Már régóta terveztem az Édes élet Itáliában újraolvasását is, és nemrég végre újra elővettem, és kíváncsian vártam, mit tartogat ezúttal a számomra.
Frances Mayes és párja, Ed immáron a nyolcadik nyarukat töltik Cortonában, ám ezúttal szabadságot vettek ki mindketten, így már a tavaszt is Bramasoléban kezdik. Csakhogy máris problémák adódnak a kutakban a búvárszivattyúkkal, amely máris okot ad az írónőnek, hogy ismét nyafoghasson, ám ő is belátja, hogy emellett milyen szerencsések.
Azonban a szenvedélyes, vérbeli utazó keres valamit. Hogy mit? Valamit, ami megváltoztatja őt magát, valamit, ami kifejezhetetlen. Ha nem találja meg, úgy érzi, nem is történt vele semmi. Ed ezt írja az egyik versében: "Változtass meg, változtass valamivé, ami én vagyok." Az utazás egyik lényege a változás, pontosabban az átváltozás.
 |
| Bramasole |
Amikor erről ír, egyáltalán nem érezni a vele született szerénységet.
 |
| Frances Mayes (pink blézerben) Borgo di Vagliában |
Több ismerősük, ill. barátjuk is már bejelentkezett hozzájuk, hogy a nyári szabadságát náluk töltse, azonban az írónőnek nem erőssége a nemet mondás. Hiába próbálkozik azzal, hogy dolgozik, a barátai kedvesen közlik: nem fogják zavarni. Közben a házban is folyik a fürdőszobák felújítása, de a vendégeket ez sem tántorítja el. Kíváncsi vagyok, Karen és Michael mit szóltak hozzá, amikor nyomtatásban olvasták a nevüket, amint barátnőjük kibeszéli őket nemcsak a lapokon, hanem az olaszországi baráti társaságával is? Ellenben vannak barátok, akiket Frances is szívesen lát, rendes (főtt) ételt tesz eléjük az asztalra, és meg sem említi, hogy állandóan megy a mosógép és ágyneműt cserél.
Egyetlen szerkesztőnek sem jutott eszébe, hogy ezeket talán jobb lett volna kihúzni?
Megtudjuk, hogy az írónő számára a nyelvtanulás sosem volt fenékig tejfel, korábban a spanyoltanára inkább másra koncentrált, míg az egyetemi éveiben a franciatanára az akcentusát kritizálta, a németnél pedig egy szó vette el a kedvét a folytatástól. Az jutott eszembe, hogy vannak más spanyol - és franciatanárok is, akik biztosan szórakoztatóbban és hatékonyabban adták volna át a tudásukat, mint azok, akikkel korábban találkozott.
És bizony az olasz is cseles nyelvnek tűnik, de ő is rájön, hogy az olaszt érezni kell, és nem azon görcsölni, mit nem tudunk. Ráadásul sok latin eredetű szó van az angolban is, amit oda-vissza ki lehet következtetni. És valóban nagyon sok a hasonlóság a spanyol és az olasz között, tapasztalatból mondom, hogy nagyon sokat segített, amikor spanyolul tanultam.
A hab a tortán viszont ez volt ebben a fejezetben:
Elbűvöl minket egy szó: galleggiante. Mintha benne lenne a gáláns, a gigantikus és az elegáns is. Ed például azt mondja nekem: „Ma este, hogy is mondjam, olyan galleggiante vagy.” Én pedig kijelentem: "Szeretem Pármát. Olyan galleggiante." Odáig vagyunk az özönvíz előtti kovácsoltvas padért, a kertben igazán galleggiante. Nagyon prózai körülmények között ismerkedtünk meg a szóval: amikor a vécé lehúzása után feltöltődött a tartály, tovább csurgott a vécébe a víz; Ed létrára állt, és belenézett a tartályba. Kicsit megemelte a víz tetején lebegő izét, és akkor abbamaradt a csorgás. A szótárban persze nem lehet kikeresni a „vécétartályban lebegő műanyag izét”. A háztartási boltban azután percekig mutogattunk és rajzolgattunk, mire a fickó megértette, mit akarunk.– Aha, már tudom, mi kell önöknek: egy galleggiante.
A galleggiante szó jelentése: bója, uszadék, uszály (hajózásban), úszó (szintjelzőé, horgászboté stb.), kapásjelző (horgászatban).
A szó a galleggiare igéből származik, melynek jelentése: lebeg (levegőben, folyadék felszínén), ill. úszik (vmilyen tárgy).
A dolgot súlyosbítja, hogy a könyv végén lévő szótár is a galleggiante jelentéseként azt a három melléknevet (gáláns - galante, gigantikus - gigante, elegáns - elegante) hozza, amit Frances és Ed állítólag hall a szóban. Pedig egyikükhöz sincs semmi köze.
Nem tudom, más hogy van vele, de én egyáltalán nem örülnék, ha valaki galleggianténak nevezne.
A più (ejtsd: pjú; - több, még) hangzása pedig véletlenül sem hasonlít az angol pee (ejtsd: pí - pisi) szóhoz.
Frances Mayes költő is, a verseknek is van ritmusuk, akkor neki hogyhogy nincs ritmusérzéke?
Ha eddig azt gondoltuk volna, hogy tipikus magyar szokás, hogy az idegen nyelven nem beszélő honfitársunk hangosabban, lassabban és tagoltabban magyarázza el a külföldinek a dolgokat, megtudhatjuk, hogy az amerikai turisták ugyanezt teszik Olaszországban - ők mondják el így a mondókájukat angolul az olaszoknak.
Ismét felhúztam a szemöldököm, amikor a Velencébe tervezett karácsonyuk elmaradt. Néhány nappal korábban érkeznek Bramasoléba, hogy leszüreteljék az olívabogyókat és kipréseltessék őket, majd a lagúnák városában karácsonyozzanak, amikor Amerikából hívják őket, mert Ed édesanyja kórházba került, így kénytelenek hazautazni. Ezúttal jobban éreztem a beletörődést az írónő részéről, de még mindig erős volt a nyavalygás. Nem karácsonyozhatok most Velencében, Winonában meg nagyon hideg van, de hát mégis ő Ed édesanyja. Nyaf, nyaf, nyaf.
A másik nagy szarvashibáról már írtam a 2017-es bejegyzésemben, és most is megemlítem a másik kedvencem: az írónő több mint 300 és 400 fokon süt, de még főz is! Hogy lehet főzni 350 fokon? Korábban láttam néhány évadát a Masterchef Italiának, de sosem hallottam ilyesmit benne. Tudom, a Fahrenheitet nem számították át Celsiusba.
Ez pedig fájt és nem volt vicces: Az egyik fürdőszobát az írónő lánya elnevezte il bruttónak (ronda, csúnya, rút), azaz rondónak. 🙀🙀🙀
Vannak bizonyos dolgok, amikre úgy gondolom, nem minden olvasó kíváncsi:
Ed nagyon jó alvó: csak leteszi a fejét a párnára, és már alszik is. Vajon Byron háta is volt ennyire szexi? Volt ennyire bársonyos a bőre a velencei kereskedőfeleségek tenyere alatt? Elképzelem Byront a messzi múlt szakadékában: úszik napkelte után, gyönyörködik a palazzókban, tapossa a vizet, erőlködik.
Majdnem megfeledkeztem róla, hogy augusztusban megjön az igazi kánikula. Az ablakokat és a spalettákat résnyire nyitom, így járhatja a levegő a házat, de a tűző napot kizárom. Legkönnyebb fehér vászonruhámnak csak a vállpántja ér a testemhez. Emily Dickinson kizárólag fehér ruhát viselt. Meg tudom érteni. Ha még így is melegem van, végig kigombolom, aztán amikor délután egészen elviselhetetlen a forróság, ledobom magamról, és egy szál bugyiban olvasgatok, közvetlenül a ventilátor mellett.
A vastagon kiemelt mondatot valaki, legyen olyan kedves és magyarázza már meg nekem, mert sehogy sem értem. Ha egy végig gombos (hosszú, vagy akár térdig érő), vállpántos ruha van rajta, hogy lehet az, hogy csak a vállpántja ér a testéhez? Hol van a ruha többi része? Akár ül, akár áll vagy fekszik, a ruha többi része is hozzá kell, hogy érjen a testéhez.
Egy szemfülesebb szerkesztő - aki ráadásul az internetet is tudja használni és némi empátia is szorult bele - segíthetett volna kigyomlálni a szarvashibákat és élvezetesebbé tenni a könyvet, mely itt-ott csak az írónő összefüggéstelen benyomásait adja vissza. Néhány oldallal rövidebb lett volna, az igaz. Ezeket leszámítva, így is remek kedvcsináló az olasz kultúrához, és néhány olasz szót és számos egyéb ismeretet mi is összeszedhetünk az olvasás során, ráadásul, amikor az írónő nem nyafog vagy számunkra teljesen érdektelen dolgokat oszt meg, nagyon is jó gondolatai vannak (pl. utazásról, művészetről).
Egyre kevésbé tudom elfogadni, hogy az ember élete nagy részét a munkának szentelje. Örök kérdés: hogyan tartsuk egyensúlyban az ambíciót, az egyedüllétet, a külvilágból jövő ingereket, a kalandot?
Frances Mayes: Édes élet Itáliában
Eredeti cím: Bella Tuscany
Fordította: Sümegi Balázs
307 oldal
Tericum Kiadó, 2003
Képek: Awesome Stories és Club Borgo di Vaglia
Bejegyzések
0 hozzászólás