Könyvörömök

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: spanyol. Összes bejegyzés megjelenítése

Azt szokták mondani: egy nő bármire képes, hogy gyereke legyen, ill. hogy ne legyen. Federico García Lorca művének címszereplője, Yerma az előbbiek közé tartozik. Azonban már a neve is beszédes: a yermo (ennek női változata a yerma) ugyanis pusztaságot, sivatagot, ugart, terméketlen pusztaságot jelent.

A szerző ismét a spanyol vidéki életből merített, a Yerma alcíme pedig Tragikus költemény három felvonásban és hat képben. Már ez is elénk vetíti a mű ltragikus végkifejletét, mely a Vérnásszal és a Bernarda Alba házával alkotja a lorcai trilógiát.

Yerma szép és fiatal asszony, aki két éve és húsz napja ment feleségül Juanhoz, azonban gyermekük még mindig nem született, pedig ő mindennél jobban vágyik rá, hogy anya legyen.

Az egyik barátnője, María látogatja meg, akiről kiderül, hogy anyai örömök elé néz, mely Yermában irigységet kelt. A faluban sorra születnek a gyerekek, az állatok is kölykeznek, csupán Yerma vágya nem akar teljesülni.

Juan az ideje nagy részét a földjén és a jószágai közt tölti, van, hogy éjszaka is kint marad, Yerma pedig csak vár és vár.

Juan azt szereti, ha a felesége otthon marad, mert így nem ad okot a pletykálkodásra, ezért az asszony csak akkor megy el otthonról, amikor ebédet visz a férjének. Yerma élete pedig olyan, mint a neve: üres.

YERMA Az emberekkel beszélni nem vétek.
JUAN De annak látszhat.

Az apja annak idején hozzáadta Juanhoz, mivel a férfi megkérte tőle, Yerma pedig már ekkor is a születendő gyermekeire gondolt, és Juanban is a leendő gyermekei apját látta csupán.

Egy öregasszony megkérdezi Yermától, érez-e vonzalmat a férje iránt, de a nő nem tudja. Talán akkor érzett ilyesmit, amikor korábban az egyik ismerősével, Víctorral táncolt, aki átvitte egy öntözőcsatornán. Víctorral ma is beszélget néha, mivel a férfi is gazdálkodó, aki Juannal is üzletel.

ELSŐ ÖREGASSZONY És a férjed?
YERMA A férjem az más. Apám odaadott neki, s én elfogadtam. Örömmel. Ez a színigazság. S az első nap, hogy eljegyezkedtem vele, már rájuk gondoltam... a fiaimra. Megnéztem magam a szemében. Igen, de csak azért, hogy nagyon kicsinynek, nagyon engedékenynek lássam magam, mintha a magam lánya volnék.
ELSŐ ÖREGASSZONY Épp fordítva, mint én. Tán azért nem szültél időre. A férfiak, az kell, hogy tessenek, lányom. Hogy kioldják a fonatunkat, s a tulajdon szájukból itassanak. Ilyen a világ.
YERMA A tiéd, de az enyém nem. Én sokat gondolkozom, sokat, s amit elgondolok, a fiamnak kell - biztos vagyok benne - véghezvinni. Miatta adtam oda magam az uramnak, s eztán odaadom, hogy ő megjöjjön, a fiam. De sose, hogy szórakozzam.
ELSŐ ÖREGASSZONY S az eredmény - üres vagy.
YERMA Nem, üres az nem, hisz telve vagyok gyűlölettel. Mondd meg: én vagyok a hibás? Hát a férfiban csak a férfit szabad keresni, semmi mást?

Telnek az évek, és az egyetlen változás az életükben, hogy Juan odavette magukhoz a két vénlány nővérét, hogy tartsák szemmel Yermát, mivel a férfi számára a legfontosabb a becsület. Juan továbbra sem akar gyereket, míg Yerma bármire képes lenne érte, persze bizonyos határokon belül, mert sosem csalná meg a férjét.

Az volt az érzésem, mintha mindketten - Juan és Yerma is - olyanok lennének, mint Charlotte Lucas a Büszkeség és balítéletben. A spanyol Wikipedia szerint Juan szereti a feleségét, de még sincs meg köztük az összhang. Úgy éreztem, a feleség is egy tétel a listáján, amit kipipálhat. Elérte a házasulandó kort, volt háza, földje, állatai, már csak egy asszony hiányzott, hát elvette Yermát. Yerma pedig megörült neki, hiszen így végre anya lehet.

Amikor Juan nem akarja, hogy Yerma kimenjen az utcára, úgy éreztem, fontosabb számára a becsület, hogy ne vegyék a falusiak a szájukra sem az ő, sem a Yerma nevét, mint a felesége.

A dráma egyik tragikuma - számomra - abban rejlik, hogy Yerma gyereke valójában funkciógyerek lenne, mivel az anyjának nincs más elfoglaltsága. Tudom, más kor (Lorca 1934-ben írta), más körülmények, de milyen szomorú, hogy csak ennyiből állt az életük. Akkor is, ha esetleg Yerma (és mások is) nagyon jó anya lett volna.

MARÍA Ne panaszkodj.
YERMA Hogyne panaszkodjam, mikor látlak téged s a többi asszonyt, tele virággal belül, s látom magamat, hogy haszontalan vagyok, ennyi szépség közepette.
MARÍA De van minden másod. Ha hallgatnál rám, boldog lehetnél.
YERMA A falusi asszony, akinek nincs fia, semmire se jó, olyan, mint egy marék tövis, és még gonosz is, pedig hát magam is ilyen istenverte fajta vagyok.

Federico García Lorca a tőle megszokott stílusban: realisztikusan, mégis számos szimbólummal (mind a termékenységre, mind a terméketlenségre számosat felvonultat) gazdagon tárja elénk egy falusi asszony tragédiáját. Yerma és Juan története ma is elgondolkodtató és felrázó lehet.

JUAN Csakhogy én sem tudom, mit keres egy asszony minduntalan a házon kívül.
YERMA (kitörőn, a férjét átölelve) Téged kereslek, te vagy, akit éjjel-nappal kereslek, s nem lelek a fellélegzésre árnyékot! A te véred, a te oltalmad az, amire vágyom.

Németh László fordításán itt-ott meglepődtem:

ágyruha - spanyolul valóban szó szerint ropa de camas, csakhogy ezt magyarul ágyneműnek hívjuk. Amikor megtanultam, én is jót mosolyogtam rajta, és így jegyeztem meg, hogy az ágy ruhája.
szerelmem, fiam - a mi amor valóban szerelmemet jelent, azonban a spanyolok, ahogy az olaszok is, nemcsak a szerelmüket szólítják így, hanem a gyerek(eik)üket is, ezért inkább drágámnak érdemes fordítani.
María szerelmesen Yerma hasára teszi a kezét - megkerestem az eredeti szövegben: le coge amorosamente el vientre con las manos, és az amorosamente valóban azt jelenti, hogy szerelmesen, de az amor szerelmet és szeretetet is jelent, úgyhogy María inkább szeretettel, szeretetteljesen teszi ezt.
Varrni kezd, s egy helyre szegezett szemmel - itt érdemes lett volna a spanyolt szó szerint fordítani: Comienza a coser y queda con los ojos fijos en un punto - egy pontra szegezett szemmel marad, bár ez sem túl magyaros és szép. Talán: varrni kezd, miközben ugyanoda néz. Nem kell mindent szó szerint fordítani, annyit lehet egy-egy szövegen változtatni, hogy szebben hangozzon.
reggeledik - számomra szokatlan szó.

Ezektől eltekintve a fordítás nagyon gördülékeny és szép.

Federico García Lorca: Yerma

Tragikus költemény három felvonásban és hat képben

Eredeti cím: Yerma

Fordította: Németh László

In: Hat színjáték (163 - 218. o.)

Európa Kiadó, 2006

Képek: El hogar de las palabras és About español

A Vérnász Federico García Lorca 1932-ben keletkezett tragédiája, melynek cselekménye - a korábbi színműveihez hasonlóan - az andalúz hagyományokon alapul.

Korábban már olvastam, azonban akkor nem született róla bejegyzés. A hétvégén viszont eszembe jutott, és elhatároztam, hogy nemcsak újraolvasom, de megnézem végre Paula Ortiz filmjét is, La noviát, melyet a darab ihletett.

A Vérnász alcíme Tragédia három felvonásban és hét képben, de ha valaki nem is figyel erre, már az első mondatokban megérzi a szomorú végkifejlet szelét, mely mindvégig jelen van.

A Vőlegény a szőlőjébe indul, a kését kéri az anyjától, aki azt és minden egyéb, szúrásra és gyilkolásra alkalmas eszközt megátkoz. Nem véletlenül. A férjét és a nagyobbik fiát évtizedekkel korábban meggyilkolták a Félix család tagjai, és az asszony ma is átkozza őket érte.

VŐLEGÉNY
Végire ért már?
ANYA
Élnék száz évet, akkor se beszélnék mást. Mert elsőbben is, az apád; még a szava is olyan volt nekem, mint a szegfű, s alig három évig volt az örömem. Aztán a testvérbátyád. Bele lehet ebbe nyugodni? Föl lehet azt ésszel fogni, hogy egy apróka semmiség, egy pisztoly vagy bicska csak úgy végezni tud egy bika módjára megtermett férfival? Soha nem hagyom abba a szót, soha. Hónapok telnek, de szüntelenül ég a kétségbeeséstől a szemem, még a hajszálaim vége is.
VŐLEGÉNY
(keményen)
Elhallgat már?
ANYA
Nem. Nem hallgatok. Visszahozzák nekem az apádat? A bátyádat? A bűnöst börtönbe zárják. Börtön! Abban is esznek, füstölnek, muzsikálnak. De az én halottaimat benőtte a fű, némák, porrá váltak, ők, akik olyanok voltak, mint egy-egy cserép muskátli. A gyilkosaik meg börtönben vannak: bámulják vígan a hegyeket.

A Vőlegény három éve udvarol a Menyasszonynak, és szeretné végre megkérni a lányt, melyhez az anyja segítségét kéri.

A lányról kiderül, hogy korábban már egy másik férfi jegyese volt, Leonardóé, aki a Félixek egyike. A jegyességet felbontották, és Leonardo azóta megnősült, a Menyasszony egyik unokatestvérét vette el és egy kisfiuk is született.

A Menyasszony az apjával él, a semmi közepén, távol mindentől és mindenkitől. Ide érkezik meg a Vőlegény és az Anya.

ANYA
(...) Tudod, mi a házasság, gyermekem?
MENYASSZONY
(komolyan)
Tudom.
ANYA
Egy férfi, néhány gyerek, s egy vastag fal közted s a többi ember közt.
MENYASSZONY
Kell más?
ANYA
Nem.

(Ezért is különös, hogy az örömszülők az esküvő napján már az unokákat tervezgetik, mert így nem kell a földjeiken dolgozó munkásokat fizetni. Tudom, az egy másik kor volt.)

Bár mindenki úgy tudja, minden szál megszakadt Leonardo és a Menyasszony között, utóbbi Cselédasszonya megjegyzést tesz az éjszaka hallott lódobogásra, azonban az ara biztosítja, hogy csak a Vőlegény lehetett.

Elérkezik az esküvő napja, melyre a Vőlegény örömmel készül, míg a Menyasszony érzései másról árulkodnak. A vendégek között pedig feltűnik Leonardo is a feleségével.

Ahogy a bevezetőben írtam, a színművet végig áthatja a balsejtelem. Folyamatosan érezzük a szereplők párbeszédeit és a hangulatot átható rossz érzést, hogy ez a történet nem boldog befejezéssel ér véget. Mindezt erősítik a folyamatosan felbukkanó szimbólumok: a kés, a Hold, a koldusasszonyként megjelenő Halál és a fekete paripáról éneklő Anyós és Feleség.

A végkifejlet egyik oka pedig az Anya viselkedésében keresendő. Az asszony, aki a mai napig sem tudta elengedni a múltat, aki - később el is mondja - nem tudta megélni, kifejezésre juttatni akkor az érzéseit, melyek azóta is ott kavarognak benne, szinte szétfeszítik és másra sem tud gondolni.

Természetesen mindez megérthető, hiszen három évig élt csupán a férjével, majd a kisfiával, és senki sem hozhatja már őket vissza. A gyilkosaik bár börtönben ülnek, érezni minden szavában, hogy elégtételként élné meg, ha ők is inkább a föld alatt lennének. De eszébe jutott-e, hogy az övéit akkor sem kaphatná vissza? Hogy ez az évtizedek óta tartó gyűlölet és harag nem vezet sehova? A fia - nagyon kicsi volt még akkor - nem törődik vele, ő tovább tudott lépni, de az Anya megrekedt, szinte minden párbeszédében arra vár, hogy újra felemlegethesse a múltat és tovább hergelje magát. A szomszédasszonya pedig egy nagyon fontos dologra figyelmezteti:

SZOMSZÉDASSZONY
Ne állj útjába a fiad boldogságának. Ne is szólj neki. Öreg vagy. Én is. Neked is, nekem is egy a dolgunk: hallgatni.
ANYA
Nem mondok neki semmit.

A másik ok pedig a Menyasszony és a Leonardo közötti kapcsolat.

MENYASSZONY
Sok mindent megtapasztalhat egy férfi meg a lova! Nem nagy dolog kétségbeesésbe lökni egy lányt, egy ilyen sivatagban. De bennem van büszkeség. Ezért megyek férjhez. Ezért temetkezem majd el az urammal, most azt kell majd szeretnem legjobban a földön.
LEONARDO
A büszkeséggel semmire se mégysz. (Közeledik hozzá)
MENYASSZONY
(reszketve)
Ne közelíts.
LEONARDO
Rosszabb kárhozat nem sújthat bennünket, mint szótlanul égni ebben a tűzben. Mire mentem én a büszkeséggel? Küzdöttem, hogy ne akarjalak látni, éjszakát meg éjszakát töltöttem álmatlanul, miattad. Csak azt értem el, hogy még elevenebben égtem azon a tűzön. Azt hiszed, az idő gyógyít, a fal megvéd? Tévedsz, tévedsz. Ha valami a bensőnk közepébe fészkelte magát, semmi ki nem tépheti.
MENYASSZONY
(reszket)
Nem bírlak hallgatni. Nem bírom hallgatni a hangod. Mintha illatos, édes pálinkát innék, s álom kerülgetne rózsaszirommal töltött szalmazsákon. Húz a hangod; tudom, hogy örvénybe húz, mégis követem.

Ha ez a három szereplő - az Anya, a Menyasszony és Leonardo - képes lett volna szembenézni az érzéseivel, minden másképp történhetett volna. Mindenki életében történnek tragédiák, és olyankor nyugodtan bezárkózhatunk és megélhetjük a bennünk dúló fájdalmat, gyászt, haragot. Hogy ez kinél mennyi időt vesz igénybe, egyénenként változó, de nem szabad hagyni, hogy ott lapuljanak bennünk, főleg meg táplálni őket. Mert ha egyszer sikerül velük szembenézni, fokozatosan el tudjuk engedni és nem hurcoljuk tovább őket, és nem mérgezzük magunkat tovább.

Leonardo és a Menyasszony esetében is hasonló a helyzet. Leonardónál folyamatosan éreztem, hogy nem szereti igazán a feleségét, és amikor az esküvő napján a Cselédasszony róla és a gyerekükről kérdezi, úgy válaszol, mintha idegenek lennének. Sőt, a gyerek esetében hirtelen nem is érti, milyen gyerekről van szó? Ha ők ketten is már korábban tisztázták volna az érzéseiket, megelőzhették volna a tragédiát. Akkor is, ha a választásuk mások számára negatív következményekkel járt volna - a Feleségre és a Vőlegényre gondolok. ~~(Vagy akár ők is összejöhettek volna, és mindenki boldogan élt volna tovább.)~~

García Lorca pedig mindezt olyan egyszerűen és nem egyszer nyersen (lásd fentebb az Anya szavait, majd a Koldusasszony képében megjelenő Halált), mégis gyönyörűen tárja elénk:

HARMADIK FAVÁGÓ
Csönd!
ELSŐ FAVÁGÓ
Mi az? Hallottál valamit?
HARMADIK FAVÁGÓ
Csak a tücsköket, a békákat, a leskelődő éjszakát...

LEONARDO
Nincsen út már vissza.
(...)
Kövess hát. Viszlek magammal.

A darab elolvasása után másnap megnéztem végre La noviát, magyarul Az arát. A film elején és végén is feltüntették, hogy a színmű alapján készült, és a szereplők párbeszédeikben valóban többször is, szó szerint idézik. Nyilván tudtam, hogy bizonyos változtatásokra számíthatok, és összességében azt mondom, hogy tetszett a film, főleg a képi világa és Inma Cuesta alakítása miatt érte megnézni.

Nem ez az egyetlen filmváltozata, sőt, több opera is készült a dráma alapján, köztük Szokolay Sándoré.

Federico García Lorca: Bernarda Alba háza

Eredeti cím: Bodas de sangre

In: Hat színjáték

Fordította: Illyés Gyula

344 oldal (91 - 162. o.)

Európa Kiadó, 2006

A dráma megtalálható a MEK-ben is.

Képek: Bañeras en el cine, FilmAffinity, Pelicula del dia, Filmtv

Néhány napja a Molyon feljött Federico Garca Lorca Hat színjátéka, amelyet jó pár éve egy nyári akcióban beszereztem, és nagyon szerettem. Volt is róla bejegyzés annak idején, de jobbnak láttam törölni, mert nem hozta a magamtól elvárt színvonalat.

A könyv adatlapján rögtön megakadt a szemem egy idézeten a Bernarda Alba házából, és azóta ott motoszkált bennem, hogy ezt is újra kellene olvasnom. Nemcsak azért, mert nem emlékeztem már annyira a drámára, hanem éreztem, hogy arról az idézetről írnom kell. (Magdalena idézetének utolsó félmondata volt.)

A dráma alcíme: Asszonyok drámája Spanyolország falvaiban, mely más országok falvaiban élő asszonyokra is igaz volt, de ha jobban mögé nézünk, bárkire ugyanúgy igaz lehet ma is, aki falat emel önmaga és a külvilág közé.

A hatvan esztendős Bernarda Alba öt csúnya lányával él egy spanyol faluban, ahol most temetik a férjét. A családtagok a temetésen vannak, míg Poncia (szolgáló) és a szolgáló otthon maradt takarítani. Poncia gyűlöli Bernarda Albát, és ha egyszer betelik a pohár:

PONCIA Pedig én jó kutyája vagyok, ugatok, ha kívánja; még a koldus lábikrájába is belemarok, ha ráuszít. Két felnőtt fiam van, házasember mind a kettő. Az ő földjeiket művelik. Hanem egyszer, ha torkig leszek...
SZOLGÁLÓ Akkor...
PONCIA Akkor majd kettőnkre zárom az ajtót, és esküszöm, álló esztendeig köpködök az arcába. "Egy köpés ezért, Bernarda, egyet meg azért, ezt meg amazért, meg a másikért, mindenért..." Amíg csak olyanná nem nyomorítom, mint a gyerekek a kígyót, amikor összetapossák a mezőn, mert az, undok kígyó, az egész atyafiságával együtt. Persze, azért nem irigylem az életét. Öt felnőtt lánya maradt, öt csúnya lánya... Angustias még az első férjétől való, pénze is van. De a többiek? Csupa hímzett lepedő, csipkés gyolcsing, de az örökségük éppen csak a mindennapi kenyér meg szőlő.

Bernarda anyját, María Josefát bezárták az egyik szobába, ugyanis az idős asszony bolond. Most, nyolcvan évesen, férjhez akar menni.

Bernarda legidősebb lánya, az első házasságából született Angustias (39 éves) arra vár, hogy az udvarlója, a huszonöt éves Pedro el Romano végre megkérje, aki éjszakánként megjelenik az ablaka alatt. Náluk ugyanis így megy az udvarlás, és szó sincs róla, hogy bemászna azon az ablakon.

A másik négy lánya: Magdalena (30 éves), Amelia (27), Martirio (24) és Adela (20) is szeretne előbb-utóbb férjhez menni. Bernarda Alba kemény kézzel fogja a lányait, ugyanis évek óta egy lélek sem tehette be a lábát a házba, most is csak rövid időre léphetnek be a temetésen résztvevők, de a ház asszonya az ő szűrüket is kiteszi:

BERNARDA Menjetek csak, menjetek; köszörüljétek a nyelveteket azon, amit láttatok! Az én házam küszöbét ugyan évekig át nem lépitek!
PONCIA Nem panaszkodhatsz. Az egész falu eljött.
BERNARDA El. Hogy itt hagyják a házban vastag szoknyáik verejtékszagát meg a nyelvük mérgét.
AMELIA Anyám, hogy beszélhet így!...
BERNARDA Hát hogy beszéljek ebben az istenverte faluban, ahol még patak se folyik, ahol még a kútvizet is rettegve isszuk, mert sosem tudhatjuk, nincs-e megmérgezve?

Ha valamelyik lánya nem megfelelően viselkedik, Bernarda a veréstől sem riad vissza! Egy olyan házban pedig, ahol az anya ilyen szigorral uralkodik, előbb-utóbb a lányai ezt kijátsszák. Ha pedig mindez napvilágra kerül, a szájára veszi őket a falu, mert a szomszédok folyamatosan szemmel tartják egymást és mindenki vevő a pletykára.

Bernarda a temetés után nyolc év(!) gyászt rendel el, mialatt mindenki csak feketében járhat és nem teheti ki a lábát a házból:

BERNARDA Nyolc évig tart a gyász, s addig ebbe a házba szellő se fújhat be az utcáról. Úgy kell majd élnünk, mintha téglával falaztunk volna be ajtót, ablakot. Így volt ez az apám, így a nagyapám házában is. Addig majd a kelengyéteket varrjátok. Akad a ládafiában vagy húsz vég vászon, abból kiszabhatjátok a párnákat és a lepedőket. Magdalena meg majd kihímezi.

Egyetlen anya, de nyugodtan mondhatom, hogy egyetlen szülő sem teheti/tehetné meg, hogy uralkodjon a lányán/a gyerekén, hanem tudomásul kell vennie, hogy a gyereke felnőtt és képes önállóan dönteni a saját életéről. Ha pedig bezárja, a helyzet csak rosszabb lesz. Főleg, ha ennyi nő van összezárva, ahol a női energiák sérültek is. Milyen példát látnak az anyjuktól? Csoda, ha ők is utálják egymást, féltékenyek, irigyek egymásra és keresztbe akarnak tenni egymásnak? Adela pedig nem bírja tovább és fellázad.

Ne lepődjünk meg Bernarda viselkedésén, hiszen a párkapcsolatról is ez a véleménye, amikor Angustias megemlíti neki, hogy Pepe el Romano másként viselkedik vele mostanában:

ANGUSTIAS Hozzám beszél, de mintha folyton másutt járna az esze. Ha kérdem, mi baja, azt feleli: "Férfiembernek sok a gondja."
BERNARDA Nem kell faggatni. És ha majd hozzámentél, még kevésbé. Szólj, ha szól hozzád, nézz rá, ha rád néz. Akkor majd elboldogultok.
ANGUSTIAS Én azt hiszem, anyám, hogy sok mindent eltitkol előlem.
BERNARDA Ne firtasd. Kérdést ne tégy fel neki, és ami a legfontosabb, sírni sose lásson.
ANGUSTIAS Boldognak kéne lennem, de nem vagyok.
BERNARDA Mindegy az.

A dráma mindvégig mérgező, fojtogató hangulatú, de sikerült távol tartani magam attól, hogy rám telepedjen, és kívülállóként figyeltem az eseményeket és a szereplők párbeszédeit. Vajon mi történhetett Bernarda múltjában, hogy ilyen kegyetlenné és kőszívűvé vált?

BERNARDA Ha a lány nem engedelmeskedik szüleinek, nem lányuk többé, hanem ellenségük.

A titok nyitja szerintem a múltban rejtőzik, mert korábban Bernarda már említette, hogy az apja és a nagyapja idejében is nyolcévnyi gyászt rendeltek el. Biztos vagyok benne, hogy a nagyapja, vagy annak az apja idején volt egy renitens nő a családban, aki valami olyat tett, amiről nem beszélnek. Ő volt a feketebárány, akit inkább halottnak nyilvánítanak maguk között a családtagok, csak nehogy valaki szóba hozza, megemlítse, hogy ő is a világon van/volt. Valószínűleg olyan idős korában történhetett vele a dolog, mint Bernarda valamelyik lánya volt tíz éve, mert azóta élnek így Magdalena elmondása szerint:

MAGDALENA Járkálok a szobákban. Sétálok egy kicsit. Megnéztem nagyanyánk régi hímzéseit, a kiskutyát meg az oroszlánnal birkózó négert, amit annyira szerettünk kicsi korunkban. Azok boldogabb idők voltak. Tíz napig tartott egy lakodalom, és nem jártak ennyit a rossz nyelvek. Ma finomabbak vagyunk, előkelőbbek: a menyasszonyok fehér fátylat hordanak, mint a városban, palackos bort iszunk, de elrothadunk amiatt, hogy mások mit mondanak rólunk.

BERNARDA (...) az élet olyan, amilyenné teszik.

Nagyon jól mondja Bernarda, csak nem veszi észre, mindezzel mennyit árt a tulajdon lányainak. Hogy ő egy mérgező anya. Mert szerinte ez a jó, nem biztos, hogy a lányainak is az. Pl. hogy egy kapcsolatban lehet egymáshoz szólni, lehet egymással kommunikálni, sőt kell is. Ez az, amit sok család nem fog fel, hogy az újabb generáció már másként gondolkodik, és más elképzelései lehetnek bizonyos dolgokról, mint nekik.

Milyen sokan élnek úgy, mint Bernardáék: így kell viselkedni, nem teszünk meg bizonyos dolgokat, mert a szomszédok már hallgatóznak és mindenki a szájára vesz bennünket. És akkor mi van? Minden csoda három napig tart. Esetleg egy hétig. Miért jobb bezárkózni, varrogatni és elrothadni, mint kilépni az ajtón és a kapun, és megnézni, mi minden van odakint? Miért jobb az ablakból lesni az aratókat vagy Pedro el Romanót, mint szemtől szembe találkozni velük? Miért jobb az évtizedes, évszázados családi hagyományok szerint élni, mint felismerni, hogy lehet másként is? Hogy van választásunk. Hogy kereshetünk egy kulcsot, amely kinyitja azt az ajtót, vagy foghatunk egy kalapácsot, amivel lebonthatjuk azt a falat, amelyet közénk és a külvilág közé emeltek. És ha ezt megtesszük, ha ellentmondunk a családi tradíciónak, egyáltalán nem kell úgy végződniük a dolgoknak, mint a darabnak.

A drámából 1987-ben film is készült, ebből választottam képeket a bejegyzésbe. Egyelőre nem tervezem megnézni (a YouTube-on spanyolul legalább kétszer is fent van), elég volt Bernardáékból ennyi.

Bár ilyenkor, amikor negatív emberekkel találkozom akár az olvasmányaimban, akár a való életben vagy online, mindig megköszönöm, hogy az utamba kerültek, mert megmutatják, milyen nem akarok lenni.

Tegnap beléptem a Pinterestre, és a kezdőoldalon ez fogadott:

Federico García Lorca: Bernarda Alba háza

Eredeti cím: La casa de Bernarda Alba

In: Hat színjáték

Fordította: András László

344 oldal (281 - 341. o.)

Európa Kiadó, 2006

Képek: 20th Spanish FilmFestival és El Acorazado Cinéfilo

Javier Marías 1994-ben megjelent regényének címét is Shakespeare-től kölcsönözte, azonban míg A szívem fehérben az idézet mellett a mű címe (Macbeth) is többször elhangzik, itt erről szó sincs, és éppen ezért én sem árulom el, melyik drámából van. Ma már úgysem nehéz kideríteni, úgyhogy térjünk át inkább a regényre.

Narrátorunkról csak annyit tudunk, hogy férfi - a neve (Víctor) csak jóval később derül ki - és különös dolog történt vele. Éppen az első éjszakáját készült eltölteni Martával a nő otthonában, aki a vacsorát követően rosszul lett és nemsokkal később meghalt.
A lakásban rajtuk kívül Marta alig kétéves kisfia tartózkodott (aki ekkor már aludt), míg a nő férje, Eduardo Londonba utazott.

"Itt vagyunk egyforma testhelyzetben, ugyanabban a térben, még érzem; semmi sem változott, mégis minden megváltozott; tudom, de nem értem. Nem tudom, miért élek én, és ő miért halott, nem tudom, miben áll az egyik, miben a másik. Most nem igazán értem ezeket a kifejezéseket."

Mit lehet egy ilyen helyzetben tenni? Víctor maga sem tudja, és azt gondolom, a helyében egyikünk sem tudná, mi lenne a helyes lépés. De miután hazamegy a saját lakásába, folyton csak a történtekre gondol, és rájön, hogy valójában nem is ismerte Martát, a koráról is csak az újságból értesül. Ennek ellenére szeretne többet megtudni arról a nőről, aki a karjai közt halt meg, ezért elmegy a temetésre és később megismeri Marta családját is. Úgy érzi, csak így tudja feldolgozni mindazt, ami vele történt.

" (...) Nincsenek szándékaim. Csak az a helyzet, hogy szörnyű és nevetséges dolog történt velem, és úgy érzem magam, mintha varázslat ülne rajtam, hogy valami visszajár, kísért, ott tanyázik nálam, a fejemben, a testemben, és haunted vagyok olyasvalaki miatt, akit csak halálában ismertem meg, és abban a néhány csókban, amitől megkímélhettük volna magunkat."

Miközben Víctor Marta életét igyekszik megismerni, az utolsó óráit rekonstruálni (Miért éppen vele volt aznap éjszaka?), egyre jobban megismerjük a férfi életét, munkáját, a múltjának néhány eseményét, mindazt, ami a jelenhez vezetett.

A regény középpontjában az élet, a halál és a szeretteink, a környezetünk, illetve önmagunk megismerése áll. Senki sem tudja, hogyan fog meghalni, és hallottunk már groteszk halálesetekről (pl. az elhunyt éppen elcsúszott a fürdőszobában), de mihez kezdjen valaki, ha éppen ő a szemtanúja egy ilyen halálnak? Vajon ismerjük-e a másikat, megmutatja-e a másik fél a valódi énjét előttünk és mi megmutatjuk-e teljes valónkban önmagunkat másoknak? Miből áll egy ember élete?

Bár a türelmetlen olvasókat bizonyára megijesztik a többsoros mondatok, az oldalakon át tartó elmélkedések és asszociációk, de éppen ezek - és persze a jellegzetes, már jól ismert stílusa - teszik olyan maríasossá ezt a regényt is. Egy-egy apróság, egy-egy, nem a főszálhoz kapcsolódó esemény az, amely révén jobban megismerjük és megértjük Víctort.

Azért is szeretem Marías regényeit, mert a szereplői (általában a narrátorai) olyan gondolatokat vetnek fel, amik nekünk, olvasóknak valószínűleg nem jutnának eszünkbe, és amelyek között mindig akad legalább egy, amely engem is gondolkodásra késztet. Ezek a gondolatok pedig nemcsak olvasás közben, hanem később is eszembe jutnak és újra felidézik a regény egy-egy momentumát vagy egyszerűen csak a hangulatát.

Nem mindig önös érdekből vagy félelemből vagy valódi tévedés miatt hallgatunk el valamit, nem mindig védekezésből, gyakran megesik, hogy pusztán csak nem akarunk kellemetlenek vagy ünneprontók lenni, vagy bánatot okozni, máskor mindössze kulturáltságból tesszük, mert nem vall jólneveltségre és kulturáltságra, hogyha teljesen fölfedjük magunkat, a hóbortjainkról meg a szenvedélyeinkről nem is beszélve; néha a származásunkat hallgatjuk el vagy hamisítjuk meg, mert szinte mindannyian jobban szeretnénk más felmenőt valamelyik nagyszülő helyett, az ember eltitkolja a szüleit, a nagyszüleit, testvéreit, férjét, feleségét, néha még a házastársára jobban hasonlító vagy őfeléje hajló gyermekét is, elhallgat néhány mondatot a saját életéről, röstelkedik az ifjúsága vagy gyermekkora vagy felnőttkora miatt, minden életrajzban akad szégyenletes vagy lesújtó vagy gyászos epizód, egynéhány vagy talán sok is – talán az egész az, úgy ahogy van -, ami a többiek számára jobb, ha az ember önmaga előtt is leplezi. Túl sok minden miatt szégyenkezünk, a küllemünk miatt, hajdani meggyőződéseink miatt, naivitásunk és tudatlanságunk miatt, valamikori meghunyászkodásunk vagy büszkeségünk miatt, engedékenységünk vagy engedetlenségünk miatt, sok, meggyőződés nélkül tanácsolt vagy kimondott dolog miatt, azért, hogy beleszerettünk abba, akibe beleszerettünk, hogy barátja voltunk annak, akinek voltunk – az élet gyakran folytonos elárulása és megtagadása annak, ami előtte volt, mindent kiforgatunk és eltorzítunk, ahogy múlik az idő, de bármennyire ámítjuk is magunkat, bennünk marad a tudat, hogy őrzünk titkokat, hogy titokzatosnak látszunk, s ha a legtöbbje mégoly hétköznapi, akkor is. Milyen fárasztó mindig az árnyékban mozogni, vagy inkább nehéz, sohasem egyforma a félhomály, nem is azonos önmagával, minden embernél más a világosabb, más a homályosabb rész attól függően, hogy mit tud, a napok, a beszélgetőtársak és a törekvések szerint változik, és állandóan azt mondjuk magunknak: „Már nem az vagyok, aki voltam, hátat fordítottam régi énemnek.”

Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám
Eredeti cím: Mañana en la batalla piensa en mí
Fordította: Pávai Patak Márta
448 oldal
Libri Kiadó, 2015
3990 Ft