Isabel Allende világsikerű regényében egy család négy generációjának sorsát követhetjük nyomon. A gazdag és sokgyermekes Del Valle család legkisebb lánya, Clara a nagycsütörtöki misén hívja ki maga ellen az atyát, aki ördögfajzatnak nevezi a kislányt. Clara, ha nem is ördögfajzat, de természetfeletti képességekkel bír: nem szokatlan, hogy az étkezéseknél a sótartó magától útnak indul az asztalon vagy a lecsukott zongora megszólal. Mindez Clara műve. Nővére, a szép Rosa különleges fantáziával megáldott, és vőlegényére, Esteban Truebára vár, aki egy bányában dolgozik, hogy pénzt szerezzen és elvehesse végre menyasszonyát.

  A sors azonban közbeszól, és Rosa halála után Esteban nem tér vissza a bányába. Otthon, ágyhoz kötött beteg édesanyja és az egész életét az anyjuk ápolásának szentelő nővére, Férula fogadja. Esteban a menekülést keresi és a család régi birtokára költözik, az Isten háta mögötti Trés Mariasra. A lepusztult családi birtokot rövidesen felvirágoztatja, és az évek során rájön: szüksége van egy asszonyra is a házban, így utazik vissza  a városba és kéri meg Clara kezét, aki nővére halála után hallgatásba burkolózott.

   Az esküvő után az ifjú pár és Férula is a birtokra költözik, majd megszületik kislányuk, Blanca. Az évek múlásával a birtokot is elérik a szocializmus eszméi, ami ellen Esteban komolyan felveszi a kesztyűt. A szocializmus fenyegetése mellett rádöbben, hogy feleségéhez, akit bármennyire is imád, nem tud közel kerülni, az asszony bár olykor előbújik saját világából, később ugyanúgy visszatér az asztaltáncoltatáshoz, a szeánszokhoz, a szellemekhez és különös vendégeihez, mint korábban. Gyermekeivel sem tud igazán bizalmas kapcsolatot kialakítani, így a politikába menekül.
Az egyetlen személy, akihez mégis közel tud kerülni, az unokája Alba. Alba, aki a szép Rosa haját örökölte és valamennyit nagyanyja különleges képességei közül.

- De hát a mi családunkban egy sincs, nagyanyám - tiltakozott Alba.
- Nincs. Nálunk az őrület olyan szépen elosztódott, hogy mindenkinek jutott belőle, ezért nincs egy igazi saját bolondunk.

    A család életét tragédiák, öröm, bánat és könnyek mellett egy-egy felbukkanó árny árnyalja a múltból. Ezek az árnyak ugyanolyan fontos szerepet kapnak, ahogyan minden mellékszereplőnek megvan a pontos szerepe a történet mozaikjában.

    Misztikum, titkok, szerelem, gyűlölet, erőszak, a hatalomért vívott harc és a történelem - mindezzel találkozhatunk a lapokon. És egy elszánt férfival, Esteban Truebával, aki a nulláról indulva nyeri el a szenátori posztot, ám életét a politikának és a hatalomnak szentelve nem veszi észre azt, ami igazán fontos.
  Nőkkel, akiket a vérségi kötelék mellett különös kötelék is összefűz, akik kezdettől fogva tudják azt, amit Esteban Trueba még csak nem is sejt.

   Olykor egy-egy narrátorváltáskor Esteban meséli tovább a család történetét, és olykor Alba (a valódi narrátor) egy-egy későbbi eseményre utal, majd visszatér az aktuális jelenbe, de mindez nem zavart. Talán az írónő ezekkel az apró előreutalásokkal próbálja felkészíteni az olvasót a későbbi véres eseményekre (ami nálam nem sikerült, a hideg rázott ezeket olvasva).

  Izgalmas, fordulatos, letehetetlen,  remekül megírt és elgondolkodtató családregény tárul elénk, ha belépünk a Kísértetház ajtaján. Garantáltan sokáig nem felejtjük el azokat az érzéseket, melyeket olvasás közben kiváltott belőlünk, sem azt, ahogyan a gondolatainkba befészkelték magukat az események és a szereplők. Bár még az év első felében járunk, de a Kísértetház biztosan bekerül a december végi évzáró visszatekintésbe.

  1993-ban film is készült a regényből, és meglepően tapasztaltam, hogy fontos szereplők maradtak ki, ám a regény hangulatát nagyszerűen visszaadta. Jeremy Irons és Meryl Streep miatt pedig igazán kár lenne kihagyni, de előtte azért ismerkedjünk meg a könyvvel!

"Kenyér és cirkusz, meg valami, amit imádhatnak...
összesen ennyire van szükségük", szögezte le a szenátor magában (...)

Isabel Allende: Kísérteház
Eredeti cím: La casa de los espíritus
Fordította: Egry Katalin
468 oldal
Geopen Kiadó, 2012
3990 Ft

A napokban könyvespolc előtt állva valami könnyed olvasmányt kerestem, levettem hát A beszélőt. Ennél jobban csak akkor nyúltam volna mellé, ha a közelből a Háború és békét vagy Virginia Woolf valamelyik regényét emelem le. Elkezdtem olvasni és rögtön az elején szembesültem azzal, hogy ez bizony nem egy habkönnyű olvasmány lesz, de azért se tettem vissza.


1985-ben az író egy firenzei kirakatban a perui indiánok ruhájába öltöztetett babát pillant meg, majd egy fényképet, melyen egy kisebb csoport egy embert vesz körül. Ő a beszélő. Azonban ez a beszélő ismerős számára, egy egyetemi évfolyamtársára emlékezteti. Közelebbről szemügyre veszi a képeket, és ez indítja el az emlékezés hullámait.

A regény előzménye egy időre elvette a kedvem, hogy elolvassam a folytatását, de most úgy éreztem, eljött az idő. Ha valaki esetleg nem olvasta volna a Szeretem a mostohámat c. kisregényt, nem maradt le semmiről, de ha szeretné pótolni, gyorsan ugorjon két sorral lejjebb. Az előzményben Fonchito elcsábította mostohaanyját, doña Lucreciát, akit ezért férje, Don Rigoberto száműzött a házából.

Fonchito egy napon becsönget mostohaanyja ajtaján, aki - érthető okok miatt - megdöbben a fiú látogatásán. Foncho egy rajzmappával érkezik és boldogan újságolja, hogy meglógott a rajzóráról és magát az osztrák festő, Egon Schiele reinkarnációjának tartja, nagyon hiányzik neki és az édesapjának is, és reméli, még szóba áll vele. A fiú látogatásai szaporodnak, hetente akár többször is megérkezik és Egon Schieléről mesél, illetve feltett szándéka, hogy a házaspárt kibékítse.

Eközben Don Rigoberto a biztosítónál folytatott munkája után a nap további óráiban gondolatai felesége körül forognak. Erotikus vágyálmaiban Lucreciát látja és folyamatosan a dolgozószobájában becsben és rejtve tartott füzeteiben lévő jegyzeteit bújja, melyeket egy-egy irodalmi mű, színházi látogatás vagy festmény hatására készített annak idején. Persze ő mit sem sejt gimnazista fia mesterkedéséről.

Don Rigoberto fantáziája határtalan, ezt bátran ki merem jelenteni, bár néha szerintem kicsit elveti a sulykot (gondolok itt a regény elején található Macskák éjszakája c. fejezetre). Ellenben dicsérendőek a művészi párhuzamok (pl. Klimttel vagy Courbet-val), ill. a Levél a "Playboy" olvasójához, avagy kis esztétikai fejtegetés. A fiatalabb korosztálynak pedig kifejezetten ajánlom, hogy olvasson bele, ugyanis ezek a fantáziálások nem abban a közönséges stílusban íródtak, ahogyan a magukat nagyfiúknak és nagylányoknak tartó illetők ecsetelgetik saját(?) hétvégi élményeiket a tömegközlekedésen.

"- Te tényleg a világ legboldogabb embere vagy a puszta gondolatra, hogy velem tölthetsz egy éjszakát, mirafloresi kisfiú? Csak azért kérdezem, hogy megint mondhass valami olcsó lilaságot,amikkel úgy szeretsz elhalmozni. - Semmi sem tenne boldogabbá - mondtam, és számat a szájára szorítottam. - Évek óta erről álmodom, gerillalány."