Nem mindennap történik meg, hogy megjelenik az életünkben egy elefánt.

Ebből az elbeszélésből nem hiányoznak az emberi természetről alkotott, többé-kevésbé pontos megállapítások, amelyeket mind hitelesen vetettünk papírra és megjegyzésekkel láttunk el, értéküknek és a pillanatnyi lelkiállapotunknak megfelelően. 

Valahányszor fent ült salamon nyakában, a szubhro mindig kicsinynek látta a világot, de most genova kikötőjének rakpartján, amikor emberek százainak szeme meredt rá, akik a szó szoros értelmében megmámorosodtak az elébük tároló látványtól, a minden tekintetben hatalmas méretű állattól vagy tőle, aki a parancsaival irányította  őt, fritz bizonyos megvetéssel szemlélte a sokaságot, s a megvilágosodás és viszonylagosság felismerésének ritka pillanatában, arra gondolt, hogy bizonyos szempontból egy főherceg, egy király, egy császár is csak egy elefánt nyakára ültetett sitár. 

Nem én játszadozom a szavakkal, ők játszanak velem 

A bűvészekhez hasonlóan az elefántoknak is megvannak a maguk titkai. 

A regény nem egy tipikus kísértethistória (Fernando Pessoa nem tud  falakon átmenni, sem embereket megleckéztetni), hanem Ricardo Reis lisszaboni életének krónikája mellett megismerjük az 1936-os év eseményeit is. És éppen ez az, ami olyan nagyszerűvé teszi a regényt. Az orvos élete talán nem lenne olyan izgalmas, mert mivel is tölti a napjait? Szállodában lakik, ahol kiszolgálják, újságot olvas, elmegy sétálni, a bankba, de Lisszabonban bizony nagyon sokat esik az eső, így van, hogy egész nap a szobájában marad. Közben megismerkedik a coimbrai jegyzővel (a középkorú úrral) és a szép Marcendával (a halott karú lánnyal), színházba vagy moziba megy. 

Olykor-olykor felbukkan nála a halott költő, és megbeszélik a dolgaikat: beszélgetnek versekről, Ricardo Reis (szerelmi) életéről, a mindennapokról, politikáról, újságcikkekről, a készülődő és a már kitört spanyol polgárháborúról. 

A regény egy valódi időutazás, amely nem szárazon felsorolja az aktuális történéseket, hanem korabeli újságcikkek, reklámok, színházi előadások, filmek és kül- és belföldi földi események színesítik Saramago játékos, humoros, szarkasztikus stílusával. 

Ám a kormányok, legyenek bármily nagyszerűek vagy akár olyan tökéletesek is, mint amilyen a mienk, látási zavarokkal küszködnek, ami talán a szüntelen tanulmányok, a kitartó éberség és a lankadatlan figyelem következménye, Merthogy abból a magasságból csak azt látják élesen, ami messze van, és nem veszik észre, hogy a megoldás, a kiút, hogy úgy mondjuk, sokszor csak nyújtásnyira van, akár egy újsághirdetésben, mint jelen esetben is, és még kevesebb mentségük van rá, hogy ez sem szúrt nekik szemet, mert itt még rajz is segít, amely egy kombinéban és harisnyatartóban fekvő hölgyet ábrázol igencsak figyelemre méltó keblekkel, amiben, talán Madame Hélène Duroy kezelésének is része van, habár a vonzó teremtés egy kicsit halovány, enyhén sápkóros, ám szerencsére a betegség nem végzetes, megbízhatunk az orvos tanácsában, aki az ágy fejénél ül, bajusza van és kecskeszakálla, és szemrehányóan csóválja a fejét, Látszik, hogy nem ismeri a Nagy Őt, mert ha ismerné, most sokkal jobban érezné magát, de már nyújtja is feléje az áldásos szert, egy üveg Bovrilt. Ha a kormány kellő figyelemmel olvasná az újságokat, amelyeket minden reggel, délután és hajnalban árgus szemmel embereivel ellenőriztet, javíttat, módosíttat, hamar rájönne, hogy milyen könnyűszerrel orvosolhatná az akut és krónikus éhezés gondját Portugáliában, mert a megoldás nem másban, csakis a Bovrilban rejlik, egy kis üveg Bovrilt hát minden portugálnak, a soktagú családoknak is egy ötliteres demizsonnal, mert ez az igazi táplálék, a legcsodálatosabb szer, a mindenható orvosság, ha ezt fogyasztanánk rendszeresen, naponta háromszor, senki sem lenne csont és bőr ebben a hazában, sem olyan sápatag, mint Dona Ciotilda. 

A Santa Catarina-kilátó és környéke az 1940-es években

Természetesen a regény nem minden oldala ennyire vidám, hiszen Saramago is a tényeket közli. De gondoljunk csak bele, milyen komoly kutatást igényelt az akkori újságcikkek, színházi és moziműsorok, reklámok felkutatása a nyolcvanas években. Már ezért is megéri rászánni az időt, de mellette ott van a már említett sziporkázó stílus, amely mellett már fel sem tűnik, hogy a párbeszédek nincsenek gondolatjelekkel tagolva, hogy egy-egy mondat akár egy egész oldalt is elfoglal. 

Olvasás közben jól jött volna egy Lisszabon-térkép, mert bár a portugál tankönyvemben van egy (az német nyelvű, de az utcák és a városrészek portugálul vannak rajta feltüntetve), az fekete-fehér és nem olyan jó minőségű. 

Mindenesetre szerettem Lisszabon keskeny és kanyargós utcáin barangolni Ricardo Reissel, akinek köszönhetően még Fatimába is eljutottam, sok-sok információval lettem gazdagabb, köztük a portugálok szilveszteri szokásaival, és José Saramago ismét biztosította magát a kedvenceim között. 

(...) a közömbösen elengedett mondat ott maradt a levegőben, várva, hogy észrevegyék, és éppúgy lehetett igaz, mint hazugság, ebben rejlik a szavak fogyatékossága, vagy éppen erre a kettőségre vannak kárhoztatva, hiszen ugyanazzal a szóval hazudunk, amelyikkel az igazat mondjuk, és hogy mikor melyik érvényesül, az nem rajtunk múlik, hanem azon a hitelen, amelyet nekünk szánnak, (...)

A Ricardo Reis halálának éve egyszerre szórakoztató, informatív, humoros, olykor elszomorító, de egyben zseniális és elgondolkodtató olvasmány. Egy visszatérő emigráns orvos mindennapjai, Portugália és az 1936-os év eseményei fonódnak össze a lapjain, melyek minden tartalmas olvasmányra vágyó olvasó számára igazi gyöngyszemeket tartogatnak. Nem véletlen, hogy a megjelenését követően számos díjat nyert. 

(...) Nem hiszem el, Ott áll az újságban, én olvastam, Én nem a doktor úr szavában kételkedem, de a fivérem azt mondja, hogy nem mindig szabad elhinni azt, amit az újságok írnak, Nem mehetek Spanyolországba, hogy megnézzem, mi történik ott, el kell hinnem, hogy amit írnak, az igaz, egy újság nem hazudhat, az a világ legnagyobb bűne volna, A doktor úr igen művelt ember, én írni-olvasni sem igen tudok, de egy dolgot megtanultam, azt, hogy sokféle igazság van, és az egyik olykor szemben áll a másikkal, és amíg meg nem mérkőztek, nem derül ki, hogy melyik a hazugság, (...) Mindig a fivéred szavaival felelsz nekem, A doktor úr meg mindig az újságok szavait hajtogatja. Igaz. 

2020-ban a portugálok szakértők bevonásával, fekete-fehér filmet is készítettek a regényből, mely kapcsán beszélgetéssorozatot is rendeztek. 

*A 32. oldalon Ricardo Reis a szállodában az újságokat olvassa, hogy megtudja, mi történt Portugáliában, és eszébe jut, hogy 1895-ben történt egy katasztrófa, de arra hogyan is emlékezhetne, hiszen ötéves volt. Akkor hogy is van ez? A szállodában az adatainál negyvennyolc évet írt a korához, és később is ennyinek mondja magát, tehát 1887-ben született. Ha viszont 1895-ben ötéves volt, akkor 1890-ben látta meg a napvilágot. 

A regényben számos idézet is felbukkan Ricardo Reis, ill. Fernando Pessoa verseiből, de sem lábjegyzetben, sem a könyv végén egy külön részben nincsenek feltüntetve a helyei, csupán a fordítókat említik meg. Úgy gondolom, egy Európa-szintű kiadótól ez elvárható lenne. Megértem, hogy időigényes megkeresni a verseket, de az internet korában élünk, és ha néhány nappal vagy héttel később jelent volna meg a regény, akkor sem dőlt volna össze a világ. És biztos vagyok benne, hogy emiatt nem csak nekem van hiányérzetem a kiadó munkáját illetően. Mivel a kiadási jogok időközben a Helikon Kiadóhoz kerültek, remélem, ha ők ismét megjelentetik a regényt, akkor odafigyelnek erre. 

(...) káin megölte az atyjafiát, káin arra született, hogy meglássa az elmondhatatlant, káin gyűlöli istent.

Az emberek történelme az istennel való csatározásuk történelme, mert ő sem ért minket, és mi is képtelenek vagyunk megérteni őt.

ESIK AZ ESŐ, SZÉL CIBÁLJA A LOMBFOSZTOTT fákat, a távoli időkből egy kép közelít, magas, sovány öregemberé, ahogy közeleg az elöntött ösvényen. (...) De ezen a mélabús órán mégis az a képe kísért leginkább, ahogy jön az esőben, konokul, hallgatagon, mint aki semmi által meg nem változtatható sorsot teljesít be. Hacsak nem a halál által. Ez az öregember, akit majdnem érintek a kezemmel, nem tudja, hogyan fog meghalni. Még nem tudja, hogy néhány nappal a halála előtt megérzi, eljött a vég, és elindul végigjárja birtoka összes fáját, megöleli a törzsüket, elbúcsúzik tőlük, barátságos árnyékuktól, gyümölcsüktől, melyből nem eszik már többet. Mert eljön a nagy árnyék, míg fel nem támasztja őt az emlékezet az elárasztott gyalogúton, vagy a homorú égbolt és a csillagok örök kérdő tekintete alatt. Milyen szót mond majd akkor.

Miért vakultunk meg, Nem tudom, egy nap talán megtudjuk az okát, Elmondjam mire gondolok, Mondd, Arra gondolok, hogy nem is vakultunk meg, hogy vakok vagyunk, Vakok, akik látnak, Vakok, akik látnak, és mégsem látnak.

Meghalunk, és nem kezdünk el arról vitatkozni, hogy a halál már születésünktől fogva kísért-e, vagy éppen csak arra járt, és véletlenül nézett ki magának bennünket. Más országokban továbbra is meghalnak az emberek, és ettől láthatólag nem boldogtalanabbak. Eleinte, ahogy ez természetes, irigykedtek ránk, terveket szőttek ellenünk, megpróbálkoztak a tudományos kémkedéssel, hogy kiderítsék, minek köszönhetjük mindezt, de miután látták, hogy azóta mennyi problémával kell szembenéznünk, valószínűleg megfogalmazódott ezeknek az országoknak a lakosaiban az az érzés, amit ezekkel a szavakkal fogalmazhatnánk meg, De jó, hogy ezt nem kaptuk ki.