Frances Mayes könyveiről Olaszország mellett leginkább a nyavalygás jutott eszembe, ugyanis az írónő előszeretettel adja elő a litániáit is a lapokon. Tavaly azonban egészen más szemmel olvastam a Napsütötte Toszkánát, és rehabilitáltam is, mivel felfedeztem a pozitív tartalmait is.
Már régóta terveztem az Édes élet Itáliában újraolvasását is, és nemrég végre újra elővettem, és kíváncsian vártam, mit tartogat ezúttal a számomra.
Frances Mayes és párja, Ed immáron a nyolcadik nyarukat töltik Cortonában, ám ezúttal szabadságot vettek ki mindketten, így már a tavaszt is Bramasoléban kezdik. Csakhogy máris problémák adódnak a kutakban a búvárszivattyúkkal, amely máris okot ad az írónőnek, hogy ismét nyafoghasson, ám ő is belátja, hogy emellett milyen szerencsések.
Azonban a szenvedélyes, vérbeli utazó keres valamit. Hogy mit? Valamit, ami megváltoztatja őt magát, valamit, ami kifejezhetetlen. Ha nem találja meg, úgy érzi, nem is történt vele semmi. Ed ezt írja az egyik versében: "Változtass meg, változtass valamivé, ami én vagyok." Az utazás egyik lényege a változás, pontosabban az átváltozás.
Bramasole
A tavasz egyben a kerti munkák időszaka is, úgyhogy a szokásos gazolás mellett veteményeskertet is kialakítanak és a birtokot is tovább szépítik. Közben pedig kiveszik részüket a húsvéti forgatagból, utazgatnak (többek között Szicíliába, Velencébe és más olasz településeket is felkeresnek), vásárolnak (leginkább a szerző impulzusvásárlásainak lehetünk tanúi), és az írónő előszeretettel nézi szúrós szemmel a hangoskodó amerikai turistákat, akik a tipikus látnivalókat nézik meg Velencében.
Bevallom, ezeken a részeken is kissé felhúztam a szemöldököm, hiszen Frances Mayes is amerikai, akkor is, ha eltöltött már pár nyarat Olaszországban és valamennyire a nyelvet is beszéli. Feltételezem, hogy nem csak az amerikai turisták szemetelnek és/vagy hangoskodnak külföldön, és ha valaki eljut Velencébe, akkor mit nézzen meg az ún. szokásos látnivalókon kívül? Az általa lenézett turistacsürhe (ezek szerint nem csak az amerikaikra néz ferde szemmel) pedig mivel Olaszországban költi el a pénzét, így az ottani szálláshelyek dolgozói és tulajdonosaik, vendéglátósok, templomok, múzeumok, üzletek, taxisok is jól járnak, és az olasz gazdaságra is pozitív hatással van.
Amikor erről ír, egyáltalán nem érezni a vele született szerénységet.
Frances Mayes (pink blézerben) Borgo di Vagliában
Több ismerősük, ill. barátjuk is már bejelentkezett hozzájuk, hogy a nyári szabadságát náluk töltse, azonban az írónőnek nem erőssége a nemet mondás. Hiába próbálkozik azzal, hogy dolgozik, a barátai kedvesen közlik: nem fogják zavarni. Közben a házban is folyik a fürdőszobák felújítása, de a vendégeket ez sem tántorítja el. Kíváncsi vagyok, Karen és Michael mit szóltak hozzá, amikor nyomtatásban olvasták a nevüket, amint barátnőjük kibeszéli őket nemcsak a lapokon, hanem az olaszországi baráti társaságával is? Ellenben vannak barátok, akiket Frances is szívesen lát, rendes (főtt) ételt tesz eléjük az asztalra, és meg sem említi, hogy állandóan megy a mosógép és ágyneműt cserél.
Egyetlen szerkesztőnek sem jutott eszébe, hogy ezeket talán jobb lett volna kihúzni?
Megtudjuk, hogy az írónő számára a nyelvtanulás sosem volt fenékig tejfel, korábban a spanyoltanára inkább másra koncentrált, míg az egyetemi éveiben a franciatanára az akcentusát kritizálta, a németnél pedig egy szó vette el a kedvét a folytatástól. Az jutott eszembe, hogy vannak más spanyol - és franciatanárok is, akik biztosan szórakoztatóbban és hatékonyabban adták volna át a tudásukat, mint azok, akikkel korábban találkozott.
És bizony az olasz is cseles nyelvnek tűnik, de ő is rájön, hogy az olaszt érezni kell, és nem azon görcsölni, mit nem tudunk. Ráadásul sok latin eredetű szó van az angolban is, amit oda-vissza ki lehet következtetni. És valóban nagyon sok a hasonlóság a spanyol és az olasz között, tapasztalatból mondom, hogy nagyon sokat segített, amikor spanyolul tanultam.
A hab a tortán viszont ez volt ebben a fejezetben:
Elbűvöl minket egy szó: galleggiante. Mintha benne lenne a gáláns, a gigantikus és az elegáns is. Ed például azt mondja nekem: „Ma este, hogy is mondjam, olyan galleggiante vagy.” Én pedig kijelentem: "Szeretem Pármát. Olyan galleggiante." Odáig vagyunk az özönvíz előtti kovácsoltvas padért, a kertben igazán galleggiante. Nagyon prózai körülmények között ismerkedtünk meg a szóval: amikor a vécé lehúzása után feltöltődött a tartály, tovább csurgott a vécébe a víz; Ed létrára állt, és belenézett a tartályba. Kicsit megemelte a víz tetején lebegő izét, és akkor abbamaradt a csorgás. A szótárban persze nem lehet kikeresni a „vécétartályban lebegő műanyag izét”. A háztartási boltban azután percekig mutogattunk és rajzolgattunk, mire a fickó megértette, mit akarunk.
– Aha, már tudom, mi kell önöknek: egy galleggiante.
A galleggiante szó jelentése: bója, uszadék, uszály (hajózásban), úszó (szintjelzőé, horgászboté stb.), kapásjelző (horgászatban).
A szó a galleggiare igéből származik, melynek jelentése: lebeg (levegőben, folyadék felszínén), ill. úszik (vmilyen tárgy).
A dolgot súlyosbítja, hogy a könyv végén lévő szótár is a galleggiante jelentéseként azt a három melléknevet (gáláns - galante, gigantikus - gigante, elegáns - elegante) hozza, amit Frances és Ed állítólag hall a szóban. Pedig egyikükhöz sincs semmi köze.
Nem tudom, más hogy van vele, de én egyáltalán nem örülnék, ha valaki galleggianténak nevezne.
A più (ejtsd: pjú; - több, még) hangzása pedig véletlenül sem hasonlít az angol pee (ejtsd: pí - pisi) szóhoz.
Frances Mayes költő is, a verseknek is van ritmusuk, akkor neki hogyhogy nincs ritmusérzéke?
Ha eddig azt gondoltuk volna, hogy tipikus magyar szokás, hogy az idegen nyelven nem beszélő honfitársunk hangosabban, lassabban és tagoltabban magyarázza el a külföldinek a dolgokat, megtudhatjuk, hogy az amerikai turisták ugyanezt teszik Olaszországban - ők mondják el így a mondókájukat angolul az olaszoknak.
Ismét felhúztam a szemöldököm, amikor a Velencébe tervezett karácsonyuk elmaradt. Néhány nappal korábban érkeznek Bramasoléba, hogy leszüreteljék az olívabogyókat és kipréseltessék őket, majd a lagúnák városában karácsonyozzanak, amikor Amerikából hívják őket, mert Ed édesanyja kórházba került, így kénytelenek hazautazni. Ezúttal jobban éreztem a beletörődést az írónő részéről, de még mindig erős volt a nyavalygás. Nem karácsonyozhatok most Velencében, Winonában meg nagyon hideg van, de hát mégis ő Ed édesanyja. Nyaf, nyaf, nyaf.
A másik nagy szarvashibáról már írtam a 2017-es bejegyzésemben, és most is megemlítem a másik kedvencem: az írónő több mint 300 és 400 fokon süt, de még főz is! Hogy lehet főzni 350 fokon? Korábban láttam néhány évadát a Masterchef Italiának, de sosem hallottam ilyesmit benne. Tudom, a Fahrenheitet nem számították át Celsiusba.
Ez pedig fájt és nem volt vicces: Az egyik fürdőszobát az írónő lánya elnevezte il bruttónak (ronda, csúnya, rút), azaz rondónak. 🙀🙀🙀
Vannak bizonyos dolgok, amikre úgy gondolom, nem minden olvasó kíváncsi:
Ed nagyon jó alvó: csak leteszi a fejét a párnára, és már alszik is. Vajon Byron háta is volt ennyire szexi? Volt ennyire bársonyos a bőre a velencei kereskedőfeleségek tenyere alatt? Elképzelem Byront a messzi múlt szakadékában: úszik napkelte után, gyönyörködik a palazzókban, tapossa a vizet, erőlködik.
Írnia kellett volna erről egy könyvet, mert biztosan olyan galleggiante érzés volt.
Majdnem megfeledkeztem róla, hogy augusztusban megjön az igazi kánikula. Az ablakokat és a spalettákat résnyire nyitom, így járhatja a levegő a házat, de a tűző napot kizárom. Legkönnyebb fehér vászonruhámnak csak a vállpántja ér a testemhez. Emily Dickinson kizárólag fehér ruhát viselt. Meg tudom érteni. Ha még így is melegem van, végig kigombolom, aztán amikor délután egészen elviselhetetlen a forróság, ledobom magamról, és egy szál bugyiban olvasgatok, közvetlenül a ventilátor mellett.
A vastagon kiemelt mondatot valaki, legyen olyan kedves és magyarázza már meg nekem, mert sehogy sem értem. Ha egy végig gombos (hosszú, vagy akár térdig érő), vállpántos ruha van rajta, hogy lehet az, hogy csak a vállpántja ér a testéhez? Hol van a ruha többi része? Akár ül, akár áll vagy fekszik, a ruha többi része is hozzá kell, hogy érjen a testéhez.
Egy szemfülesebb szerkesztő - aki ráadásul az internetet is tudja használni és némi empátia is szorult bele - segíthetett volna kigyomlálni a szarvashibákat és élvezetesebbé tenni a könyvet, mely itt-ott csak az írónő összefüggéstelen benyomásait adja vissza. Néhány oldallal rövidebb lett volna, az igaz. Ezeket leszámítva, így is remek kedvcsináló az olasz kultúrához, és néhány olasz szót és számos egyéb ismeretet mi is összeszedhetünk az olvasás során, ráadásul, amikor az írónő nem nyafog vagy számunkra teljesen érdektelen dolgokat oszt meg, nagyon is jó gondolatai vannak (pl. utazásról, művészetről).
Egyre kevésbé tudom elfogadni, hogy az ember élete nagy részét a munkának szentelje. Örök kérdés: hogyan tartsuk egyensúlyban az ambíciót, az egyedüllétet, a külvilágból jövő ingereket, a kalandot?
Nagyon sokan hallottunk már a flow-ról, hogy valaki flow-ban van, amikor annyira belemerül valamibe, hogy megszűnik számára a külvilág, és titkon talán mindenki arra vágyik, hogy megtapasztalja ezt az érzést.
Csíkszentmihályi Mihály könyve 1991-ben jelent meg 25 év kutatómunkája gyümölcseként, melyre azóta is folyamatosan hivatkoznak.
2022 tavaszán olvastam először a könyvet, és ekkoriban kezdtem szembenézni a saját dolgaimmal, jöttem rá, mekkora önszabotázsban voltam éveken át és kezdtem többféle megközelítésből górcső alá venni magam.
Így, az újraolvasás közben és után, ismét arra a következtetésre jutottam, hogy a Flow sem egészen lett az én könyvem, mert meglepő dolgokra bukkantam benne. Hamarosan el is árulom, mik voltak ezek, és Te is eldöntheted, egyetértesz-e velem vagy sem.
A magyar kiadás előszavában sokunk számára ismerős mondattal találkozunk: a munka/tanulás és a szórakozás nem összeegyeztethető. Ezt mondta Csíkszentmihályi Mihálynak is az édesapja, és én is hallottam nem egyszer az egyik családtagomtól.
Azonban a későbbi pszichológus felfedezte, hogy azokra a dolgokra emlékszik, amiket örömmel tanult meg, míg amikre kényszerítették, el is felejtette.
Elmesélek egy saját történetet: évekkel ezelőtt a (rigós) spanyol írásbeli nyelvvizsgámon ültem, és épp a feladatokat néztem: melyikkel kezdjem? A levélírásnál két lehetőség közül választhattam: az első témája a túrázás volt, hogy micsoda túrázó vagyok és erről lelkendezzem spanyol barátomnak. Nem vagyok túrázó, bár előtte olvastam újra Cheryl Strayedtől a Vadont, így onnan meríthettem volna némi ötletet. A második lehetőség egy közös barátunk esete volt, aki pár napra kórházba került (az ok szabadon választható volt), ahol nem érezte jól magát (a Miért?-re is nekem kellett választ találni), de már otthon van és sokkal jobban van.
Egy pillanatra az jutott eszembe, hogy: Madre mía, miről fogok én írni?, aztán úgy döntöttem, ezt hagyom utoljára. Befejeztem a többi feladatot, és elkezdtem gondolkodni: melyiket válasszam? A túrázást elvetettem, majd megvilágosodtam: a mandulaműtétem! Azt fogom megírni! Ahogy bevillantak az emlékeim, magamban elkezdtem mosolyogni és kezdett a fejemben is körvonalazódni a levél, ráadásul az egyik kedvenc szavam (otorrinolaringólogo - fül-orr-gégész) is elsüthettem. Alapvetően végig jól éreztem magam a vizsga alatt, és ez volt a legszórakoztatóbb része. Ezek szerint mégis csak keverhető a szórakozás és a tanulás?
De ugyanilyen számomra egy prezentációt vagy egy blogbejegyzést is összerakni.
Csíkszentmihályi arra a következtetésre jutott, hogy az anyagi javak (pénz, otthon, ruhák, autó, utazás), a siker és a kívülről irigylésre méltónak tűnő egyéb dolgok (pl. párkapcsolat, nagy baráti kör) sem garantálja a folyamatos boldogságot. Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, áramlatban (flow-ban) kelllennünk az életünk minden területén. De hogyan érhetjük el mindezt?
Erre ad választ a könyv 10 fejezetében, melyekből megtudhatjuk hogyan használjuk áramlatélményheza testünket (sport, tánc, séta, szex, látás, zenehallgatás, ízlelés, harcművészetek, a meditációt még a jóga részeként említi), az elménket (gondolkodás, tudomány, történelem, filozófia stb.), a kapcsolatainkat, hogyan küzdhetünk meg a stresszel és hogyan adhatunk értelmet az életünknek.
Mindez nagyon jól is hangzik, és számos, több országból vett pozitív történet támasztja alá, hogy nem az anyagi helyzetünktől, nem is a testsúlyunktól és nem is az iskolai végzettségünktől függ, sikerül-e megtapasztaltunk az áramlatot.
Csakhogy közben több alkalommal is ellent mond saját magának!
Kezdjük ott, hogy Csíkszentmihályi szerint a születésünkkor elrendeltetett, milyen okosak vagyunk és milyen készségekkel rendelkezünk. Ez a rögzült szemléletmód tökéletes leírása, majd folyamatosan arról ír, hogy az áramlat egyik alaptényezője, hogy kihívás elé állítson bennünket, legyen az egy vizsga vagy egy megmászandó szikla stb.
Ráadásul állandó tanulásra buzdít, hiszen minél több ismerettel gyarapodunk, annál jobban el tudjuk szórakoztatni magunkat külső források (tévé, rádió, ma már okostelefon és internet, mások társasága nélkül) is.
Az a véleményem, hogy mindannyiunknak megvan a lehetősége, hogy jobbá váljon, hogy kihozza a benne rejlő potenciált - az, hogy megteszi-e, csupán rajta áll.
Szerintea testalkatunkon sem tudunk változtatni, és az sem fog boldoggá tenni bennünket, halefogyunk. Nem ítélkezem senki fölött a testsúlya miatt, de a saját tapasztalatomból mondom (és mások is elmondták ugyanezt), hogy sokat segít. Két éve találtam ki, hogy szeretnék 4 kilóval (tudom, ez nem tűnik soknak, de nekem az volt) kevesebb lenni, le is ment rólam, és azóta sokkal jobban érzem magam, több energiám is van. Egy egészséges fogyásnak (amikor valaki nem két hét alatt akar 20 kilót leadni) köszönhetően könnyebben is fogunk mozogni. Vagy van, aki edzeni kezdett, izmot szedett fel, tehát többet mutat a mérleg, és köszöni, nagyon jól érzi magát, mert a pluszkilói átalakultak.
Felhívja a figyelmet a zenehallgatás fontosságára, majd később azt mondja, minek hallgassuk mások zenéjét, csináljunk mi magunk zenét! És ezt más tevékenységekre is kiterjeszti.
Hogy magamból induljak ki: nézzük az írást. Mindegy, hogy valaki könyvet, beszédet, jegyzőkönyvet, vagy csak egy blogbejegyzést ír, ahhoz, hogy jól tudjon írni, olvasnia is kell! Ráadásul nem mindegy, hogy mit. Nemcsak azért nem olvasok bestseller erotikus/romantikus regényeket, mert intellektuális sznob vagyok, hanem: 1. mert nem érdekelnek, csak a logikai hibákat fedezném fel bennük és a szemem forgatnám, 2. úgy gondolom, nem az ilyen tartalmaknak köszönhetően fejlődnek a nyelvi készségeim. Vagy: ha egy gyerek hegedülni szeretne, nem csakúgy magától azt mondja, hogy: Hegedülni akarok!, hanem látott/hallott egy másik gyereket/felnőttet hegedülni, esetleg egy zenedarabot hallott, és az annyira megtetszett neki.
Amikor tavaly elkezdtem a trénerképzést, az elsők között tanultam meg, hogy minden tréningen vannak normák, amiket a csoport minden tagja elfogad, és ezek egyike: Érzésekkel nem vitatkozunk.
Megismerjük a 17 éves Jim történetét, akinek a szülei válófélben voltak, hétköznap az anyjánál, hétvégén az apjánál volt, akik azon veszekedtek, kinél maradjon a fiuk, és ha Jim valamelyikükhöz húzott, megpróbáltak bűntudatot kelteni benne, ill. egymásra is megjegyzéseket tettek. Jim nem bírta tovább és bevett egy üveg aszpirint. A nővére észrevette, így időben kórházba került.
Ugyanígy, ha Jim önálóbb, a válás nem érinti olyan mélyen, az ő korában azonban még a célok szorosan összefonódnak az apa és az anya céljaival, így a szülők szétválása egyben az énjét is kettévágta. Ha több közeli jó barátja vagy sikeresen elért célja van, akkor eleve erővel bír ahhoz, hogy fenntartsa személyisége integritását.
Hogy mondhat egy pszichológus végzettségű ilyet? Ha Jim lett volna az iskola legjobb tanulója és sportolója, akkor nem érintette volna olyan mélyen, hogy a szülei egymást ölik és benne is folyamatosan bűntudatot keltenek? Ha meg tudta volna beszélni a barátaival, picit segíthettek volna neki, de azt gondolom, ugyanúgy megrázta volna a dolog. Hogy lehet egy pszichológus ennyireérzéketlen?????????
Az otthonülés unalmas, de tanuljunk meg egyedül lenni és később önreflexióra is buzdít.
Sok primitív kultúrában a magány olyan rettenetes dolognak számít, hogy ez emberek mindent megtesznek annak érdekében, hogy soha ne legyenek egyedül; csak a boszorkányok és a sámánok érzik jól magukat magányosan is.
Mindenki elevenebbnek érzi magát, ha mások is vannak körülötte.
Mindenki örömét leli abban, ha néha elpletykálgat valakivel egy órácskát
Kivéve a boszorkányokat és a sámánokat. Újra csak az introvertált és/vagy szuperérzékeny társaim nevében mondom: Jobb egyedül, mint rossz társaságban. És sokan el sem tudják képzelni, milyen jó, amikor senki sem zavar, milyen jó a csend.
Ír arról, hogy régen, ha valakit kitaszítottak, az előbb-utóbb valóban meghalt. Csakhogy ennek az okáról nem: amikor törzsekben éltünk, ha valakit valamilyen okból kivetettek maguk közül, tényleg hamarosan meghalt, hiszen védtelenül állt a vadonban. De ma már senkit sem fenyeget ez a veszély, csak bennünk maradt meg ez az ősi érzés, és ezért vannak emberek, akik folyamatosan keresik mások társaságát.
A könyvben Csíkszentmihályi által is idézett Seneca pl. így ír anyjának a száműzetéséből:
Hősi elhatározással tettem meg ezt, mert eltökéltem magam nem dédelgetni, hanem legyűrni fájdalmadat. S véleményem szerint úgy gyűrhetem le, ha mindenekelőtt bebizonyítom, hogy semmi olyant sem szenvedek, ami miatt szerencsétlennek mondhatna akárki is, vagy amivel szeretteimet szerencsétlenségbe dönteném, azután pedig: ha áttérek reád és bebizonyítom, hogy a te sorsod sem súlyos, hiszen mindenestül az enyémnek függvénye csak.
Azzal kezdem tehát, amit anyai szíved leginkább óhajt hallani, hogy én semmit sem szenvedek. Erőmtől telhetőleg bebizonyítom neked, hogy mindaz, ami itt rám súlyosodik elképzelésed szerint, cseppet sem elbírhatatlan; ha pedig ezt hihetetlennek tartanád, akkor bizony én még büszkébb leszek, hogy boldognak érzem magam oly viszonyok között, amelyek másokat boldogtalanná keserítenek rendszerint. Semmi értelme sincs, hogy az én ügyemben más szavának adj tán hitelt: nehogy mindenféle megbízhatatlan szóbeszéd megzavarjon, íme én magam közlöm veled, hogy nem vagyok boldogtalan. S hogy annál jobban megnyugtassalak, hozzáteszem: nem is lehetek boldogtalan.
Ha azonosítani szeretnénk, milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valaki jobban meg tudjon birkózni a stresszel, mint mások, három különböző erőforrást kell figyelembe vennünk. Az első a rendelkezésre állókülső támogatás, különösképpen a szociális kapcsolathálózat. Egy súlyos betegséget például könnyebb átvészelni, ha valakinek van egészségügyi biztosítása és szerető család veszi körül. A stressz ellen a második bástyát apszichológiai erőforrások képezik, az intelligencia, a képzettség és más releváns személyiség jegyek. Ha egy introvertált embernek új városba kell költöznie és új barátságokat kell kötnie, az nagyobb stresszt fog átélni, mint egy extrovertált ember. Legvégül a harmadik erőforrástípus a stressz leküzdésére használt megküzdési stratégia.
A három tényező közül a mi szempontunkból a harmadik a leglényegesebb. A külső támogatás önmagában nem csökkenti hatékonyan a stresszt, mert a kapcsolatrendszer csak azokat erősíti, akik egyébként is tudnak segíteni önmagukon. A pszichológiai erőforrások pedig nagyrészt kívül esnek az általunk irányítható körön, nehéz sokkal okosabbá vagy sokkal nyitottabbá válni, mint amilyenek születésünktől fogva vagyunk. Ám az, hogy milyen módszerrel próbálunk megbirkózni a stresszel, nemcsak abban játszik fontos szerepet, hogy milyen hatással lesz ránk a stressz, hanem egyben a legfontosabb birtokunkban lévő személyes erőforrás is.
A külső támogatás valóban semmit sem jelent, főleg, ha abból áll: Ne vedd úgy magadra! Más is járt már így!
Megint itt a rögzült szemlélet. Korábban azt írta, hogy nem véletlenül népszerűek a Hogyan szerezzünkbarátokat? és Tanuljunk meg hatni az emberekre c. könyvek, hiszen az ember életében óriási változás áll be, ha megtanulja, hogyan tud kijönni másokkal. Ezt 40 oldallal korábban írja. Ezek szerint mégis fejleszthetőek bizonyos készségeink? Introvertált vagyok, és ezt sokan, akik ismernek vagy először találkoznak velem, általában nem hiszik el, mert kedves, nyitott és barátságos vagyok. Sőt, évekig laktam kollégiumban is. De egy sokkal introvertáltabb is megtanulhat fokozatosan nyitottabbá válni.
Kíváncsi vagyok, hogyan magyarázta volna Csíkszentmihályi az én, és a hozzám hasonlóak esetét:
A vártnál hat héttel korábban születtem, ráadásul kissúllyal, ezért életem első három hetét egy inkubátorban töltöttem, és hogy izgalmasabb legyen a dolog, tápszeres baba voltam. Anyukám a szülészeten maradt, engem pedig átvittek a gyerekosztályra, ahová anyukámat csak bizonyos időpontokban engedték be. Ezt követően még két hetet voltunk a kórházban (már együtt), és néhány nappal az eredetileg tervezett születésnapom előtt (amikor meg kellett volna születnem) engedtek haza bennünket, amikor már elértem a megfelelő súlyt.
Később még bizonyos időközönként kontrollra vittek a gyerekorvoshoz, de behoztam a lemaradásom, és senki sem mondta volna meg, hogy annak idején hátránnyal indultam. És nem én vagyok az egyetlen, aki így kezdte, hiszen sokan vannak, akik nálam korábban jönnek/jöttek a világra és később ők is utolérik a kortársaikat. Milyen megküzdési módot választottunk újszülöttként? Úgy gondolom, ma már sokkal okosabb vagyok, mint az a nem sokkal több, mint kétkilós pici lány, aki a születésemkor voltam. Ezt vajon hogy csináltam? Igaz is, boszorkány vagyok!
Az az érzésem, amiről Elaine N. Aron is ír a könyvében, hogy a szuperérzékenyek (és hozzáteszem azok az introvertáltak, akik nem szuperérzékenyek) másként vannak összerakva. Hiába írja azt Csíkszentmihályi, hogy a börtönbe vagy koncentrációs táborba kerültek közül azok kerülnek ki sértetlenül vagy éppen élve, akik a külvilágra koncentrálnak. Részben igaz, de bármennyire nézi is le az introvertáltakat, mi belülről merítünk erőt, és nem kívülről. Ez pedig nem egyenlő azzal, hogy barlangban lakunk és nem tudunk másokkal kommunikálni.
Elaine N. Aron Csíkszentmihályi után néhány évvel jelentette meg a könyvét, és ha utóbbi megkérdezte volna azokat, akikkel valami nagy tragédia történt és példaként hozza a történetüket, bizonyára ők is a fentiek közé tartoznak, és ezért nem értette őket sem ő, sem mások, miért látták meg a helyzetük napos oldalát.
Ahhoz képest, hogy lenézi az introvertáltakat, szinte devianciának vagy gyógyíthatatlan betegségnek tartja, elég sokat hoz a példáiban. Nyilván erről nem tudott, különben nem írt volna zöldségeket. Pl. Eleonore Roosewelt, Albert Einstein, Teréz anya, a filozófusok (Seneca, Marcus Aurelius, Kant is), hiszen nem feltétlenül csapatosan elmélkednek/tek. Arról nem is szólva, hogy ahhoz, hogy valaki egyedül éljen akár önként vállalt csavargóként, akár a hegyekben állatokat tartva, valószínűleg egyetlen extrovertált sem vállalkozna.
Mivel annyira függünk mások szeretetétől és elismerésétől, érzékenyek vagyunk arra, hogyan bánnak velünk.
Ez valóban így van, hiszen gyerekként nem tudjuk eltartani magunkat, ezért a családunkhoz, gondozóinkhoz alkalmazkodunk, megtanulunk nekik megfelelni, és ezt visszük tovább később is. Feladjuk önmagunkat, hogy másoknak megfeleljünk, mert a valódi énünk nem tetszene nekik. És ne mondja, hogy a házasságokban az okozza a legtöbb problémát, hogy a nők is elkezdtek dolgozni. Pszichológus létére elég szűk látókörű és tudatlan.
Az egyik kedvenc példám volt, amikor a családdal való közös élmények kapcsán Lee Iacoccát említi, akiről Carol S. Dweck Szemléletváltás c. könyvében elsőként ír a rögzült szemléletmóddal rendelkező vezetőkről szóló részben. Csíkszentmihályi azt mondja, hogy Iacocca büszke arra, amit elért (rögzült szemléletével mennyi kárt okozott a Fordnak...), de a legbüszkébb a családjára. Talán ott nem okozott akkora károkat, mint a munkahelyén.
Lényegében a könyvében arra akar kilyukadni, hogy legyünk tudatosak, tanuljuk meg a figyelmünket a jelen pillanatra és egy dologra irányítani (meglepő, hogy ez milyen jól megy az introvertáltaknak...), mindenben meglátni a pozitívumot és a fejlődés lehetőségét, tanuljunk és ne menjünk a nyáj után.
Tanuljuk meg mi is, hogy szeretjük a tojást, és ne úgy együk, mint az aktuális vőlegényünk, ahogy Maggie Carpenter teszi az Oltári nőben, hogy egy filmes hasonlatot hozzak. Azaz fedezzük fel, kik is vagyunk valójában és mit szeretünk és mit nem.
Mielőtt véglegesítettem ezt a bejegyzést, megnéztem Dr. Aimie Apigian beszélgetését Dr. Máté Gáborral, melyben utóbbi elmondta, amit fentebb írtam, hogy gyerekként meg kell felelnünk, és így feladjuk önmagunkat, és ide kell visszatalálnunk. Ha elhanyagoljuk, nem foglalkozunk vele, akkor a testünk fog előbb-utóbb valamilyen formában jelezni. A Csíkszentmihályi példáiban szereplő emberek nemcsak autotelikusak (azaz a cselekedeteik magukból, belőlük fakadnak), hanem autentikusak is (ha a szerző is az lett volna, nem mondott volna ellent többször is önmagának a könyvében). És van, hogy egy tragédia, egy veszteség segít ebben. Ezzel is tökéletesen egyetértek.
Dr. Máté Gábor szavaival tökéletesen összecseng, amit Misa Hopkinstól tanultam a múlt héten: a titok nyitja a gyermeki állapot (nem egyenlő a gyerekességgel!), mely mindenki számára adott, hiszen ott él benned és bennem is az a kislány vagy kisfiú, aki annak idején annyira bele tudott merülni a rajzolásba, a játékba, az olvasásba, a futkározásba, akármibe. Mert a belső gyermek alapállapota a flow. A belső gyermek pedig az igazi énünk.
Érdekes, hogy a belső gyermek fogalma már 1976-ban megjelent, és Csíkszentmihályi kizárja a gyermeki létet, szerinte az már nem visszaszerezhető. Ebből is látszik a zárt gondolkodása, hogy csak a saját területére koncentrál és minden mást kizár.
Ír az életközepi válságról, példaként hozza az Isteni színjátékot, mely szintén arról szól, hogy Dante rájött, a kereszténység nem ad választ a kérdéseire, ezért annak és az ókori filozófusok számára megfelelő gondolatait egyesítette a művében. Mellette pedig elbagatellizálja a lélek sötét éjszakáját, mert úgy hivatkozik rá. mint az egyedüllét szörnyű állapotára, amikor az emberre rátörnek a sötét gondolatai. A lélek sötét éjszakája ugyanaz, mint Dante sötét erdeje.
Már csak azért sem vicces, mert véletlenül sem csupa móka és kacagás, amikor az ember szembesül a saját helyzetével, a korlátozó hiedelmeivel és mindennel, ami aktuálisan az életében jelen van és volt. Tudom, mert megtapasztaltam. Csíkszentmihályinak nyilván nem volt benne része, mindenesetre, ha lett volna, nem így írt volna róla. És valóban ott kezdenek összeállni a dolgok:
Eme oly népszerű és sokat idézett alapmű helyett ajánlom Senecától a Vigasztalásokat és az Erkölcsi leveleket. Ill. A Citromból limoncellót c. könyvet, mert az is holisztikus szempontból közelíti meg a veszteségek feldolgozását.
Az utóbbi néhány évtizedben virágzásnak indult szabadidőipart arra találták ki, hogy segítsen üres óráinkat kitölteni élvezhető foglalatosságokkal. A legtöbben azonban ahelyett, hogy felhasználva szellemi és fizikai és szellemi képességeinket áramlatba kerülnénk, azzal töltjük üres óráinkat, hogy stadionokban szaladgáló híres sportolókat nézünk, vagy ahelyett, hogy saját magunk zenélnénk, milliomossá lett zenészek platinalemezeit hallgatjuk, s ahelyett, hogy mi magunk festegetnénk, a legutóbbi aukción méregdrágán elkelt festményeket megyünk megcsodálni. Nem merjük vásárra vinni a bőrünket, de mindennap órákat töltünk azzal, hogy olyan színészeket nézünk, akik úgy tesznek, mintha valami jelentősége lenne annak, amit csinálnak, és csuda kalandokat élnének át.
Elmondom, mit csináltam tegnap este: miután két órát töltöttem ezzel a bejegyzéssel, elfáradtam és tudatosítottam, hogy túlingerelt vagyok. Ettem, és elhatároztam, hogy netezni sem fogok, eltettem a laptopot és jó boszorkányhoz híven meggyújtottam egy füstölőt és egy gyertyát, és lefeküdtem. Kb. 15-20 percig aludtam, utána pihentem még egy kicsit és folytattam a Consuelót.
Holnap este pedig megnézem a meccset is, mert a Csíkszentmihályi skálája szerint kb. 7-es szinten voltam, amikor csapatot választottam magamnak, és akkor rengeteget segített - a szó szerinti - lábadozásomban, hogy hétről hétre meccset néztem. Mert ez is az énem részem, akár tetszik másnak, akár nem. És nem kell az életünk minden pillanatát produktívan tölteni, lehet pihenni is, filmet, sorozatot nézni (ki tudja, mit hasznosíthatok belőle később?), zenét hallgatni, gondolkodni (ez sokaknak nem az erőssége), játszani, vagy bármi mást csinálni, ami örömöt okoz. Az örökös produktivitásnak is előbb-utóbb meglesz a hátulütője.
Hogy vannak emberek, akik továbbra is a tévét bámulják, vagy valamelyik közösségi oldalt görgetik? Hogy ugyanazt a könyvet/filmet/sorozatot/zenét/akármit/akárkit imádják? Hogy ugyanazokat a trendeket követik folyamatosan, mint a többség? Hogy azt sem tudják, kik is ők valójában? Ha nem hajlandóak változtatni a szokásaikon, az ő bajuk, hogy buták, kihasználhatóak és befolyásolhatóak maradnak.
Üzenem azoknak, akik a különböző oldalakon Csíkszentmihályit INFJ-nek kiáltották ki, hogy nem az. A fenti negatív észrevételeim alaposan alátámasztják mindezt. Egyértelműen ENTJ, domináns Te-vel (minden percet hasznosan kell eltölteni) és inferior Fi-jal (Jim esete). A félreértések elkerülése végett: semmi bajom az ENTJ-kkel, de látszik, hogy a Csíkszentmihályi érző funkciója nem túl erős és nem is extrovertált.
Ha már annyira értelmet kell adni az életünknek, miért nem árulta el, ő miért lett pszichológus????
A hab a tortán a könyvben található számos szerkesztési, helyesírási és gépelési hiba.
Hivatkozik Pitirim Sorokinra, aki a nyugati civilizációt három különböző korszakra (érzéki, gondolati, idealista - ez az előző kettő jó hozadékait egyesíti) osztja, melyek 2500 éveként váltják egymást, majd a példákban már kb. 250 évig tart egy-egy, később pedig azt mondja, hogy az idealista nem késztet gondolkodásra.
Az egyik kedvencem, hogy az észszerűt még mindig ésszerűnek írták, a másik pedig, hogy Csíkszentmihályi elmeséli Vladimir Nabokov A Luzsin-védelem c. kisregényének teljes cselekményét, mely a könyvben nemcsak novellaként, de A Luchin-védelemként szerepel. Bár még nem olvastam, megvan a 2008-ban, az Európánál ezen a címen először megjelent kiadás, melynek az eredeti címe The Defense. Megnéztem a Wikipedián, és ott is ez, ill. The Luzhin Defense cím szerepel.
Mindez annak a kiadónak a könyvében, amely a helyesírási szabályzatot is megjelentette.
Valahogy nem voltam flow-ban, míg ezt a bejegyzést írtam. Sajnos a könyv nem igazán járult ehhez hozzá. Szívesebben írok pozitív tartalmú bejegyzéseket.
Ahogy a szerző is megjegyzi, mélyre megy a könyvében, ahogyan én is ebben a bejegyzésemben (is). Még nem késő, hogy inkább valamelyik közösségi oldal posztjait görgesd ahelyett, hogy tovább olvasol. És nincs harag. 😘
Ne vedd már úgy magadra! Ne foglalkozz vele! - Kaptam meg, miután két egymást követő nap két kudarccal szembesültem, és legalább egy hétig úgy éreztem magam miattuk, mint Marianne Dashwood. Vagy, amikor egy ismerősöm megjegyzése miatt két napig rosszul éreztem magam. Az ismerősöm nem volt tudatában, hogy megbántott.
Mindig is maximalista voltál.
Milyen kedves voltál vele! - Az egyik volt kolléganőm megjegyzése, amikor aznap egy irodában voltunk, és végighallgatta, ahogy az újonnan érkezett ügyfelemmel beszélgettem.
Hogy te mindenkivel ugyanúgy beszélsz! - Egy másik volt kolléganőm, aki megkért, hívjak fel kb. 25-30 embert egy listáról, hogy eljönnek-e a hétvégi rendezvényre, és akkor jött oda, amikor kb. a 15.-kel beszéltem ugyanolyan hangon, mint az elsőkkel.
Hol van Andrea? Azért jöttem el, mert olyan kedves volt, amikor beszéltünk. - A fenti egyik meghívott a listáról, akivel akkor beszéltünk először, és megértettem, hogy egy bizonyos ok miatt késhet a rendezvényről. Erre a kollégáját (akit szintén felhívtam) is rábeszélte, hogy jöjjön vele.
Ne válogass már annyi ideig, menjünk! - vásárlás közben.
Edd meg, mit válogatsz? - Válogatós és finnyás vagyok. Gyerekkoromban szállóige volt nálunk: A másé jobb. És több ételt nem is ettem meg otthon, máshol viszont igen.
Te mindent észreveszel!
Mit kötekedsz már megint?! - Mert megint kiszúrtam a helyesírási/nyelvtani hibá(ka)t a reklámújságban/szórólapon/írott szövegben.
Te tudsz angolul, miért nem jelentkezel az X. céghez? - karriertanács, elvégre pont nekem valók a műszakos, nulla kreativitást igénylő telefonos/ügyfélszolgálatos munkakörök. Elnézést kérek azoktól, akik ilyen munkakörben dolgoznak és semmi bajom velük, de nem nekem találták ki őket. Voltam állásinterjún ilyen cégeknél, nem éreztem jól magam és szerencsémre nem engem választottak.
Precíz vagy.
Jaj, Andi, olyan követelőző vagy! - Mondták már mosolyogva a volt kolléganőim, miután megismertek és megszokták, hogy nálam mindig magasan van a mérce, és ezt másoktól is elvárom. Akik persze ehhez nincsenek hozzászokva.
Te szereted őket. - Egy volt kollégám megjegyzése, mert feltűnt neki, hogy számomra az ügyfeleim nem csak az aznapi ügyfelek, hanem az embert látom bennük, és igen, voltak, akikkel nagyon jól kijöttem. Amikor ezt mondta, nem is értettem, csak néztem rá, hogy: Miért? Te nem (szereted őket)?Azóta rájöttem, hogy ő nem ilyen.Ahogyan az emberek jelentős része sem, pedig nagyon nagy szükség van rá. Ahogy Doktor Szöszi mondta: valami kedvességre, hogy valami cukiságot mondjunk a másikról/másiknak.
Megölelhetlek?- Kérdezte az egyik lány, akinek segítettem, mielőtt végleg eljöttem az akkori munkahelyemről, mert megszüntették a munkaköröm. Előtte még felhívtam az ügyfeleim, hogy ne csak tudjanak a változásról, hanem míg ott vagyok, aki szeretné, hogy segítsek neki, bejöhessen még.
Lehetsz bátrabb! 😊 - Visszajelzés két gyakorlatom után, és nem értettem, miért kaptam.
Alapos. Felkészült. Motivál. (Jobban szeretem az inspirál igét, mert a motivál olyan, mintha rugdosnám a másikat, hogy Te is csináld!)
Tényleg segíteni szeretne (= nem feltűnési viszketegségből szólal meg/oszt meg valamit).
Ha sok inger ér egy nap, este nehezen alszom el. Régebben előfordult, hogy akár egy órán át sem sikerült elaludnom.
Amikor bő két éve az egyik honlapon, ahol egy szobanövényekről szóló cikket olvastam, felbukkant ajánlóként, hogy: Elhunyt a Jászai Mari-díjas színész, stb. stb. - Olyan felkavaróan volt megfogalmazva a cím (mert az, hogy Elhunyt Oszter Sándor, nem elég, hogy rákattintson a nép), hogy utána legalább egy órán keresztül szó szerint rosszul éreztem magam. Később le is szoktam a hírekről.
Megtanultam kezelni a kritikát. Nemrég nem úgy alakult egy dolog, ahogy terveztem, és rögtön utána azt mondtam, hogy most is ugyanúgy csinálnám és úgy is éreztem. Aztán aludtam rá egyet, és másnap összeállt a kép, hogy mi volt az oka a végeredménynek és tanultam belőle.
Valaki füstöl hatmérföldes körzetben - szoktam szabadon idézni az Amerika kedvenceiből, amikor kimegyek az udvarra, és megérzem, hogy valaki a környéken tüzet gyújtott. Mellesleg néhány éve megéreztem a gázszagot a fürdőszobában, és kiderült, hogy valami gond volt a vízmelegítővel. Amikor klóros a víz, ha kinyitom a csapot, már megüti az orrom a szag.
Ha valami nagyon érdekel, akkor nagyon tudok lelkesedni, lelkesen beszélni róla, és ezt általában sikerül másokra is átragasztanom. Az is megtörtént már, hogy valaki nem osztozott a lelkesedésemben, amit akkor nem is értettem és kicsit rosszul esett.
Tudok útbaigazítást és segítséget is kérni pl. vásárlás közben, ha valamit nem találok, vagy nincs kitéve. (Korábban velem is többször is megtörtént, hogy inkább tettem még két kört az üzletben...)
Miklósa Erikával együtt én is végigsírtam a Virtuózokat. A V4+-ot is néztem pár adásig, de számomra már nagyon zavaró lett a túl sok látványelem a produkciók alatt és úgy éreztem, a jófejkedést is túlzásba vitték, de ez csak az én véleményem.
A sydneyi olimpián minden magyar aranyérmes eredményhirdetését végigsírtam Nagy Tímeától kezdve a vízilabda-válogatottig, mert a tévé előtt ugyanazt éreztem, mint ők, akik ott álltak a dobogó tetején. Ez később ugyanúgy folytatódott: sírtam már focimeccsen is, amikor az egyik kedvenc játékosom megsérült és a pályán fetrengett a fájdalomtól. Nekem is volt hasonló tapasztalatom, és rossz volt látni, hogy most ő van hasonló helyzetben. (Sosem értettem, miért jó az, hogy közelről mutatják a sérült játékosok arcát ilyenkor.)
Ha olyasmit olvasok, látok, hallok, ami nagyon megérint, akkor elpityeredem (tudok uralkodni rajta nyilvános helyen), legyen szó egy könyvről, egy filmről, sorozatról vagy zenéről.
De ugye ez nem betegség? - Reakció, miután valakinek elmondtam, hogy a szuperérzékenység azt jelenti, hogy másként működik az idegrendszerem.
Beteg vagy? - Mert akkor és ott épp nincs kedvem beszélgetni, csendre vágyom.
Zavar az erős fény, zaj, a szúrós ruhák, és van néhány tisztítószer, aminek utálom az illatát.
Nem szeretem a Signetta és hasonló tollakat (ki is selejteztem őket), mert nyomják az ujjam írás közben, ezért mindig több tollat is tartok magamnál. Van, hogy írás közben is cserélem őket.
Egy kis ízelítő abból, milyen is számomra szuperérzékenynek lenni. A felsorolást olvasva, egy nem szuperérzékeny számára talán csak az marad meg, hogy biztos egy törékeny kis hópehely vagyok, aki elbőgi magát egy focimeccsen (Elvégre hogy lehet egy meccsen bőgni?!), kényeskedik, válogatós és sértődős, így könnyen elsiklik azok fölött a tulajdonságok fölött, melyek éppen a pozitívumai a dolognak.
Hogy így nevezik ezt, majdnem két éve szembesültem vele a YouTube-on, amikor feljött egy videó Highly Sensitive Person(HSP) témában. Rákattintottam, és teljesen magamra ismertem, ráadásul végre megértettem, miért működöm úgy, ahogy fentebb leírtam. Azóta is rendszeresen követek angolul és spanyolul más szuperérzékenyeket, akiktől nagyon sokat tanultam.
Kiegészítem még azzal, hogy ekkoriban találkoztam a Myers-Briggs személyiségtípusokkal (MBTI) is, és nálam a kettő (a személyiségtípusom és a szuperérzékenységem) együtt jár.
Elaine N. Aron, kutatópszichológus, pszichoterapeuta, egyetemi tanár és író, az 1990-es években kezdett foglalkozni a szuperérzékenységgel, miután egy pszichoterapeuta rendkívül érzékenynek titulálta. Kiderült, hogy mások is vannak, akik az ő cipőjében járnak, ráadásul nem újfajta jelenségről van szó, mert mióta világ a világ, mindig voltak ilyen emberek. Sőt, az állatvilágban is megfigyelhető ez a tulajdonság, és bármilyen fajról is legyen szó (akár emberről, akár állatról), mindig is fontos szerepet töltött be a túlélésben. Ráadásul nem véletlen, hogy csak bizonyos számú egyedek tartoznak közéjük.
Ők voltak a harcos királyok tanácsadói, az udvari bölcsek, akik időben megfékezték az uralkodókat, majd változtak az idők, és a nyugati kultúrában az ilyen embereket már gyerekként is félénknek, befelé fordulónak, bátortalannak, sőt, akár figyelemzavarosnak is nevezték és gyógyszerekkel próbálták megregulázni őket.
A szuperérzékeny ember azonban nehezen fogja föl, milyen figyelemreméltó képességgel rendelkezik. Hogyan hasonlítsunk össze belső tapasztalatokat? Ez egyáltalán nem egyszerű. Sokszor azon kapod magad, hogy nem bírsz annyi mindent elviselni, mint mások. Elfelejted, hogy egy olyan csoporthoz tartozol, amelynek tagjai gyakran bizonyították kreativitásukat, éléslátásukat, szenvedélyességüket és gondoskodó természetüket, amelyek a társadalomban nagyra becsült tulajdonságok.
Aki minket választ, annak tudnia kell, hogy ez mivel jár együtt. "Árukapcsolás" van. Érzékenységünk - legfőbb jellemvonásunk - velejárója, hogy óvatosak és zárkózottak vagyunk, ráadásul az átlagosnál több időt töltünk egyedül. Azok az emberek, akik más beállítottságúak, mint mi (vagyis a nagy többség), ezt nem értik meg, ezért bátortalannak, félénknek, gyengének vagy - ami a legfőbb bűnnek számít - társaságkerülőnek tartanak minket. A beskatulyázástól tartva igyekszünk olyanok lenni, mint a többiek, de ettől feszült, túlingerelt állapotba kerülünk, és teljesen kimerülünk. Így végül hisztisnek vagy bolondnak is titulálnak minket, amit idővel magunk is elhiszünk.
Kiderült, hogy ezek a címkék valójában differenciális fogékonyságot takarnak, azaz az ilyen emberek sokkal érzékenyebbek az őket érő ingerekre, mint mások. Az idegrendszerük alaposabban és mélyebben dolgozza fel az ingereket, így olykor lassabbnak tűnnek másokhoz képest, míg vannak esetek, amikor gyorsabban reagálnak, mint a többiek. A szuperérzékenyek éppen ezért kreatívak, lelkiismeretesek, kedvesek, intuitívak, empatikusak, jobban észreveszik a hibákat, és igyekeznek elkerülni azokat, képesek erősen koncentrálni (ha közben nem vonja el más a figyelmüket), képesek mélyebb szinten feldolgozni egy adott anyagot, képesek úgy tanulni, hogy ennek nincsenek is tudatában, önreflektívek és előrelátóak. Bár épp az önreflexió az egyik oka, hogy hajlamosak a tépelődésre, és így a depresszióra és a szorongásra is. De nem feltétlenül!
A kutatások szerint a teljes lakosság 15-20%-a, azaz kb. minden ötödik ember szuperérzékeny, a nemek aránya pedig 50-50%, tehát ugyanannyi férfit érint, mint nőt, és az a sztereotípia sem igaz, hogy csak az introvertáltak szuperérzékenyek, mivel 30%-uk extrovertált. Sőt, jövök én és azon társaim, akik extrovertált introvertáltak vagyunk. Kívülről nagyon is extrovertáltnak tűnünk, mert szeretünk társaságban lenni (hozzáteszem, nem mindegy, milyen az a társaság), ám valójában introvertáltak vagyunk, szükségünk van a mindennapi egyedüllétre.
Valljuk be, a mai világ leginkább az extrovertáltak igényeire lett tervezve:
Mivel a szuperérzékenyek mélyebben dolgozzák fel az ingereket, így hamarabb is túlterhelődnek, mint mások, tehát szükségük van arra, hogy naponta bizonyos mennyiségű időt egyedül töltsenek és pihenhessenek. Utána ugyanúgy teszik a dolgukat, mint mások.
Nagyon örülök, hogy a szerző kiemeli, hogy minden szuperérzékeny más és más, sőt, az érzékenységünk ugyanabban a helyzetben is másként nyilvánul meg, másként reagálunk (ez igaz a különböző gyógyszerekre és egyebekre is (pl. koffein)). Míg az egyik HSP megjegyzi, hogy zavarja valami, a másik inkább hallgat. Ezért is van az, hogy a mások által hirdetett szupermódszerek a mi esetünkben nem válnak be. Miközben ezt a bejegyzést írtam egyik nap és közben zenét hallgattam a YouTube-on, feljött egy magyar videó: Megmondom, hányszor kell enni egy nap, vagy valami hasonló címmel, és már tudtam, hogy ez sem nekem szól. Egy szuperérzékeny ezen a téren is másként működik, naponta többször kell ennie (akár csak egy keveset), különben morcos lesz. Elvégre ahhoz, hogy jól működjünk, energiára van szükségünk.
A könyv elején Aron az első kiadás 25. születésnapját is megünnepli, és újabb kutatási eredményeket oszt meg. Ezt követően 10 fejezetben ismertet meg a szuperérzékenységgel és azzal, hogyan jelentkezik ez az életünk különböző területein (gyerekkor, magánélet, iskola, munkahely, traumák, egészség, spiritualitás), hogyan fejleszthetjük és hozhatjuk ki belőle a legtöbbet.
A fejezetekben számos más szuperérzékeny történetét is megismerjük, akik ugyanúgy nem értették magukat, ahogy korábban én sem. Ezeket olvasva pedig nagyon sok mindenre választ kaptam. Pl. a bejegyzés elején említett Lehetsz bátrabb! visszajelzés mögött az áll, hogy akitől kaptam, összetévesztette az érzékenységem a félénkséggel. Tudok nagyszájú és határozott is lenni, ha arra van szükség, de alapvetően nyugodt, kedves és türelmes vagyok, és mások ezt érthetik félre.
Minden fejezet végén kapunk egy összefoglalást a témával kapcsolatban, és megtanuljuk mostantól más szemmel nézni az érzékenységünk tudatában azt a területet. Több fejezetben is találkozunk egy-egy teszttel, melyek segítenek jobban megérteni magunkat, ill. a szerző gyakorlatokat is javasol, melyeket nem kötelező elvégezni. Pl. én azért nem végeztem el őket, mert mióta tudok erről a tulajdonságomról, nagyon sok videót láttam a témában, amikben ugyanúgy voltak feladatok, ill. elgondolkodtam utána rajtuk.
Gondoltad volna, hogy a szuperérzékenyek számára természetes a szereplés? Ez meglepőnek tűnik, pedig tényleg az. Eszembe is jutott az Oscar-díjas prezentációm egy termékéletgörbéről a marketing szemináriumon, amikor kisebb csoportokban csomagolópapírra felrajzoltuk a görbét, és nekem jutott a feladat, hogy a teljes csoporttal ismertessem, mire jutottunk. Az egyik csoporttársammal pedig lelkesen meséltük el a szobatársamnak, milyen sikeres volt a produkcióm és a görbét kitettük a falra. 😁 Ez a képességem ma is ugyanúgy, sőt jobban is működik.
Nagyon örülök, hogy a szerző felhívja a figyelmet azokra a tulajdonságainkra is, amiket nem szeretünk magunkban, azaz a sötét oldalunkra. Nem sokkal miután befejeztem a könyvet, láttam a sötét oldalról egy videót éppen ennek fontosságáról, hiszen - bármilyen furcsa is - ezek a tulajdonságaink visznek előre. Aron is említi pl. a konokságot, és gondolj csak bele, hogy ez segít abban, hogy kitartó légy! Pl. én is megleptem már néhány ismerősöm azzal, hogy milyen határozott tudok lenni, az egyikük még amazonnak is nevezett egyszer. Ha pedig ez nem lenne, nem tudnék határokat húzni és nemet mondani, hogy a saját dolgaimmal is foglalkozzam, ne csak mindig a másokéival.
A szerző többször is hivatkozik Carl Gustav Jung munkásságára, aki maga is szuperérzékeny volt, és ő kezdett el annak idején foglalkozni a témával (persze nem így nevezte), valamint az introverzióval és a négy funkcióval, amiket az MBTI-ból a négy kognitív funkcióként ismerek: az intuíció (N), az érzékelés (S - az öt érzékszerven keresztül), a gondolkodás (T) és az érzés (F). Mindegyiknek van introvertált és extrovertált változata, és mindenkinek két introvertált és két extrovertált funkciója van. Az első funkciója a legfejlettebb, és sorrendben csökken a fejlettségük. Természetesen mindenkinél mindegyik alsóbbrendű funkció fejleszthető. És a háttérben ott van mindezek fordítottja is. Aki nincs otthon a témában, annak ez kínaiul hangzik, de egyszerűen utána lehet nézni.
Azt írja, hogy a szuperérzékenyek nagy része az introvertált-intuitív típusba tartozik (akik nem, azoktól elnézést kér), és idézi Jung egyik munkatársát, Marie-Louise von Franzot:
"Az introvertált intuitív típus ugyanúgy képes megszimatolni a jövőt, mint az extrovertált intuitív... Az intuíciója azonban befelé irányul, ezért elsődlegesen a vallási próféta vagy látnok típusát testesíti meg. Egy primitívebb szinten ő a sámán, aki tudja, mit terveznek az istenek, a szellemek és az ősök lelkei, és közvetíti üzenetüket a törzs többi tagja felé... Ismeri a kollektív tudattalanban zajló lassú folyamatot."
Itt igazán büszke lehettem magamra, mert ebbe a típusba tartozom, csakhogy ez az introvertált intuíció (Ni) leírása, mely csak két személyiségtípus domináns kognitív funkciója (INTJ és INFJ), és az INTJ-kre kevésbé jellemző a szuperérzékenység.
Kedves Elaine, kikérem magamnak, hogy nem vagyok látnok, mert 2021-ben az első olasz meccset nézve, a játékosok viselkedéséből (ahogy kivonultak és a himnuszt énekelték, főleg Chiellinit és Bonuccit figyeltem meg alaposan) megjósoltam, hogy megnyerik az Európa-bajnokságot. Kedd este pedig 3-0-nál mondtam azt, hogy: Még lesz két gól, és a végeredmény 4-1. lett. Nem csak sírni szoktam meccsnézés közben 😏. (A látnoki képesség az Ni egyik funkciójában, a mintafelismerésben rejlik. Mivel ez egy tudatalatti funkció, 24/7-ben folyamatosan rendszerezi a beérkező információkat, összeköti őket és minden lehetséges végkifejlettel számol.)
Mindannyian szakértői vagyunk a négy "funkció" - az érzékelés, az intuíció, a gondolkodás és az érzés - valamelyikének. Mi, szuperérzékenyek, leginkább az intuíció mesterei vagyunk. (A szuperérzékenyek körében általános a gondolkodás és az érzés birtoklása is.) Ha azonban introvertált vagy - ami a szuperérzékenyek 70%-a esetében igaz - , szakértelmedet főleg a belső életedben hasznosítod.
(...) Ha az intuitív típusba tartozol (ami a szuperérzékenyek esetében gyakori), nagy valószínűséggel az érzékelés - a tényekhez és a részletekhez való ragaszkodás lesz az alárendelt funkciód, amelynek korlátai mindenkinél egyéni módon jelentkeznek.
Az MBTI szerint az introvertált intuitív típusba az INFP-k, az INTP-k, az INTJ-k és az INFJ-k tartoznak, és csak utóbbi kettő elsődleges funkciója az introvertált intuíció (Ni) és inferior funkciója az érzékelés (Se), ezért utáltam a számvitelt annak idején. Ráadásul az INTJ-knek csak egy része szuperérzékeny (ahogy már említettem), míg egyesek szerint minden INFJ szuperérzékeny, mások szerint csak jelentős részük. Az INFP-k (Fi - Ne - Si - Te) és INTP-k (Ti - Ne - Si - Fe) elsődleges kognitív funkciója és inferiorja is más-más. Ezek szerint Elaine N. Aron megtalálta az Egyesült Államok minden INFJ-jét, mert ez a típus a logikus érző, és hozzájuk a szuperérzékeny INTJ-ket, ahogyan a továbbiakban is kiderül.
Von Franz szerint az intuitív embereket gyakran teljesen hatalmukba kerítik az érzéki tapasztalatok - mint a zene, az étel, az alkohol vagy a drogok és a szex. Elveszítik a velük kapcsolatos józan ítélőképességüket, ugyanakkor intuitív módon közelítenek feléjük és meglátják a felszín alatti értelmüket.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy más intuitív típusok nem lehetnek bármilyen függők, de tökéletesen egyezik azokkal a tartalmakkal, melyek arról szólnak, hogy az INTJ-k és az INFJ-k hogyan és miért fejlesszék az Se-jüket. A példaként felhozott agyagozás is egy tipikus eset az Ni és az Se együttműködésére. Von Franz felsorolását kiegészíteném azzal a két dologgal, amit néhány éve én is mesterfokon űztem: a vásárlást és a sorozatnézést. Utóbbi felszín alatti értelme számomra a nyelvtanulás volt, amit később a nyelvvizsgámon nagyon jól hasznosítottam. Hozzáteszem: amikor éppen vásárolgattam vagy épp egymás után néztem egy-egy sorozat következő részét, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ezeknek valami mélyebb értelme van.
Ezekkel a részekkel éppen ezért nem minden szuperérzékeny tud azonosulni.
Mindenesetre örülök, hogy ezt követően kitér arra is, hogy miért fontos az alárendelt funkcióink fejlesztése - és itt már mind a négy funkciót felsorolja Hitler (egy újabb introvertált intuitív és nagy valószínűséggel szuperérzékeny) machinációin keresztül.
Van ám egy jó hírem is, amelyhez sok szuperérzékeny tud kapcsolódni. Mivel mi sokkal mélyebben és intenzívebben éjük meg az érzéseinket, így fel is tudjuk ismerni őket, és megtanultam: Ha képes vagy érezni, akkor képes vagy meggyógyítani is (If you can feel it, you can heal it). Tehát bármennyire fájdalmas is egy-egy trauma, rossz emlék a múltból, ha felismered, milyen hatással volt és van még Rád ma is, meg tudod gyógyítani. Tapasztalatból beszélek. 😉
Elaine N. Aronnak igazán hálásak lehetünk, mert a könyve elsősorban nekünk, szuperérzékenyeknek íródott, de bárki másnak is segít végre megérteni minket. A kötet végén szuperérzékenyekkel foglalkozó egészségügyi szakembereknek, tanároknak és a szuperérzékenyek munkaadóinak ad néhány nagyon fontos és hasznos tippeket.
A szuperérzekenyek pedig számos eddigi furcsaságukra választ kapnak, másként fogják látni ezt az adottságukat és olyan, a gyakorlatban valóban használható tanácsokat kaphatnak, amik végre nekik szólnak.
Megfigyelted, hogy csak magyarul hívják szuperérzékenységnek? Az általam ismert nyelveken mindig a magasant (highly, altamente) használják, és ők nagyon-nagyon értelemben kapcsolják össze melléknevekkel. Pl. superinteligente vagy super contenta (spanyolul). Végre magyarul is van valami, amiben szuperek vagyunk, és ezt egyáltalán nem kell szégyellnünk. 😉
Még mindig azt gondolod, hogy szuperérzekenynek lenni csak ennyi?
Akkor most olvasd el ezt az idézetet, kérlek. Ha pedig Te is szuperérzékeny vagy, akkor az utolsó két mondatot mentsd el magadnak, tedd ki a telefonodra/számítógépedre háttérképként, írd fel a határidőnaplódba, a noteszedbe, ragaszd ki a hűtőre, a tükörre, hogy mindig előtted legyen. 😉 És jusson eszedbe, amit tavaly tanultam a kedvenc perui pszichológusomtól: Ha olyan szerencsés vagy, hogy másnak születtél, ne változz meg soha! De nem is kell, hiszen ilyennek születtél, nem vagy furcsa, nem vagy dilis, csak más, mint a többség, és ez valójában egy szuperképesség.
Összegezzük tehát még egyszer: fogékony vagy az olyan finom részletekre, amelyek mellett mások elsétálnak, ám így izgalmi állapotod rövid időn belül olyan szintre jut, amiben már kényelmetlenül érzed magad. Az első tény veled kapcsolatban, csak akkor lehet igaz, ha a második is az. Vedd úgy, hogy ez árukapcsolás, és az igazat megvallva, nem is olyan rossz. Ne feledd, hogy ebben a könyvben egyaránt foglalkozunk a veled született fizikai vonással és a ritkán méltányolt társadalmi jelentőségeddel. Arra születtél, hogy a tanácsadók és a gondolkodók, társadalmad szellemi és erkölcsi vezetői közé tartozz. Minden okod megvan rá, hogy büszke légy magadra.
A magyar kiadás megszületése során valószínűleg nem volt szuperérzékeny a munkatársak között, ugyanis nemcsak számos helyesírási és egyéb hibát fedeztem fel, de hogy Jane Austen vezetéknevét valaki a texasi város (Austin, Texas) nevével azonosan írja... Természetesen szokásomhoz híven, most is összeírtam ezeket és elküldöm a kiadónak.
Mivel ez is egy nagyon hosszú bejegyzés lett, ám szerettem volna még megosztani néhány (sok) gondolatot a témában, ezért megszületett az Amit szuperérzékenyként megtanultam c. töltelékbejegyzésem.
Ahogy közeledünk az év végéhez, egyre több és több olyan hirdetéssel, különböző tartalmakkal találkozhatunk, melyek segítségével 2024-ben végre azzá válhatunk, akik mindig is szerettünk volna lenni. Csakhogy a bőség zavarában nem is tudjuk, melyiket válasszuk. Nem is beszélve a sokszor egymásnak ellentmondó tartalmakról, melyek készítői bizton állítják, ha az ő módszerüket, tanácsaikat követjük, vagy letöltjük az alkalmazásukat, garantáltan 2024 lesz életünk legcsodálatosabb, legfantasztikusabb és legsikeresebb éve, amikor végre minden álmunk valóra válik. Ráadásul mindezt akár már 30 vagy 90, vagy x nap alatt elérhetjük, és amennyiben most azonnal az ő módszerét választjuk, különböző kedvezményeket és bónuszokat kapunk.
Mindez természetesen nagyon jól hangzik, azonban a saját tapasztalatomból tudom, hogy ami másnak bevált, nekem nem biztos, hogy működni fog. Ráadásul ők kísérőként ott lehetnek velünk az úton, foghatják a kezünket, de a munkát nekünk kell elvégeznünk. Tévedés ne essék, senkit sem szeretnék lebeszélni egyik módszerről vagy applikációról sem, csak olyan speciális igényű vagyok, hogy nálam a mainstream módszerek nem működőképesek, mert szeretem a saját igényeimhez és elképzeléseimhez igazítani a dolgokat.
Susan David könyvét 2020. januárjában olvastam, és nagyon hasznosnak találtam. Aztán szépen meg is feledkeztem róla. Kb. két éve foglalkozom aktívan önismerettel és dolgozom folyamatosan magamon, és nemrég úgy éreztem, ideje újraolvasnom az Érzelmi rugalmasságot, hogy megnézzem, hol tartok.
A szerző dél-afrikai származású, az apartheid idején volt gyerek és veszítette el rák miatt az édesapját. Később pedig pszichológus lett, az érzelmeket kezdte kutatni és az Egyesült Államokba költözött és coachként is dolgozik.
Könyve, az Érzelmi rugalmasság, 2016-ban a legjobb könyv lett az Amazonon. Valamit csak tudhat.
Lássuk, mit is!
Az alcímben a következő kérdéssel találkozunk: Hogyan lépjünk túl a gondokon, fogadjuk el a változást, és éljünk teljes életet? Mindez nagyon jól hangzik, ráadásul a szerző ehhez mindannyiunk számára használható és gyakorlati eszközöket ad számos, a való életből (a sajátjából is), ill. a popkultúrából vett példával.
Mindannyian jártunk már úgy, hogy mereven ragaszkodtunk egy-egy elképzelésünkhöz vagy meggyőződésünkhöz és nem engedtünk a negyvennyolcból. Az ilyen helyzetek pedig horogra akadáshoz vezetnek, amikor olyan erősen ragaszkodunk egy-egy gondolatunkhoz, meggyőződésünkhöz vagy érzésünkhöz (pl. düh, harag, félelem), mintha egy szemellenző lenne rajtunk, és nem vesszük észre a látómezőnkön kívüli dolgokat. Pl. a fel-felbukkanó lehetőségeket.
Ha pedig ez huzamosabb ideig így van, úgy járunk, mint a szerző, aki kislánykorában megszökött otthonról, de nem mert átmenni az út túloldalára, és egyre csak a saját háztömbjük körül keringett. Velünk is megtörténhet (és velem is megtörtént már), hogy teltek az órák, a napok, a hetek, a hónapok, akár az évek is, és még mindig ugyanakörül a ház körül keringünk. Esetleg az életünkben történik egy változás, vagy egy váratlan esemény. Az ilyen helyzetekben pedig különbözőképpen reagálhatunk. Elkezdhetünk tépelődni, másokat hibáztatni, majomelmébe kapcsolunk (amikor egyik gondolatról ugrunk a másikra), nem foglalkozunk vele és elfojtjuk az érzelmeinket, hiszen mindig pozitívan kell gondolkodni, vagy szembe is nézhetünk velük. Utóbbi a legfájdalmasabb, de egyben a legcélravezetőbb is.
A legtöbben mégsem fogadjuk el és éljük meg minden érzelmünket. Ehelyett előregyártott viselkedési panelekkel igyekszünk elkerülni vagy álcázni negatív érzéseinket, csak hogy ne kelljen szembenéznünk velük, esetleg mélyen beleássuk magunkat ezekbe az érzésekbe, majd sokáig küzdünk azért, hogy túl legyünk rajtuk végre, vagy pedig cinizmussal, iróniával, akasztófahumorral igyekszünk átvészelni a nehéz időket, nem véve arról tudomást, hogy bármit is érdemes lenne komolyan venni. (Nietzsche után szabadon: "A vicc az érzelem sírfelirata.") Megint mások igyekeznek az érzelmeiket figyelmen kívül hagyni és - ahogy egy sokkal inkább kortárs filozófus, Taylor Swift mondaná - "lerázni magunkról". Amikor úgy próbálunk menekülni a kelepcéből, hogy kiirtjuk az érzelmeinket, a valódi áldozat a saját jóllétünk.
Azért sem könnyű szembenézni az érzéseinkkel és a gondolatainkkal, mert a) ezt senki sem tanítja meg, b) ez milyen ciki, c) mindannyiunkban ott lapul(hat) egy-két korlátozó hiedelem, amit spanyolul olyan szépen histórias mal contadasnak (szó szerint: rosszul elmesélt történeteknek) hívnak.
Képzeljük el, hogy amit szeretnénk elérni/megvalósítani, az egy ház. Elkezdjük építgetni a házat, mindennap felrakunk nyolc sor téglát. Este elégedetten és örömmel fekszünk le, hogy ma is közelebb kerültünk a célunkhoz, szépen épül a ház, hamarosan hozzáfoghatunk a tetőhöz. Csakhogy reggel arra ébredünk, hogy a felrakott téglákat valaki lebontotta. Lehet, csak két-három sort, lehet, hogy többet, vagy akár az egészet. Biztosan gonosz manók jártak itt az éjjel, ők tették. Ezek a gonosz manók nem mások, mint azok a hiedelmek, amik ott bujkálnak bennünk, amiket akár évtizedek óta magunkkal cipelünk, csak nem tudunk róluk. Mert egyszer valaki, akinek hittünk (egy hozzánk közel álló személy vagy valaki a tágabb környezetünkből: családtag, gondozó, pedagógus, másik gyerek, szomszéd stb.), azt mondta, hogy: úgysem tudod megcsinálni, Te ehhez buta vagy, ilyen vagy, olyan vagy. És ezeket szépen elhittük. Nem véletlen, hogy tényleg vannak ilyen történetek, amikben a nappal felépítetteket az éj leple alatt a gonosz manók vagy más lények lebontják.
Az is megtörténhet, hogy felépült a ház, beköltöztünk, aztán egyszer csak újra felbukkannak a manók: imposztorszindrómát érzünk, csak észre ne vegyék, hogy nem is vagyunk olyan okosak, rátermettek stb.
Tudom, milyen ez, amikor építkeznék, és egyszer csak azon kapom magam, hogy ugyanott tartok, telnek a napok és a hetek, és nem haladok. Amíg nem találtam meg a saját gonosz manóim, nem néztem szembe velük, bármennyire is fájdalmas volt, nem tudtam tovább lépni. A manók pedig csak egy ideig félelmetesek, utána el lehet őket engedni.
Ezért is örülök, hogy Susan David arra biztat, hogy keressük meg az ilyen gondolatok eredetét, és nem értek egyet azokkal, akik szerint már elmúlt a traumatikus gyerekkorunk, már évek óta nem találkoztunk a képességeinkben kételkedő tanárral, a bennünket csúfoló gyerekkel. Ami valóban igaz, de az általuk okozott seb(ek) még ott van(nak) bennünk, és csak akkor gyógyul(nak) be, ha végre rájövünk, mi/ki is okozta (őket).
Vagy mi magunk jövünk rá arra, hogy nem is ilyen házat akarunk magunknak, más valaki elképzelései szerint élünk. Vagy éppen hozzá sem merünk kezdeni az építkezéshez, mert nekem azt nem lehet.
Számomra ez volt a könyv egyik legjobb tanácsa, hogy találjuk meg a saját utunkat. Nézzük meg, mik azok az értékek, amik számunkra (és nem a családunk, a szomszédunk, a barátaink vagy a társadalom számára, pl. ennyi idős koromban nekem már ezem meg azom volt) igazán fontosak. Ha pedig ezek megvannak, elkezdhetjük az építkezést tégláról téglára. Lehet, hogy közben egy-egy ajtót vagy ablakot át kell helyeznünk, de már nem dőlünk a kardunkba miatta, hanem megnézzük: hogyan kivitelezhető ez?
Mert az életünk folyamatosan változik, akár tetszik, akár nem. Lehet, hogy új készségekre lesz szükségünk a munkánkhoz, vagy valami nem úgy sikerül, ahogy terveztük. Vagy a magánéletünkben adódik valami. Az is lehet, hogy irányt kell változtatnunk, egy régebbi elképzelésünket el kell engednünk, mert rájövünk, hogy az nem a mi utunk. Velem nemrég éppen ez történt. Hónapokig próbálkoztam, aztán rájöttem, hogy az a terület nem nekem való, mert ütközik az értékrendemmel, nem tudnám szívvel-lélekkel csinálni, ezért nem érezném magam hitelesnek. Úgyhogy elengedtem, és találtam helyette mást, amit valóban a magaménak érzek. Ráadásul ehhez közben folyamatosan jöttek a lehetőségek, csak nyitottnak kellett lennem és figyelnem kellett rájuk.
Olvasás közben (is) alaposan elgondolkodtam magamon, és megállapítottam, hogy nagyon jól megy nekem az érzelmi rugalmasság, és nemrég egy ismerősöm megdicsérte a rezilienciámat. Persze, voltak dolgok, amik engem is megráztak, de újra visszataláltam az utamra, mentem tovább és tanultam és folyamatosan tanulok a hibáimból. Igen, létezik az érzelmi rugalmasság, egy nagyon-nagyon fontos dolog, amelyet az életünk minden területén alkalmazhatunk, legyen szó a magánéletünkről vagy a munkákról. És a legjobb benne, hogy mindez tanulható, ráadásul bármikor elkezdhető. Már ma is, nem kell megvárni a jövő hetet, a jövő hónap vagy a jövő év első napját.
Rengeteg könyv van a piacon önfejlesztéssel kapcsolatban, és aki nem akar megvenni egy könyvespolcnyit belőlük, mégis szeretne egyről a kettőre jutni a saját tempójában, melyhez egy olyan könyvet keres, amely nemcsak közérthetően fogalmaz, de gyakorlatias és valóban használható tanácsokat is ad, akkor érdemes befektetnie az Érzelmi rugalmasságba.
Természetesen mellette nyugodtan válasszon segítőt, amennyiben úgy érzi, szüksége van valakire, aki kíséri az útján.
Mondom ezt úgy, hogy a már említett két év alatt többezer videót néztem meg több nyelven (a magyar mellett leginkább angolul, spanyolul és olaszul) pszichológusoktól, coachoktól, pszichiátertől, spirituális és tudományos megközelítésben egyaránt, ill. a blogban megtalálhatóak azok a könyvek, amiket a témában olvastam. A saját utam az ő segítségükkel jártam és járom.
A világ változik, és ahhoz, hogy változni tudjunk vele, rugalmasnak kell maradnunk. Érzelmileg az tud alkalmazkodni, aki tudatában van az érzelmeinek, el is fogadja azokat, és még a legnehezebbekből is tanulni tud. Azt is jelenti, hogy tovább tud lendülni a belé ivódott mentális és érzelmi reakciókon (vagyis azokon a horgokon, amelyek megakasztják), képes a pillanatnak élni, világosan látja az adott körülményeket, ezekre megfelelően reagál, és a saját legbelső értékrendjének megfelelően cselekszik.
Susan David: Érzelmi rugalmasság
Eredeti cím: Emotional Agility.
Get Unstuck, Embrace Change, and Thrive in Work and Life.
És ez az ajándék, amit én nyújthatok, sohasem fogy el. A testi szépség mulandó. Időleges tulajdonság. De az értelem szépsége, a szellem gazdagsága, a szív gyöngédsége – ami nekem van – az nem fogy el, csak gyarapszik! Az évek számával nő! (...) Ha meggondolom, én nagyon, nagyon gazdag vagyok!
(Tennessee Williams: A vágy villamosa)
Bejegyzések
