Walter Tevis - A vezércsel

A vezércsellel én is 2020 őszén találkoztam, amikor az interneten mindenhol beszámoltak a Netflix sorozatáról, és a spanyol oldalakon különös kiemelt szerepet kapott, mivel a főszereplőt játszó Anya Taylor-Joy spanyol és argentin gyökerekkel is büszkélkedhet.

Elárulom, hogy nem tudok sakkozni, és a sorozatot sem láttam, sőt, sokáig a regény sem különösebben érdekelt. Nemrég azonban kíváncsi lettem rá, mivel megtudtam, hogy Beth-szel van valami közös bennünk, és kíváncsi lettem rá, ő hogy használja, ezért végre elkezdtem olvasni A vezércselt.

Az 1950-es években a Kentucky-beli, nyolcéves Beth Harmon autóbalesetben veszíti el édesanyját, és mivel az édesapja is egy évvel korábban meghalt, a kislány a Methuen Otthonba kerül. Az árvaház keresztény szellemben neveli a gyerekeket, akik mindennap, a vitaminok mellé, két nyugtatót is kapnak, hogy ellensúlyozzák a természetüket.

Beth az árvaházban a nála négy évvel idősebb fekete lánnyal, Jolene-nel kerül közelebbi kapcsolatba, de túlzás lenne kijelenteni, hogy barátnők lesznek.

A kislány egyedül a pirulákat osztó Mr. Fergussent kedveli meg, és egy nap, amikor az alagsorba megy, hogy leporolja a táblatörlőket, megpillantja a gondnokot, Mr. Sheibelt, aki egy sakktábla előtt ül és egyedül játszik. Beth rögtön kíváncsi lesz a játékra, amelyet lányok nem játszanak, és idővel a gondnok is elfogadja a jelenlétét és tanítani kezdi.

A nyugtatóit elteszi estére, hogy könnyebben el tudjon aludni, de elalvás előtt fejben lejátssza a partikat, sőt, előre látja, mit fog a gondnok lépni az ő lépése után. Ez volt számomra az a pillanat, amikor felcsillant a szemem: Helló, Ni! Igen, a közös bennem és Beth-ben: az introvertált intuíció, melynek köszönhetően sok kicsi pontból összerakjuk a nagy képet és meglátjuk a részletek között az összefüggéseket, melyekből következtetni tudunk, mi fog történni. (Így sikerült nemrég összekapcsolnom a Kisasszonyokat az eleganciával, a focival és a Kés/Alatt-tal.) Amikor ennél a résznél tartottam, teljesen élesen bevillant egy kép, milyet is szeretnék a bejegyzésbe. Bár nem találtam meg, de hasonlóakra bukkantam a neten. (Erről szól az Eredet c. film is.)

És itt kezdett számomra igazán izgalmassá válni a regény.

Kiderül, hogy Beth tehetséges, és hamarosan a helyi középiskolában játszik szimultán az ottani tehetségekkel, akiket könnyedén megver.

Az lepte meg, hogy mennyire rosszul játszanak. De mindegyikük. Élete legelső játszmájánál is többet értett a játékból, mint ők most. Mindenütt visszamaradt gyalogjaik voltak, és mindig lehetőséget hagytak a villára. Néhányuk mattolási próbálkozása egészen kezdetleges volt. Ezeket a kislány úgy hessegette el, akár a legyeket. Szaporán lépkedett egyik táblától a másikig, a gyomra nyugodt volt, a keze nem remegett. Mindegyik táblánál csupán egy pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy értelmezze az állást, és meglássa, milyen lépés szükséges. Charles Levy állítólag a legjobb volt köztük - Beth egy tucat lépésben menthetetlenül bekerítette a bábuit, majd további hat lépésben egy huszár-bástya kombinációval a hátsó sorban adott neki mattot.

Beth számára a sakk és a pirulák jelentik a menedéket az árvaházban. Sakkozik - ha nem játszhat az alagsorban a táblán, akkor fejben. Tizenhárom éves korában pedig ismét fordulóponthoz érkezik az élete: örökbe fogadja a Wheatley házaspár. Beth elhagyja az árvaházat, életében először saját szobát kap, új iskolába jár, de továbbra is a sakk marad számára a legfontosabb.

Rövidesen Mrs. Wheatley is felismeri a kislányban rejlő lehetőséget, mivel egy-egy sakkversenyen komolyabb pénzösszeget kap a nyertes, és támogatni kezdi a lányát.

Beth ismét a pirulákhoz nyúl, és felfedez egy újabb menekülési lehetőséget is a valóság elől: az alkoholt. Csakhogy ahhoz, hogy koncentrálni tudjon és a legjobb formáját hozza a férfiak uralta versenyeken, szembe kell néznie a függőségeivel.

Annak ellenére, hogy nem tudok sakkozni (bár úgy egyértelműen izgalmasabb lett volna), nagyon szerettem olvasni a regényt. Megértettem Beth motivációit, mit miért csinált, és többször is együtt éreztem vele, amikor a környezete egyszerűen nem vett róla tudomást, mert nem tudtak kapcsolódni hozzá. Ő a sakkról szeretett volna beszélgetni, az osztálytársai pedig felszínes dolgokról. Walter Tevis hitelesen mutatja be, milyen is az, amikor valaki nem a számára megfelelő környezetben van nap, mint nap, de nem hagyja, hogy ez eltérítse a céljától.

Nagyon tetszett a szereplők jellemábrázolása, mert köztük, ahogy a való életben is, vannak felszínes emberek, vannak, akik mindig bizonyos érdekeket tartanak szem előtt (mint Mrs. Deardorff, az árvaház igazgatója), és vannak, akikről kiderül, nem egészen olyanok, amilyennek elképzeltük őket.

Külön pozitívum volt, amikor Beth felismerésekre jut a korábbi önmagával szemben. Mert a legtöbben folyamatosan csak kifelé tekingetnek, kifelé mutogatnak, azonban ha van bátorságunk befelé figyelni, sok mindenre választ kapunk, akkor is, ha mindez eleinte fájdalommal jár.

Mindennap kíváncsian vártam, mi történik Beth-szel, mi lesz a következő lépése. Nagyon inspiráló a személyisége, mert már gyerekként megmutatta, ha valamit a fejünkbe veszünk és teszünk is érte, akkor el is érjük - függetlenül attól, honnan jöttünk és van-e, aki támogat az utunkon vagy egyedül kell végigmennünk rajta. Mindannyiunk előtt ott a lehetőség, hogy valóra váltsuk a - mások szerint túlságosan - nagy, vagy merész álmainkat is. A kérdés csak az, ha megtettük feléjük az első lépést, kitartunk-e a játszma végéig vagy az első vesztes parti után feladjuk?

- Nekem fogalmam sincs a sakkról, kedves, de ön igazán felvillanyoz.

A sorozatot még nem láttam, de valamikor meg fogom nézni és kiegészítem a bejegyzést. Te láttad? Melyik tetszett jobban: a könyv vagy a sorozat, esetleg mindkettő?