hol pedig elszomorít, de biztosan nem hagyja unatkozni az olvasót. George Sand nagyszerű korrajzot tár elénk, ahol számos korabeli személlyel is találkozunk a zingarella kalandjai során, ill. a színházi világ intrikáiról és mindennapjairól sem feledkezhetem meg, mindezt pedig rendkívül szórakoztatóan. Akadt némi hiányérzetem, ám a regény folytatásában biztosan választ kapok minden megválaszolatlan kérdésemre, úgyhogy hamarosan azt is elolvasom, mert nagyon kíváncsi vagyok Consuelo további sorsára.

Neked jutott osztályrészül, hogy tudasd a világgal, amit még sosem hallott, hogy olyan érzéseket ébressz benne, amilyeneket még egyetlen ember sem érzett.

George Sand: Consuelo I-II.

Eredeti cím: Consuelo

Fordította: Szávai Nándor

622 + 569 (1191) oldal

Palatinus Kiadó, 2004

Pauline Viardot portréje: Wikipedia

Samuel Beckett annak idején kimaradt az irodalmi tanulmányaimból, így csak jóval később, néhány éve olvastam először az 1953-ban, előbb franciául íródott és bemutatott darabot.

A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!!!

A Godot-ra várva az a dráma, melyet a legtöbb olvasó/néző egyértelműen sületlenségnek tart és felteszi magának a kérdést: Ez meg mi volt két felvonáson keresztül, amikor nem történik semmi????, vagy a másik csoportba tartozik, és elgondolkodik azon, hogy a válasz talán a sorok mögött rejtőzik.

A darab két főszereplője, Estragon és Vladimir, estefelé egy fa alatt találkozik, előbbi a cipőjét próbálja levenni, míg utóbbi megörül a viszontlátásnak. Kiderül, hogy Estragon az árokban töltötte az éjszakát és valakik megverték, de nem nagyon.

Beszélgetnek erről-arról, majd Estragon felveti, menjenek innen, mire Vladimir figyelmezteti, hogy nem mehetnek, hiszen Godot-t várják, aki azt mondta, hogy a fa előtt várjanak rá. Így nem mozdulnak.

VLADIMIR Gyönyörű vidék. (Megfordul, a színpad széléig megy, a közönségre tekint.) Mosolygó táj. (Vladimirhoz fordul) Menjünk innét!
ESTRAGON Nem mehetünk.
VLADIMIR Miért?
ESTRAGON Godot-ra várunk.
VLADIMIR Persze.
(...)
ESTRAGON Már itt kellene lennie.
VLADIMIR Nem mondta biztosra, hogy jön.
ESTRAGON És ha nem jön?
VLADIMIR Akkor holnap megint eljövünk.
ESTRAGON És holnapután is.
VLADIMIR Esetleg.
ESTRAGON És így tovább.

Egyszer csak két ismeretlen bukkan fel: Pozzo, aki pórázon tartja a trógerjét, Luckyt, aki csomagokkal megrakodva, csendben követi gazdáját. Ők ketten egy kis változatosságot hoznak a várakozás üres óráiba.

Később Pozzo és Lucky továbbáll, Estragon és Vladimir pedig tovább várakozik.

Megjelenik egy kisfiú Godot úr üzenetével, aki ma este nem tud jönni, de holnap mindenképpen megérkezik, így a két főszereplő - ahogy azt már ötven éve teszi - vár.

A második felvonásban, másnap este ugyanaz a helyzet. Vladimir ismét találkozik Estragonnal a fánál, beszélgetnek és várják Godot-t. Ismét felbukkan Pozzo és Lucky, azonban előbbi megvakult és nem is emlékszik rá, hogy előző este találkozott Vladimirékkal.

A két vándor megint továbbáll, Vladimir és Estragon pedig új témát vet fel. Kezd elegük lenni a várakozásból. Ismét megjelenik az előző esti kisfiú, aki szintén nem emlékszik semmire, Godot üzenetével, aki újra csak másnapra ígéri, hogy eljön. Vladimir és Estragon megegyezik, hogy elmennek, de végül egyikük sem mozdul.

Fried Ilona azt írja a darabról a 77 híres drámában (Móra Kiadó, 1996.): Egyszer egyik kritikusa megkérdezte Beckettet, kicsoda is Godot. A szerző így válaszolt: "Ha tudtam volna, megírtam volna a darabban."

Beckett szerint az író hivatása, hogy élményeit a maguk egységében és komplexitásában fejezze ki, akkor is, ha a lusta közönség nem érti.

VLADIMIR (...) Kezdjük az egészet elölről!
ESTRAGON Csakugyan. Gondolom, nem is lesz nehéz.
VLADIMIR Elindulni, az nehéz.
ESTRAGON Bárhonnan elindulhat az ember.
VLADIMIR De el kell határozni.
ESTRAGON Persze, persze.

Nem emlékeztet valamire ez a várakozás? Ha nem, segítek.

Mivel annak idején szerettem a Masterchef Italiát és Españát, onnan hozok egy hasonlatot. Ha bármely más nyelven követted valamelyik évadot, ismerős lesz a szituáció. A műsor második részében általában egy külső helyszínen, két csapatban főztek a versenyzők. Megadott idő alatt három ételt kellett elkészíteniük, és már elkezdték a munkát, amikor megtudták, melyik csapat kezdi majd az előétel tálalását. A műsorban mindig megvoltak a kijelölt csapatkapitányok, úgyhogy itt a példámban változtatok: képzeljük el, hogy nincsenek csapatkapitányok, ott áll mondjuk hét-nyolc ember, ki van adva a feladat, hogy két-három óra alatt készítsék el ezt a három ételt hetven embernek. És ők csak állnak és várnak, mert senki sem mondja azt, hogy: Oké, akkor Te tisztítod meg a zöldségeket, Te foglalkozol a hússal, Te készíted el a tésztát a desszerthez, Te pedig a krémet. Várják Godot-t, hogy megmondja nekik, mihez kezdjenek, mert tehetetlennek érzik magukat. De nem is kell ehhez csapatban lenni, sokan vannak, akik egyedül sem tudják megtenni azt a bizonyos első lépést.

ESTRAGON Ha az ember előre tudja.
VLADIMIR Türelemmel várhatunk.
ESTRAGON Tudjuk, hogy mihez tartsuk magunkat.
VLADIMIR Nincs ok a nyugtalanságra.
ESTRAGON Csak várni kell.
VLADIMIR Megszoktuk.

Számomra erről szól ez a darab: csak ülünk/állunk a fa alatt/mellett, és várjuk, hogy jöjjön Godot, mert Godot megígérte már ötven éve, hogy este eljön. És Godot minden este elküldi a kisfiút, hogy ma nem tud jönni, de holnap majd jön. Mi pedig elhisszük, hiszen megígérte. És telnek a napok és az évek, és még mindig odamegyünk este ugyanahhoz a fához, mert talán ma van az a bizonyos este, amikor megérkezik Godot. Elvégre megígérte. És legalább van mit csinálnunk, van kire várnunk, mert egyébként az életünk céltalan és unalmas, nem tudunk mihez kezdeni vele. Az egyetlen biztos pont: minden este találkozunk a fánál és várjuk Godot-t. Mert megszoktuk. Mert azt hisszük, nincs más választásunk, Godot-ra kell várnunk és kész.

Aki tud egy kicsit is a sorok között olvasni, annak nagyon felrázó lehet a darab. Aki viszont csak azt látja, hogy ezek ketten megint csak várnak, azt mondják, hogy ezt vagy azt tesznek, ám továbbra sem moccannak, talán még csak nem ismerték fel a saját Godot-jukat. Elárulom: én is évekig vártam Godot-ra, hogy majd jön és segít egy bizonyos dologban. Aztán rájöttem, hogy nem fog, nekem kell segítenem saját magamon, és amikor közöltem Godot-val, hogy nem várok többé rá, nagyon meglepődött. Azt gondolta, biztosan megbolondultam, de tudtam, sőt biztos voltam benne, hogy jól választok. Így is történt. Te is még mindig Godot-ra vársz? Esetleg nem tudod, kicsoda Godot? Emlékszel mit szoktak válaszolni arra a kérdésre: Hát Te meg mit állsz/mire vársz itt? Várom a szebb jövőt. Úgy gondolom, Godot neve tökéletesen helyettesíthető a szebb jövővel. Érted már? Vagy még mindig a világirodalom legunalmasabb darabjának tartod?

Samuel Beckett: Godot-ra várva

Eredeti cím: Waiting for Godot

Fordította: Kolozsvári Grandpierre Emil

109 oldal

Interpopulart Kiadó, 1996

PopulArt füzetek 121.

Képek: TV Over Mind, The New York Times, Pinterest

Megtörtént már Veled, hogy úgy érezted, egy könyv csak Rád várt? Nemrég megnéztem, megkezdődött-e már az ilyenkor szokásos karácsonyi könyvvásár, és az intuícióm most sem hagyott cserben. Bementem az üzletbe, ahol az eladó lámpát kapcsolt és megmutatta, hogy azokon az asztalokon találom az 500 Ft-os könyveket. Az egyiken ott volt Romain Puértolas regénye, melyből csak ez az egy volt.

Szétnéztem a többi asztalon is, majd visszatértem oda, ahol A kislány, aki lenyelt egy akkora felhőt, mint az Eiffel-torony volt. Belelapoztam, elolvastam a fülszöveget, mert rémlett, hogy a megjelenése körül már láttam.

Most pedig úgy éreztem, tökéletes karácsonyi ajándék lesz magamnak egy Tersánszky Józsi Jenő-novelláskötettel együtt.

Nem tettem a fa alá, hanem már karácsony előtt elkezdtem olvasni, és már az első oldalakon tudtam, hogy jól választottam.

A történetet, melynek főszereplője a postáskisasszonya, egy légiirányító meséli el egy vén figarónak, akinek a székébe épp beült.

Providence Dupois, a postáskisasszony, egy nap megjelent, hogy felszállási engedélyt kérjen. Ez még önmagában nem is olyan furcsa a narrátorunk számára, azonban kiderül, hogy Providence saját maga számára kéri az engedélyt. Hogy miért? Mert kitört az a fránya izlandi vulkán, ráadásul éppen aznap, amikor a kézbesítőnő Párizsból Márrakesbe indulna, hogy elhozza a hétéves, örökbe fogadott kislányát, Zaherát, aki cisztás fibrózisban szenved. A kislány úgy érzi magát, mintha lenyelt volna egy Eiffel-torony nagyságú felhőt.

Zahera a betegsége miatt, (melyet egy génhiba okoz, a tüdő és a légutak nyálkahártyájának mirigyei folyamatosan kórosan sűrű, nyákos váladékot termelnek, amely eltömi a léghólyagocskákat is, ezért a tüdő légzőfelülete jelentősen csökken*) egész eddigi életét a kórház falai között töltötte, ahol a napjai köhögéssel és gyógytornával indulnak. Édesanyja a születésekor meghalt, az édesapjáról pedig senki sem tud semmit.

Zahera a betegsége ellenére nagyon életvidám, érdeklődő és kíváncsi kislány. Imádja a csillagokat, és ha felnő, űrcukrász szeretne lenni. Mióta Providence megajándékozta egy laptoppal és internet-előfizetéssel, mindennek utánanéz a világhálón, felfedezte, hogy Minden mindennel összefügg, és új ismereteit a kórtermi társaival is megosztja. A cisztás fibrózist leszámítva itt teljesen magamra ismertem, mert ugyanilyen voltam, csak akkor még nem volt internet, sem laptop. Ráadásul Zahera nem mártírként tekint önmagára, mert van egy másik gyerek a kórházban, aki súlyosabb betegségben szenved, és bölcsen rájött arra, hogy ő hozzá képest mennyire szerencsés.

Betegsége ellenére Zahera szerencsésnek tartja magát. (...)
Vagyis: mindig van ezen a Földön olyan, aki nálad betegebb. És amikor erre rájössz, rögtön más színben látod magad, és azt gondolod, hogy tulajdonképpen irtó szerencsés vagy, sokkal rosszabbul is állhatna a szénád.

Providence-t hideg zuhanyként éri az Orly repülőtéren a hír, hogy folyamatosan törölnek minden járatot. Ő megígérte a kislányának, hogy ott lesz nála, aki csak erre a napra várt, így nem hagyhatja cserben. Providence számára nincs lehetetlen. Bár eleinte furcsa dolgok történnek, amiket ő maga sem ért, furcsa emberek közé keveredik, de egyszer csak újra az Orlyn találja magát - bikiniben, hogy útra kelljen Marokkóba.

Túl könnyű feladni. Lehet, hogy mindent megpróbált már. De a lehetetlent még nem.

Nagyon megszerettem ezt az elszánt és kifinomult szaglással rendelkező kézbesítőnőt, aki előtt nincs lehetetlen, akkor sem, ha egy izlandi vulkán és egy betegség az ellenfelei. Zahera pedig sokak számára példát mutat, ahogyan a világot és a betegségét látja. Nem ítélkezem, csak megfigyeltem, hogy sokan előszeretettel szeretik egymást túllicitálni abban, hogy ki szed többféle gyógyszert és kinek hány és milyen egészségügyi problémája van, vagy épp melyikük járt aznap több szakrendelésen és vizsgálaton. Erre itt ez a hétéves kislány, aki a világot csak a laptopja kijelzőjén látta, mindennap az életéért küzd, és nem nyavalyog. Sőt, hálás azért, mert neki csak egy felhője van.

Romain Puértolas regénye egyszerre abszurd, szívbe markoló és humoros, hogy enyhítse a lapokon elénk táruló szenvedést, fájdalmat és nehézségeket. Mellette pedig, ha figyelmesen olvasunk, nagyon is aktuális és elgondolkodtató sorokkal találkozunk. Ezt a könyvet receptre kellene felírni, mert - ha eléggé nyitottak vagyunk - biztosan megtaláljuk benne azt a bizonyos egy gondolatot, amit magunkkal vihetünk belőle. Nekem többet is sikerült találnom, miközben jókat mosolyogtam, a könnyeim törölgettem, jegyzeteltem, hogy minek nézzek utána, és most megyek Julio Iglesiast hallgatni, mert a szerzeteseknek azt is meg tudom magyarázni, miért tekintik őt látnoknak. 😉

Igen, az embernek mindig legyen a zsebében egy aprócska tibeti szerzetes, szükség esetére: depresszió, hitehagyottság, önbizalomhiány ha gyötör, a miniatűr tibeti barát remek gyógyír.

Ha pedig nincs kéznél a miniatűr szerzetes, ez a könyv is egész jól helyettesíti.

Azért Monsieur Puértolas elkövetett egy logikai bakit: Providence már viseli azt a bikinibugyit (eddig bikinialsóként ismertem, de egye fene), melyet csak három oldallal később vesz meg. Egy újabb csoda?

A könyv fülszövegében pedig Providence vezetékneve Dubois-ként szerepel, a regényben viszont Dupois.

Romain Puértolas: A kislány, aki lenyelt egy akkora felhőt, mint az Eiffel-torony

Eredeti cím: La petite fille qui avait avalé un nuage grand comme la tour Eiffel

Fordította: Füsi Lídia

257 oldal

Libri Kiadó, 2017

3499 Ft

*Forrás: Házipatika - Dr. Mészner Zsófia

Kép: Pinterest

Isadora Duncan nevével először a Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt c. filmben találkoztam, amikor Andie (Kate Hudson) a róla elnevezett gyémántnyakéket viseli. Bevallom, akkor eszembe sem jutott, hogy utánanézzek, ki is volt ő.

Aztán, majdnem tíz éve, egy őszi napon épp egy antikvár könyvet készültem megrendelni, amikor a webshop feldobta ezt a regényt. Akkoriban nagyon impulzusvásárló voltam, és gondoltam, miért ne rendeljem meg ezt is? A könyvek megérkeztek, és Isadora bekerült az egyik kupacomba, meg is feledkeztem róla, legfeljebb portörlés és pakolás közben találkoztam vele újra.

Tavaly a limoncellós könyvben ismét felbukkant. Egy idézet van tőle, amelyben elmeséli, mennyire lenyűgözte Botticelli A Tavasz c. festménye. Ez volt az a pillanat, amikor elővettem kupacból a regényt, és végre rendesen belelapoztam, és erre a részre bukkantam:

- Az biztos, Dora, hogy különös olvasmányai vannak. Ki hallott már olyat, hogy valaki egy jachttúrára Platón Állam-át és Karl Marx A tőké-jét hozza magával? A végén még meggyőz róla, hogy vérbeli forradalmárral van dolgom.
- De hisz valóban az vagyok, kedvesem - feleli legmézesebb hangján a nő.

Képzelheted, kedves Olvasó, hogy elkezdtem mosolyogni, amikor ezt olvastam, mert rögtön eszembe jutott a blogom mottója, és megtaláltam a közös pontot Isadorában és bennem. A párbeszédnek van előzménye is, ugyanis Isadora éppen Walt Whitmantől olvassa a Fűszálakat. Mondanom sem kell, hogy ez volt a döntő pillanat, amikor elhatároztam, hogy ideje megismerkednünk, és hamarosan végre el is kezdtem olvasni a regényt.

Isadora Duncan 1877. (egyes források szerint 1878-ban, de a sírkövén is 1877 szerepel) május 26-án született San Franciscóban, negyedik gyermekként, nővére (Elizabeth) és két bátyja (Augustin és Raymond) után. Édesanyja, a zongoratanár Mary, ír családba született, édesapja, Charles Oxfordban tanult, de az Újvilágba utazott szerencsét próbálni. A házaspár útjai nem sokkal Isadora születése után külön váltak, mivel Marynek elege lett férje kicsapongásaiból, aki tőzsdei spekulációkból élt, és többször mindenét elvesztette.

Apja a nyolcadik születésnapján jelent meg újra az életében, és fagylaltozni vitte a kislányt, azonban az anyja az esetet követően nem engedte, hogy volt férje újra találkozzon vele. Egy évvel később, Isadora, aki - Raymond hatására - rajongott az Odüsszeiáért, egy Görögországról szóló rövid verset kapott a születésnapjára Charles Duncantől, akivel ezután meg is szűnt a kapcsolata.

Hiánya ellenére, vagy inkább annak következtében Charles Duncan eltörölhetetlen nyomot hagyott lánya szellemén: éppen az űr, a törés érzetét tudatosította benne, és azzal egyidejűleg ráébresztette a saját másságára. Abban a korban, amikor az ifjú lányok a házasságban a földi boldogság fennkölt állapotát látták, Isadora szeme előtt az ellenkező képzet eleven példája lebegett, és megvetendő rabszolgasorsnak tekintette azt a szentséget, amely két embert egész életre egymáshoz köt. Egy ízben - tizenkét év körül járhatott ekkor - véletlenül kezébe került George Eliot Adam Bede című regénye. Míg a legtöbb regény cselekménye előírásosan torkollt a boldog házasságba, ez az evangéliumi erkölcsiségtől áthatott komor melodráma egy olyan lányról szólt, aki megöli házasságon kívül született gyermekét, és becstelenségben végzi. Isadora számára reveláció volt ez a könyv. Ettől fogva eltökélte, hogy életét a nők felszabadításának szenteli, s harcol azon jogukért, hogy szabadon szülhessenek, anélkül, hogy kiszolgáltatnák magukat annak a szerződésnek, amelynél lealacsonyítóbbat szabad emberi lény el sem képzelhet.

Isadora sajátos gondolkodásmódjának kialakulásában az anyai nevelésnek is jelentős szerepe volt.

A család folyamatosan költözött, mert állandó pénzügyi nehézségeik voltak, ismeretlen volt számukra a fegyelem szó, folyamatos rendetlenség és káosz között éltek, mégis csodálatos estéket töltöttek együtt. Mary zongorázott, majd felolvasott a gyerekeinek, Augustin Shakespeare-t szavalt, Isadora pedig Mendelssohn zenéjére táncolt.

Jóllehet Maryt ír katolikus családban keresztelték meg és nevelték, házassága felbomlása után minden átmenet nélkül beszüntette vallása gyakorlását. A szenvedély, amely hívő korában fűtötte, mostantól az Isten elleni irgalmatlan harcban talált magának új formát. (...) Teológia elleni indulata odáig ragadta, hogy elhatározta: már apró gyermekkorukban felfedi előttük, hogy a Télapó, akárcsak maga a Jóisten, nem egyéb, mint a hiszékeny lelkek megtévesztésére szánt, minden ízében kiagyalt komédia. Ezenkívül másra nem is tanította meg őket, azon túlmenően, hogy beléjük oltotta a földi javak iránti megvetést, a szinte rögeszmés rendetlenséget, a végletekbe menő idealizmust, a kalandos kedvet, és mindenekfölött a Művészet, a Szépség és a görög föld kizárólagos kultuszát.

Isadora utálta az iskolát, melyet végül ott is hagyott és maga kezdett tanítani. A klasszikus táncoktatással is problémái akadtak, ő a táncot is másként képzelte el.

Ritka, szinte páratlan eset: egyszerre született táncosnőnek - és pedagógusnak. Miközben megújítja a táncot - anélkül, hogy valaha táncolni tanult volna -, felfedezi magában az elhivatottságot, hogy továbbadja művészetét. Még nincs tízéves, amikor egy napon édesanyja féltucatnyi kislány gyűrűjében találja: most vezeti be őket az arabeszk és a développé titkaiba.
- Miféle játék ez, Isadora?
- Ne aggódj, mama, csak táncórát tartok.

Isadora bár otthagyta az iskolát, a saját önművelését nem hagyta abba: sokat olvasott, mely szokását később is megtartotta.

Augustin bátyjának köszönhetően kezdődött a Duncan-klán karrierje. Előbb csak a környékbeliek előtt lépnek fel, majd turnéra indulnak. Isadora népszerűségre tesz szert és Augustin Daly leszerződteti a társulatához, azonban a fiatal lány nem erről álmodott, nem így képzeli a pályáját, ezért egy nap kilép, és kiadja a parancsot: irány Európa!

Isadora a Szentivánáji álomban tündérként
(1896 - Augustin Daly társulatában)

A család nem mindennapi módon érkezik meg az öreg kontinensre, ahol számos buktató vár még rájuk, főleg Isadorára, aki végül ünnepelt táncosnővé válik. Meghódítja Berlint, Budapestet, eljut Görögországba, Párizsba, iskolát alapít és Oroszországban turnézik.

Közben a családtagok útjai is elválnak, és Isadora szerelmi életét is megismerjük. Nagyon tetszett, hogy Isadora nem volt könnyűvérű nő, és eszembe is jutott róla - az egész életét tekintve -, hogy tipikus példája a zabolátlan nőnek, akiről a Farkasokkal futó asszonyokban olvastam. Felbukkan a színen a híres korabeli színész, Beregi Oszkár; a színházreformátor Gordon Craig (aki konkurenciát látott benne), a milliárdos Paris Singer, avagy Lohengrin, ahogy Isadora hívta, Szergej Jeszenyin és még sokan mások is.

Jeszenyinről meg kell jegyeznem, hogy nem ismertem az életét, csak azt tudtam, hogy fiatalon (huszonhét évesen) halt meg és zseniális költő, hiszen a blogba is többször választottam verset tőle. De emberileg nagyon nehéz lehetett a környezetének. Az az érzésem, hogy önmagával sem volt tisztában, hiszen folyamatosan azt hajtogatta, hogy ő Oroszország legnagyobb költője és otthon őt annak tartják. (Tudjuk, hogy csak azt kell bizonygatni, ami bizonytalan.) Mindezt a pökhendiséget talán el is néztem volna, de az agresszivitását már nem. Nem is értettem Isadorát, hogy bírta ennyi ideig mellette? Amikor Gordon Craig rá akarta venni, hogy ne lépjen többet színpadra, Isadora azonnal kapcsolt, de Jeszenyinnél már nem. Míg a rettenetes pár közös életének részleteit megismertem, olvastam A kígyó és hal c. mesét, és eszembe is jutott utána, mennyire illik ez a mese rájuk is.

Isadora pályája során eljutunk Bayreuthba, találkozunk Cosima Wagnerrel, Olaszország ünnepelt színésznőjével, Eleonora Dusével, megismerjük Isadora hűséges barátnőjét, Mary Destit is. Elkísérjük Isadorát a turnéira, megismerjük a Duncan család egy vad álmát, visszatérünk New Yorkba, eljutunk Szovjet-Oroszországba, tanúi leszünk az I. világháború eseményeinek és a mezítlábas, tunikás táncosnő számos boldog és szomorú pillanatának, tragédiájának.

Isadora Duncan számomra egy kivételes nő volt minden hibájával egyetemben, és élő bizonyítéka annak, hogy vannak pályák, hivatások, amikre egyszerűen az emberek születnek, és ehhez nincs szükségük semmilyen végzettségre. Ilyen pl. a művészet. Nyilván gyakorolni kell, de itt nem minden a papír.

A fiút éppoly kevéssé tanították írni, mint az asszonyt táncolni. Mindkettőjük géniusza belülről vezérli őket, a lélek olyan régióiból, amelyekről lepattannak a köznapi normák, a amelyeket nem érint meg sem az úgynevezett "kultúra", sem az úgynevezett "hagyomány".

Maurice Lever alapos kutatómunkát végzett a regény megírásához, bár Isadora nők iránti vonzalmáról nem ejt szót, mégis volt egy rész, ahol ezt megsejtettem. Összességében nagyon szerettem olvasni (olvastatta is magát), nagyon megszerettem Isadora Duncant, a találékony, karakán fiatal lányt és nőt, aki kitartott a céljai mellett, aki élete végéig önazonos maradt, és ugyanúgy nem volt tökéletes, ahogy egyikünk sem az. Természetesen voltak az életének olyan nyilatkozatai és eseményei, melyekkel nem értettem egyet, de ez az ő élete volt.

Nagyon hálás vagyok a tíz évvel ezelőtti énemnek, aki a virtuális kosarába tette ezt a könyvet, mert most megismertem egy olyan nőt, aki - az élete bizonyos területeit tekintve - mindannyiunk számára példaértékű lehet.

Az alkotás örökös küzdelem, nem utolsósorban önmagunk, saját sérüléseink ellen. Higgyenek nekem... Mindent el kell követnünk, hogy szeretetet és örömöt adjunk másoknak, bármi legyen az ára. Ó, ha tudnák, micsoda pokol ez!

Így táncolt Isadora:

Maurice Lever: Isadora Duncan

Egy élet regénye

Eredeti cím: Isadora Duncan - Roman d'une vie

Fordította: Szántó Judit

555 oldal

Európa Kiadó, 2003

Képek:

Isadora Duncan - Wikipedia

Beregi Oszkár - Wikipedia

BnF Gallica

Paris Singer - Wikipedia

Gordon Craig - Wikipedia

Hét éve az Együtt lehetnénkkel kezdődött az Anna Gavalda iránti rajongásom, és azóta is hálás vagyok mindenkinek, aki biztatott, hogy olvassam el.
De mégis mi olyan különleges ebben a regényben? Az, hogy az életről szól. A szereplői hús-vér emberek, akiknek egyáltalán nem tökéletes az életük. Éppen ellenkezőleg, mások szerint kifejezetten elfuserált.

Paulette Lestafier egy idős özvegyasszony, akinek a testét zúzódások borítják, mert gyakran elesik a házában, ahol egyedül él. Egy nap, amikor a barátnőjével, Yvonne-nal a heti bevásárlásukra indulna, combnyaktörést szenved és kórházba kerül. Ez az, amit Paulette egyáltalán nem akart. Nem akart senkinek a terhére lenni, pláne nem elhagyni az otthonát.

Ebben a percben Paulette ajka megmozdult. Yvonne azonnal megszólította:
- Paulette, Yvonne vagyok. Minden rendben, Paulette. A vásárlás miatt mentem, és...
- Meghaltam? Ugye, meghaltam? - suttogta Paulette.
- Már miért haltál volna meg, Paulette? Egyáltalán nem, naná, hogy nem.
- Ó! - felelte Paulette, és lehunyta a szemét. - Ó....
Ez az "ó" szörnyű volt. Apró, bátortalan, elveszett és lemondó szócska.
Ó, nem haltam meg... Ó, rendben... Ó, annál rosszabb... Ó, bocsánatot kérek.

A baleset miatt unokája, a folyton zsörtölődő és káromkodó szakács, Franck kénytelen a heti elfoglaltságai közé felvenni a nagymamája látogatását is abban az intézetben, ahová Paulette a gyógyulás időszakára kerül. Pedig Franck-nak már így is van elég baja: amellett, hogy lányokat, fűz, most vett egy új motort hitelre, ezért vasárnapra is munkát vállalt, hogy a részleteket fizetni tudja. Így az egyetlen szabadnapját, a hétfőt, kénytelen Paulette látogatására áldozni.

Camille fiatal, rendkívül sovány, tehetségesen rajzol, egy párizsi ház padlásszobájában él és éjszakai takarítónőként dolgozik. Ez az életforma - a kavicsokat a gyomrában leszámítva- pedig tökéletesen megfelel a számára.

Camille Fauque szellem volt, aki éjszaka dolgozott, nappal pedig kavicsokat rakosgatott egymásra. Lassan mozgott, keveset beszélt, és nagyon kecsesen tudott kereket oldani.
Camille Fauque volt az a törékeny, illanó fiatal lány, aki háttal áll a képeken.

Egyik nap megismerkedik a házban élő arisztokratával, Philibert-rel, akinek a kisujjában van a francia történelem, de ha zavarba jön, dadogni kezd, így a tanári katedra helyett képeslapokat árul. A családja szemében ő a fekete bárány (az egyetlen fiú hat lány mellett), aki képtelen a rangjának megfelelően élni.

Camille megbetegszik, és amikor Philibert rátalál, a lakásába költözteti. Csakhogy Franck Philibert lakótársa, aki nem nézi jó szemmel a két értelmiségi különc barátságát. Már csak az hiányzott, hogy egy lány beköltözzön - az egyébként hatalmas - lakásukba!

Utána Philibert rendületlen nyugalommal előhúzott egy pecsétviasz rudat, és két megdöbbent asztaltársa szeme láttára pecsétgyűrűjével lepecsételte a papírt, majd háromrét hajtotta, és hanyag mozdulattal becsúsztatta a zakója zsebébe.
- Hú... Te mindig a XIV. Lajos korabeli felszereléseddel sétafikálsz? - kérdezte Franck a fejét csóválva.
- Igen, nálam van a viaszom, a pecsétem, a repülősóm, a Lajos-aranyaim, a pajzsom és a mérgeim. Magától értetődik, kedvesem.

Azért szeretem annyira ezt a regényt, mert egyszerűen léleksimogató. Itt ez a négy ember, mindannyian magányosak, mindannyian bezárkóztak a saját kis világukba, aztán fokozatosan elkezdik kitárni az ajtajukat, és beengedni rajta a többieket. Nem egyszerre mindenkit, hanem fokozatosan, lépésről lépésre.
Felfedezik, hogy ők is tudnak szeretni és őket is lehet szeretni, méghozzá éppen önmagukért. Míg mások szemében Philibert egy különc márki, aki rossz korba született, Camille szemében egy nagyszerű barát, aki gondoskodik róla és akivel rengeteg közös témájuk van. Franck, aki látszatra csak egy bunkó, aki úgy káromkodik, mint egy kocsis, valójában rájön, mennyire szereti a nagymamáját, aki nagyon büszke az unokájára.
Mindannyiukat nagyon szerettem éppen ezért. Mert az őket ért múlt- és jelenbeli rossz dolgok ellenére is képesek lesznek felengedni, kitörni az eddigi elszigeteltségükből.

Nincs olyan bánat, amelyet egy könyv ne tudna orvosolni, mondta Montaigne, és Montaigne-nek mindig igaza van.

Ez a könyv pedig éppen ilyen: orvosság rosszkedv, magány, szomorúság ellen, vagy egyszerűen csak jó elkezdeni, és azon kapni magunkat, hogy nem tudjuk letenni, mert annyira magába szippantott.
Olyan, mint az eredeti címe: Együtt, ez minden. Olvasás közben együtt lenni, együtt érezni, sírni, nevetni, szeretni a szereplőkkel. Azt hiszem, gyakrabban kellene újraolvasnom, nem csak hétévente.

Az egyik nap meg akarunk halni, a másik nap rájövünk, elég lemenni néhány lépcsőfokot, hogy megtaláljuk a kapcsolót, és máris világosabban látunk.

Ráadásul a regény tele van zenei (könnyűzeneivel és klasszikusokkal egyaránt), irodalmi, festészeti, filmes és történelmi utalásokkal, amiket nagyon szeretek, és Philibert történelem iránti rajongása annyira megfertőzött, hogy végre elkezdtem olvasni A királyné nyakláncát. Camille-nek köszönhetően (lásd a kettővel fentebbi idézetet) pedig Montaigne-re is kíváncsi lettem.

Nem vagyok egy miserajongó, de teljesen megértem Camille-t, miért hallgatta meg annyiszor:

A regényből készült filmet (a magyar címe Egyedül nem megy lett) még mindig nem néztem meg, és úgy döntöttem, nem is fogom, bár az előzeteséig már eljutottam. Számomra ez a könyv olyan, mint a tavaszi és az őszi napsugár, amely megcirógat, és ezt az érzést papíron szerintem jobban vissza tudja adni, mint a képernyőn.

Baromság ez a mondat a konyharuhákról és a törülközőkről. Az emberek nem azért nem tudnak együtt élni egymással, mert különbözőek, hanem mert hülyék.

Anna Gavalda: Együtt lehetnénk
Eredeti cím: Ensemble, c'est tout
Fordította: Tótfalusi Ágnes
627 oldal
Magvető Kiadó, 2010
3490 Ft
Tudom, már megint kezdem, de nagyon elszomorítottak a könyvben található nyomda- és helyesírási hibák. Igen, ez az egyik vesszőparipám, de egy kedvenc mű esetében még inkább fájóak.

Egy kicsit gondolkodtam, mielőtt megrendeltem ezt a könyvet, és amikor kibontottam a dobozt, meglepett, milyen kicsi egy átlagos méretű könyvhöz képest. De annyi baj legyen, gondoltam, ennek köszönhetően biztosan gyorsan olvasható is lesz. Végül délutáni olvasmánynak választottam, mert úgy éreztem, ez egy olyan könyv, amit egy ültő helyben érdemes elolvasni.

Címszereplőnk, Guylain Vignolles harminchat éves, átlagos fiatalember, aki minden reggel a 6:27-es RER-rel indul munkába. Sajnos a neve annak idején egy ostoba rímet váltott ki az iskolatársaiból, így megtanult beleolvadni a tömegbe. De Guyleinnek mégis van egy hóbortja: az talán nem is lenne furcsa, hogy mindig ugyanarra a lehajtható ülésre ül, azonban ezt követően az aktatáskájából papírlapokat húz elő, és míg meg nem érkezik, azok tartalmát hangosan felolvassa.

És élete harminchat éve során megtanulta elfeledtetni magát, megtanult láthatatlanná válni - csak így nem váltott ki röhögést és gúnyos megjegyzéseket, amelyek rögtön záporozni kezdtek, amint valaki felfigyelt rá. Elérte, hogy ne legyen se szép, se ronda, se kövér, se sovány. Csak halovány körvonal az emberek látómezejének határán. Önmaga megtagadásáig beolvadt a háttérbe, kihalt vidékké változott. Élete harminchat évén át egész egyszerűen nem létezett, kivéve itt, ezen a komor vasúti peronon, munkanapokon. (...) Az évek során a többi utasban kifejlődött iránta a csendes őrülteknek kijáró, megbocsátó tisztelet. Guylain volt a friss fuvallat, amely arra a húsz percre, amíg az utazás tartott, kiragadta őket mindennapjaik egyhangúságából.

Majd leszáll a vonatról, és elindul gyűlölt munkahelye felé. Az őrbódéban az alexandrinus-rajongó Yvon fogadja, aki csak rímekben hajlandó beszélni embertársaival és imádja a klasszicista színházat.

Yvon az, aki az érkező kamionokat fogadja, azonban egy szabály szerint 12:00 és 13:30 között nem engedhet be senkit, így a türelmetlenkedő zöldfülű kamionost helyre is teszi. Természetesen csakis rímes formában.

Guylain egy könyvzúzdában dolgozik, amit egyszerűen utál. A főnöke egy hájas bunkó, aki egész nap a magasan lévő üvegfülkéjében tanyázik és a kamerák képeit fürkészi. Ráadásul egy cseppnyi emberség sem szorult bele, ha valami miatt leáll a munka, azt a leállás után be kell hozni. Csak a teljesítmény és a grafikonokon megjelenő számok érdeklik.

De Guylain közvetlen munkatársáról, a fiatal Brunnerről sem mondaható el semmi jó: tipikusan az a fajta ember, aki mindent vagy feketén vagy fehéren lát, így Guylain már meg sem próbálja felvilágosítani a két szín közt rejlő árnyalatokról. Ráadásul Brunner egyszerűen imádja a munkáját, imádja nézni, amint bekapcsol az Izé (ahogy Guylain hívja) és elkezdi benyelni az áldozatául esett könyveket.

Az Izé tisztítása is Guylain feladata, aki a bennragadt néhány lapot minden alkalommal gondosan az inge alá rejti és ezeket olvassa fel másnap az RER-en.

Unalmas életébe a már említett Yvon, korábbi munkatársa, a lábait elvesztett Giuseppe és egy aranyhal visz színt. Giuseppét a lába elvesztése után az élteti, hogy visszaszerzi őket. Igen, igen, én is furcsán néztem, de valóban ezt teszi és nem is akárhogyan.

Egy reggel, míg Guylain újfent a vonatra várakozik, történik valami, ami kizökkenti az unalmas napjaiból...

Nem kell valami nagy dologra számítani, egy apróság lesz az, mégis Guylain már másként kezdi látni a világot.

Most biztosan sokan azt gondolják, hogy ez egy unalmas, semmi kis történet, hiszen a főszereplő egy teljesen átlagos párizsi férfi, stb.

Pedig rosszul gondolják. Igen, a főszereplőnk és a többiek is teljesen átlagosak, de éppen ettől olyan igazi, olyan életszagú, sokszor humoros, ami aztán léleksimogatóvá és elgondolkodtatóvá válik.

Olyan, amit egyszerűen csak jó olvasni. Ahogy fogynak a lapok, egyre inkább.

Egy hétköznapi történet, ami mégis néhány órára kiragad a saját hétköznapjainkból. Amit, ha az utolsó oldalt követően becsukunk, csak elmosolyodunk és hálásan pillantunk rá. Én legalábbis így voltam vele és már egy percig sem bánom, hogy akkor a virtuális kosaramba tettem.

De egy jó tanács a leendő olvasóknak: semmiképpen sem szabad elolvasni a borító hátulján lévő idézetet, amit az utolsó előtti fejezetből vettek. Ennek odabiggyesztése nagyon nagy hiba volt a kiadó részéről.

Azért kíváncsi vagyok, ha nálunk bármelyik tömegközlekedési eszközön megjelenne egy Guylainhez hasonló felolvasó, hogy reagálnának a kedves utazók? Az a sanda gyanúm, hogy nálunk sem tekintenék normálisnak, aki feleslegesen zavarja meg az utasok panaszáradatát, pletykálkodását, egyéb témájú beszélgetését vagy bambulását.

Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó

Eredeti cím: Le Liseur du 6h27

Fordította: Tótfalusi Ágnes

169 oldal

Magvető Kiadó, 2015

2690 Ft