Éppen két másik könyvet kezdtem el, amikor könyvespolc-takarítás közben a kezembe került a Déli álmok, és tudtam: most erre van szükségem, a másik kettő megvár.
Beth Hoffmann regénye is azok közé az olvasmányaim közé tartozik, amiket a blogszünetben olvastam, és a későbbiekben mindenképpen szerettem volna írni róla.
1967-ben járunk az ohiói Willoughby városában, narrátorunk a tizenkét éves Cecelia Rose Honeycutt, becenevén csak CeeCee, aki nem mindennapi körülmények között él.
CeeCee édesapja jóval idősebb az édesanyjánál és utazóügynök, így csak nagyon kevés időt tölt otthon, míg az édesanyja mentális beteg, akinek vannak jó és vannak nagyon nem jó napjai.
Déli lányként megnyert egy szépségversenyt, és később a férje miatt költözött Északra, azonban a mai napig is visszavágyik a napfényes Délre. És nem ez a legnagyobb probléma. Az ideje jó részét azzal tölti, hogy a kedvenc piros cipőjében és estélyi ruhájában indul a turkálóba, hogy újabb estélyi ruhát szerezzen be, ill. az ablakból vagy az utcán integet szépségkirálynőként a rajongóinak - az utcán arra járóknak - , akik csak jót nevetnek rajta.
CeeCee élete nem könnyű: a kislány nemcsak önmagáról kénytelen gondoskodni, hanem az édesanyjáról is, így a tanulásba és a könyvek világába menekül. Korabeli barátai nincsenek, hiszen az iskolában és a környéken mindenki ismeri az édesanyját. Az egyetlen vigasz számára a szomszédasszonya, az özvegy Mrs. Odell, akivel együtt tölti a vasárnap reggeleket.
Egy júniusi napon - közhelyesen hangzik - minden megváltozik. CeeCee édesanyját baleset éri és meghal. Az apja, aki eddig is inkább elmenekült otthonról, nem tud mihez kezdeni a kislánnyal, és ekkor jelenik meg egy déli rokona, Tallulah - becenevén Dudi - néni, aki azzal a szándékkal érkezik, hogy magához veszi a kislányt, akit utoljára kisbabaként látott.
Belém hasított a gondolat, mint a villám, hogy nincs választásom. Bár fogalmam sem volt, mi vár rám, de egy dologban biztos voltam: bárhová megyek is,ott valószínűleg jobb lesz nekem, mint itt.
CeeCee mérlegel, és belátja, jobb lesz neki ott. Az özvegy Dudi néni jóval idősebb nála, azonban a kislány egy teljesen új környezetbe kerül, ahol számos erős nőt ismer meg. A nénikéje ugyanis lebontásra váró házak megmentésével foglalkozik a barátnőivel, míg a háztartásról a színes bőrű Oletta gondoskodik, akit nem neveznék cselédnek vagy háztartási alkalmazottnak, mert úgy érzem, ő is a család tagja.
Dudi néni szomszédasszonyai sem akárkik: az özvegy Mrs. Hobbsot senki sem kedveli, míg az elvált Mrs. Goodpepper nem mindennapi nő, aki pl. klasszikus zenével gyógyítja a beteg növényeit a kertben és hisz a fekete bumeráng karmában.
A Chippewa Square Savannah-ban
Cecelia egy nyár alatt számos újdonságot tapasztal meg, és szembesül a feketék elleni rasszizmussal is.
Seneca azt írta az Erkölcsi levelekben (XXVIII.), hogy a problémáinkat mindenhová magunkkal visszük, hiába hagyjuk el a tartózkodási helyünket, és ezzel azóta is sokan egyetértenek. Azonban, ha a megfelelő környezetbe kerülünk, az csodákra képes.
Nyilván, a problémáit CeeCee is magával viszi Willoughbyból Savannah-ba, azonban olyan embereket ismer meg, akik törődnek vele, akik valóban odafigyelnek rá, és ebben rejlik a titok nyitja. Végre nem marad magára a gondjaival.
Beth Hoffman regénye nem véletlenül lett bestseller. CeeCee története minden Olvasónak segíthet kikerülni a gyász, vagy bármilyen más eset miatt a gödörből, és akkor is segíthet, ha éppen valami újba szeretne belevágni, ám valamiért még nem mer.
- Cecelia Rose - fogta meg a kezemet -, túl sok ember hal meg közömbös, üres szívvel, és ez a legszörnyűbb fajtája az elmúlásnak. Az élet bámulatos lehetőségeket kínál mindannyiunknak, csak ébernek kell lennünk, hogy felismerjük őket.
A Déli álmok sokszor elszomorított, sokszor megnevettetett, sokszor elgondolkodtatott és számos olyan gondolatot kaptam belőle, ami felért akár több önismereti/önsegítő könyv elolvasásával vagy több alkalommal egy-egy segítő szakembernél. Mert van, hogy egy könyvben találjuk meg azt az egy, vagy több mondatot, amire éppen a legnagyobb szükségünk van.
- A nagymamám azt mondta: "Ne nőj fel túl gyorsan, drágám. Az évek múlnak menthetetlenül, de ha megőrzöd gyermeki szívedet, soha, de soha nem öregszel meg."
Ahogy azt augusztusban írtam, elsősorban azért is olvastam újra a Jane Eyre-t, mert szerettem volna tisztázni, hogy Jane INFJ vagy INFP-e. Továbbá, nagyon kíváncsi voltam az enneagram domináns ösztönére, mivel Claudio Naranjo létfenntartó (sp) 4-nek tipizálta.
Mielőtt újra elővettem a könyvet, eszembe jutott egy jelenet, ami rögtön felvetett bennem egy gondolatot, ráadásul egy másik olvasmányomból is azonnal beugrott egy másik (Helló, Ni 🔮), amit ebben a bejegyzésben is megosztok.
Ahogyan a korábbiak, ez is nagyon hosszú lesz, úgyhogy, ha megtisztelsz azzal, hogy rászánod az értékes időd, köszönöm, és biztos vagyok benne, hogy néhány dolog számodra is világos lesz Jane Eyre személyiségével kapcsolatban. 😉 Most is a regényt vettem alapul, és mióta befejeztem, nem néztem újra egyik adaptációját sem.
A bejegyzés bizonyos részei esetleg nagyképűnek, öntömjénezőnek tűnhetnek, azonban olvass tovább, mert a negatív tulajdonságok sem maradnak ki ezúttal sem. 😊
A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!!!
A különböző személyiségtípusok kapcsán, konkrétan maradjunk csak az MBTI-nál és az enneagramnál, az jutott eszembe, hogy olyan egy-egy típus leírását olvasni vagy hallgatni (pl. egy videóban), mint a különböző liszteket nézegetni az üzletben a polcokon.
Megnézzük, milyen egy INFJ és egy INFP, ill. egy enneagram 4 típus, és kialakul bennünk egy kép. Csakhogy ezek általános leírások. A liszt mire jó? Hogy pl. süteményt süssünk belőle. Csakhogy, nem mindegy, milyen lisztet használunk. Más lesz a süteményünk, ha finomlisztet, más, ha réteslisztet, megint más, ha kelt tésztához való lisztet használunk, nem beszélve a teljes kiőrlésűről és a többi féléről. Ilyenek a különböző személyiségtípushoz tartozó emberek is, legyen szó egy olvasmányról, egy filmről vagy sorozatról, vagy épp egy hús-vér emberről. Ill. Dr. Buda László jutott eszembe, aki a Mit üzen a tested?-ben leírta, hogy más egy orvosi tankönyvben egy-egy betegség leírását olvasni, és más, amikor ott áll az orvossal/orvosokkal szemben a páciens. Valahogy nem mindig stimmel a tankönyvi leírás és a valóság.
Ugye, érted, mire szerettem volna ezzel rávilágítani? Nincs két teljesen egyforma INFP, INFJ és enneagram 4 típusú ember sem, és ez ugyanúgy igaz a többi típusra is természetesen. 😊
Nem mindenki becsüli sokra a nemes, nagylelkű érzéseket, de íme, e két teremtés egyikét elviselhetetlenül keserűvé, a másikat undorítóan ízetlenné tette az érzések hiánya. Az érzelem, amelyet a józan ész nem fegyelmez, bizony híg ital, az ész viszont érzelem nélkül olyan keserű és kemény falat, hogy alig lehet lenyelni.
✽✽✽
Kezdjük az INFJ-vel! 😊 Nagyon sokan INFP-nek tipizálják Jane-t, nyilván, mert nem ismerik eléggé a kognitív funkciókat. Ráadásul a két típusnak nincsenek is azonos funkcióik, hiszen az INFP az Fi-Ne-Si-Te négyest, míg az INFJ az Ni-Fe-Ti-Se négyest használja.
Az egyértelműen kiderül a gyerekkori emlékeiből, hogy introvertált, bár tény, hogy a Reed család tagjai semmibe veszik, csak piszkálják, egyedül Bessie, a pesztonka foglalkozik vele.
Miután Lowoodba került, egy kicsit megijesztett, amikor Helen Burnsre így emlékszik vissza:
"(...) Hallottam valamit arról, hogy vannak, akik nappal is álmodoznak. Talán ő is álmodozik? Szemét a padlóra szögezi, de biztos vagyok benne, hogy a padlót sem látja, befelé néz, a tulajdon szívébe vagy emlékeibe merült, a jelen nem érdekli. Vajon milyen lány lehet? - gondoltam. - Rossz vagy jó?"
Itt felmerült bennem, még a végén kiderül, hogy érzékelő, aztán minden szépen a helyére került. Helen Burns is INFJ, csak ő 9, abból is a nagyon nem egészséges típus, aki mindent elhisz, amit mondanak neki, aki mindent eltűr.
Itt az egyik döntő bizonyíték az Ni-ra:
Hogy ettől a súlyos tehertől megszabadultam, friss erővel láttam neki a tanulásnak. Minden nehézséget le akartam gyűrni, keményen dolgoztam, s az eredmény arányban állott erőfeszítéseimmel.Emlékezőtehetségem elég gyenge volt, de a folytonos gyakorlással megerősödött; felfogóképességem is élesedett. Néhány hét múlva felvettek egy felsőbb osztályba. Nem egészen két hónap múltán megkezdhettem a francia nyelv tanulását, és rajzolni is tanulhattam. Bevágtam az "être" ige jelenét és félmúltját, és életemben először rajzoltam le egy lakóházat (amelynek falai azonban versenyre kelhettek a pisai ferde toronnyal). Aznap este, amikor lefeküdtem, elfelejtettem gondolatban megsütni a krumplit, megenni a fehér kenyeret és meginni a frissen fejt tejet - ilyen képzelgésekkel szoktam kínzó éhségemet csillapítani -, ehelyett azzal szórakoztam, hogy magam rajzolta képekkel népesítettem be a sötétséget: házakkal és fákkal, festői sziklákkal és romokkal, legelésző nyájjal, rózsabimbók felett lebegő pillangókkal, érett cseresznyét csipegető madarakkal, fészkekkel, amelyekben az ökörszemek apró gyöngyhöz hasonló tojásokat raktak, és ezeket a fészkeket a borostyán zsenge indái koszorúzták. Majd azon tűnődtem, vajon le tudnám-e valaha tökéletesen fordítani azt a kis francia elbeszélést, amelyet ma Madame Pierrot-val olvastunk. De közben elnyomott az álom.
Tehát, ha egy INFJ elkezd valami új dolgot tanulni (legyen szó bármiről, nemcsak szellemi tevékenységről, lassabban halad, mint a többiek, és butának érzi magát hozzájuk képest, míg ezt nem tanulja meg magáról. Az Ni számára ott egy rakás új információ, amiket még nem tud elraktározni, még nem tud összekapcsolni egy korábbi ismerettel. Ahogy telik az idő, kezd összeállni a kép, és hamarosan az INFJ utoléri a többieket, sőt, túl is tesz akár rajtuk.
Két saját példa: verset elemeztünk középiskolásként, ránéztem és mondtam, hogy ez egy szonett. Mire a mellettem ülő osztálytársam megkérdezte: Honnan tudod? Tizennégy sorból áll, így az szonett, mert korábban már olvastam. Az Ni felismerte.
Latinórán (három osztályból került ki a csoportunk) a tanárnő elültetett az osztálytársam mellől, mert beszélgettünk egy másik osztálybeli lány mellé, akinek nem ment olyan jól a latin. Egy szöveget olvastunk, a tanárnő szólított valakit, hogy olvassa a következő kb. két-három mondatot, és egyesével fordítsa le, mondja el, milyen igeidőben áll az ige. Itt is elolvastam, és tudtam, hogy melyik igeidő, milyen szám és személy. A padtársam: Honnan tudod? Csak néztem rá, hogy: Megtanultam. Akkoriban még semmit sem tudtam a különböző személyiségtípusokról.
Ebből az idézetből is látszik, hogy egy INFJ-nek milyen gazdag belső világa van, és hogyan képes egyik gondolatról, ötletről ugrani a másikra.
Az Ni imádja a metaforákat, a hasonlatokat, és ahogy említettem, folyamatosan asszociál valamire. Nézzük meg, amikor először találkozik Mr. Rochesterrel az úton:
A zaj a gyalogút felől hallatszott. A kanyargó ösvény még eltakarta a lovat, de mindenesetre közeledett a dobogás. Én éppen felálltam, de minthogy az ösvény keskeny volt, gondoltam, megvárom, amíg a ló elhalad, s csak azután folytatom az utat. Akkor még nagyon fiatal voltam, és mindenféle vidám és komor történet jutott eszembe, amit valaha hallottam. Gyermekmesék, amelyeket a serdülőkor fantáziája kiszínezett. Míg arra vártam, hogy a ló felbukkanjon a félhomályból, Bessie hajdani meséire gondoltam, amelyekben egy észak-angliai szellem is szerepelt. A szellem ló vagy öszvér vagy egy nagy kutya alakjában elhagyatott utakon kísértett, és sokszor megriasztotta a kései vándorokat. Akár ez a ló most engem.
Már egészen közel lehetett, de még nem láttam, amikor valami másféle neszt is hallottam, és a mogyoróbokor alatt megjelent egy nagy fehér-fekete kutya. Egészen olyan volt, mint Bessie meséinek kutyabőrbe bújt szelleme. Akkora, mint egy oroszlán, a feje óriási, szőre hosszú. De azért aránylag nyugodtan osont el mellettem, s nem nézett föl rám különös, inkább emberi, mint kutyatekintettel, ahogyan szinte vártam. Nyomában jött a ló, magas, büszke paripa, hátán a lovas. A férfi, az ember, egyszeriben megtörte a varázslatot. A Bessie mesebeli szellemének hátán sohasem ült senki. Gytrash - ez volt a neve - mindig egyedül bolyongott, és véleményem szerint a gonosz szellemek inkább állatok hüvelyében lakoznak, emberi testet aligha választanak menedékül. Ez tehát semmi esetre sem Gytrash, hanem csak egy utas, aki a rövidebb utat választotta Millcote felé.
Többször is megfigyelhető a regényben, hogy folyamatosan asszociál, metoforákat és hasonlatokat használ:
- Legfőbb ideje, hogy valaki megint embert faragjon magából - mondtam, elsimítva sűrű és régóta nyíratlan haját -, mert úgy látom, újabban oroszlánná változott, vagy valami hasonló, sörényes vadállattá. Úgy él itt, mint Nabukodonozor a pusztában, a haja mint a sas tollazata. Talán ragadozómadár-karmokat is növesztett, de azt még nem volt alkalmam megfigyelni.
✽✽✽
Az INFJ-k kifejezetten híresek az intuíciójukról. Nézzük meg, Jane hogyan hoz döntéseket vele.
Miután Miss Temple férjhez megy (erről még lesz szó), Jane rájön, hogy a világ nem csak Lowoodból áll, és többre vágyik. Az Ni imádja a változatosságot, szüksége van új dolgok kipróbálására, új helyek felfedezésére, új emberek megismerésére. De hogyan kezdjünk hozzá? Mit tegyek?
Ez alatt a nyolc esztendő alatt életem egyhangúan folydogált; egyhangúan, de nem boldogtalanul, mert sohasem éreztem magam fölöslegesnek. Kitűnő nevelésben részesültem, szerettem tanulni, némelyik tárgyért különösen lelkesedtem, de igyekeztem valamennyiben a lehető legtöbbet elérni, tanítóimnak, főként azoknak, akiket szerettem, kedvében járni. Bőségesen kihasználtam az intézet nyújtotta lehetőségeket. Idővel én lettem a legfelső osztály első tanulója, végül kineveztek tanítónőnek, s feladatomat két éven át buzgón láttam el. De két év elmúltával kezdtem megváltozni. (...)
Mintha egy emberöltő múlt volna el, amióta Lowoodba érkeztem. Soha többé nem tettem ki innen a lábam. A szünidőket is az intézetben töltöttem; Mrs. Reed nem hívott Gatesheadbe többé, és sem ő, sem családjának tagjai soha meg nem látogattak. A külső világgal még levél vagy üzenet útján sem érintkeztem. Iskolai szabályok, iskolai kötelességek, iskolai szokások, és fogalmak és hangok és arcok és mondások és ruhák, és rokonszenv és ellenszenv: ez volt minden, amit az életből ismertem. És most egyszerre úgy éreztem, hogy ez nem elég. Egyetlen délutánon megcsömörlöttem az utolsó nyolc év hétköznapjainak örökös körforgásától. Szabadságra vágytam, szabadság után epedtem, szabadságért imádkoztam, de sóhajaimat mintha szerteszórta volna a gyenge szellő. Erre beértem szerényebb, alázatosabb kéréssel is, most már csak ösztönző változatosságért könyörögtem, de ismét hasztalan. Végre is kétségbeesetten így fohászkodtam: "Adj nekem, Istenem, legalább egy másik szolgálatot - egy másik állást!" (...)
"Egy másik szolgálatot! Ez már nem is lehetetlen - mondtam magamban (de természetesen csak gondolatban, nem hangosan). - Nem lehetetlen, mert nem hangzik valószínűtlenül jónak. (...)
A Szolgálat más! Tény és való. Szolgálni mindenki tud. Én is szolgáltam itt nyolc esztendőn keresztül. És most is csak annyit kívánok, hogy máshol szolgálhassak. Ennyi szabad akaratom csak van? Ez talán csak megvalósítható? Igen, igen, nem is olyan nehéz, csak azt kell kisütnöm, hogyan fogjak hozzá a dologhoz." (...)
Felültem az ágyban, és vártam, hogy agyam működni kezdjen. Hideg éjszaka volt, kendőt borítottam a vállamra, és tovább törtem a fejem.
"Mit akarok tulajdonképpen? Új helyet egy új házban, új arcok között, új körülmények között, mert okosabbat úgysem tudok kitalálni. Hogyan szereznek új állást az emberek? Talán barátaikhoz fordulnak; de hát nekem nincsenek barátaim. Utóvégre sok olyan ember él a világon, akinek nincsenek barátai, aki nem várhat másoktól segítséget. Hát ezek kihez fordulnak?"
Nem kaptam a kérdésre feleletet. Megparancsoltam agyamnak, hogy válaszoljon, mégpedig minél előbb. Agyam egyre sebesebben működött, halántékom lüktetett, de majdnem egy óra hosszat minden erőfeszítésem hiábavaló volt, nem jutott eszembe semmi. Már olyan izgalom fogott el, hogy fölkeltem és körüljártam a szobát. Félrehúztam a függönyt, egy pillantást vetettem a csillagokra, megborzongtam a hidegtől, és visszabújtam az ágyba.
Távollétemben egy jó tündér odaejtette az ötletet a párnámra, mert alighogy lehajtottam a fejem, már hallottam is a magától értetődő feleletet: "Az állást keresők hirdessenek. Hirdess te is az X. megyei Híradó-ban."
De hogyan hirdessek? Fogalmam sincs róla, hogyan kell hirdetni.
Most már gyorsan, készségesen jött a válasz:
"A megfogalmazott hirdetést, a díjösszeggel együtt, tedd bele egy borítékba, és küldd el a Híradó kiadóhivatalába. Adandó alkalommal vidd be a lowtoni postahivatalba. A válaszokat kérd J. E. betűk alatt ugyanoda. Egy héttel azután, hogy a levelet elküldted, már érdeklődhetsz, hogy jött-e válasz!"
Ezt a tervet kétszer-háromszor meghánytam-vetettem. Addigra már megemésztette az agyam, tudtam, hogy jó úton járok, megnyugodtam és elaludtam.
Kora hajnalban talpon voltam. Megfogalmaztam a hirdetést, és még mielőtt az ébresztőcsengő megszólalt, már borítékba is tettem és megcímeztem.
Mit csinál Jane? Feldob magának egy kérdést, és közben nyúzza a Ti-át is, hogy találja meg rá a választ. Csakhogy ez egy INFJ-nél így nem működik. A választ mindig az Ni adja meg, és az Ni-t hagyni kell nyugodtan dolgozni.Ezt teszi a nagy Hercule Poirot is, amikor a kis szürke agysejtjeire hivatkozik, egyszerűen leül és - látszólag - nem csinál semmit. Aztán egyszer csak: Bumm, megjön a válasz.
Két éve, tavasszal egy délelőtt elindultam vásárolni. Mivel még hűvös volt, csizmában mentem, aminek csak pici sarka volt, a szára pedig hosszú. Éppen eljöttem az egyik üzletből és indultam a másikba (kb. egy megállónyi távolságra voltak egymástól), amikor éreztem, hogy a bal lábammal furcsán lépek. Odanéztem, és felfedeztem, hogy a csizmám sarka elkezdett felválni. Bementem az üzletbe, ott gyorsan elintéztem a vásárlást, majd megálltam a buszmegállóban, hogy megnézzem, mikor jön a következő busz, és feltettem magamnak a kérdést: Mit csináljak most? Szinte azonnal meg is érkezett a válasz: Pár percen belül jön a busz, felszállsz rá, miután leszállsz, elmész az X. üzletbe (ez pár percre van a buszmegállótól) és veszel egy másik csizmát. Addig kibírja ez. Így is lett.
Éppen kibírta addig a csizma, hogy elértem az üzletig és felmentem a második emeletre, ahol a cipők vannak. Ahogy szétnéztem, pár pillanat alatt találtam egy bokacsizmát, ami tökéletes méretben, sarokban és kényelmes is. Kifizettem, és már abban jöttem el. Mivel ismertek az üzletben (de enélkül is biztosan megengedték volna), mondták, hogy ma van szemétszállítás, kint van a kukájuk, nyugodtan tegyem bele a régi csizmám. Így működik az INFJ intuíciója.
Mi ez, ha nem az Ni?
- (...) Maga rajzolta mindet?
- Én.
- Mikor ért rá ennyit rajzolni? Ehhez idő kellett és... képzelőerő is.
- A két utolsó nyáron, amelyet Lowoodban töltöttem, nem volt más dolgom.
- Honnan vette a modelleket?
- A fejemből.
- Ebből a fejből, amelyet most itt látok, a két válla között?
- Hát persze.
- Akkor ebben a fejben sok minden lehet.
- Remélem, van is.
Ez a mém annyira tipikus 😁, mert nem ítélkezik azonnal, hanem arra kíváncsi, miért viselkedik úgy, ahogy, mi áll ennek a hátterében.
Feltűnt,hogy egyedül Jane fog gyanút, amikor a jósnővel beszélget?
Az előérzet furcsa valami, a rokonszenv is megmagyarázhatatlan, és aztán vannak néha titkos jelek is, és a három együtt olyan titokzatosságot alkot, amelynek nyitjára még nem jött rá az emberiség. Én mindig hittem az előérzetekben, mert magam is sokszor megéreztem előre egyet-mást. A telepatikus rokonszenven alapuló kapcsolatok létezését nem lehet tagadni (távoli, egymástól rég elszakadt rokonok közt például: ha teljesen elidegenedtek is egymástól, a vér nem válik vízzé), megnyilvánulásaik olykor minden képzeletet felülmúlnak. A titkos jelek pedig talán a természet rokonszenvének megnyilvánulásai az emberrel szemben.
A továbbiakban is lesz még szó az INFJ-ről is, most térjünk át az enneagramjára.
Nézzük, hogyan emlékszik vissza a gatesheadi évekre:
Jelenlétem megzavarta Gateshead Hall összhangját, kiríttam a többiek közül. Nem volt bennem egy vonás sem, amely a Mrs. Reeddel, a gyermekeivel vagy kiváltságos szolgáival való együttélést elviselhetővé tehette volna. Ha ők nem szerettek engem, hát én éppen olyan kevéssé szerettem őket. Nem lehetett azt kívánni tőlük, hogy ragaszkodjanak valakihez, aki egyikükkel sem rokonszenvez. Másféle voltam, mint ők, vérmérsékletem, képességeim, hajlamaim merőben különböztek az övéktől. Hasznavehetetlen senki voltam, képtelen arra, hogy érdekeiket szolgáljam, vagy szórakoztassam őket; ellenszenves valaki, aki szinte örült, ha az ő bánásmódjukon felháborodhatott, vagy véleményüket mennél nagyobb megvetéssel sújthatta. Tudom, hogy ha eleven, gondtalan, szép, szilaj, nemtörődöm gyermek lettem volna - akár ugyanolyan alárendelt helyzetben is, amilyenben voltam -, Mrs. Reed szívesebben megtűr, a gyerekek inkább pajtáskodnak velem, és a cselédség sem látja mindenáron a gyerekszoba bűnbakját bennem.
Ez bizony egy 4, aki nem olyan, mint a többiek. Tudom, hogy ez a leírásokban olvasva, a videókban hallva, nagyképűen hangzik, pedig - ahogy azt már annyiszor leírtam a blogban is - a 4 szuperérzékeny, és ezért valóban más, mint a legtöbb ember. És igen, más típusok közt is vannak szuperérzékenyek. Nagyon sok szuperérzékeny gyerek (az INFJ-k is azok) lett a család fekete báránya emiatt, mert másként érez, másként gondolkodik, mint a többiek.
✽✽✽
Nézzük meg a domináns ösztönét miután Mr. Brocklehurst elmegy tőlük, és ő kettesben marad a nagynénjével:
Alacsony széken ültem, néhány lépésnyire tőle, és az arcát figyeltem. Olvasni próbáltam a vonásaiban. Kezemben a füzetet szorongattam, amelynek a hazug leány hirtelen haláláról szóló fejezetére különösen felhívták a figyelmemet. Ami az imént történt: amit Mrs. Reed mondott rólam Mr. Brocklehurstnek, a beszélgetés hangja még friss, lüktető fájdalommal égette agyamat. Minden egyes szót hallani véltem újra, és lázadoztam az elszenvedett bántalom miatt.
- Menj innen - mondta -, menj vissza a gyerekszobába.
Valami sértőt láthatott magatartásomban, mert hangja rendkívüli, bár visszafojtott ingerültséget árult el.
Fölálltam, elmentem az ajtóig, aztán visszafordultam. Előbb az ablakhoz léptem, aztán megálltam Mrs. Reed előtt.
Éreztem, hogy beszélnem kell. Megtapostak - és nekem vissza kell adnom a kölcsönt, de hogyan? Honnan merítek erőt, hogy ellenfelemnek megfizessek? Összeszedtem magam, és a szemébe vágtam:
- Nem vagyok hazug, nem vagyok kétszínű! Ha az lennék, azt mondtam volna önnek, hogy szeretem. De én nyíltan megmondom, hogy nem szeretem. Jobban gyűlölöm, mint bárki mást a világon, John Reed kivételével! A könyvet a hazug lányról pedig adja oda a leányának, Georgianának, mert ő hazudik, nem én!
Mrs. Reed keze még mindig tétlenül pihent a varrásán. Jéghideg tekintete fagyosan meredt rám.
- Van még valami mondanivalód? - kérdezte, nem olyan hangon, ahogy gyermekekkel szokás beszélni, hanem inkább mintha felnőtt ellenfélhez szólna.
Szeme, hangja még inkább felkavarta bennem a gyűlöletet. Egész testemben remegve, leküzdhetetlen izgalomtól ösztökélve folytattam:
- Boldog vagyok, hogy nem rokonom; soha többé nem fogom néninek szólítani, amíg csak élek. Ha nagy leszek, soha meg nem látogatom, és ha valaki megkérdezi, hogyan bánt velem és hogy szerettem-e önt, meg fogom mondani: ha csak eszembe jut, már rosszul leszek, és irgalmatlanul, kegyetlenül bánt velem.
- Hogy mersz ilyet mondani, Jane Eyre?
- Hogy hogy merek ilyet mondani, Mrs. Reed? Hogy merek? Hiszen ez az igazság! A színigazság. Azt hiszi, hogy nekem nincs szívem, hogy én meg tudok lenni szeretet nélkül, jó szó nélkül? De én nem tudok így élni! Ön nem ismer könyörületet. Halálom napjáig nem fogom elfelejteni, hogy belökött a vörös szobába, kíméletlenül, durván belökött, és rám zárta az ajtót. Pedig tudta, hogy iszonyatosan félek, hiszen kiabáltam is, majd megfulladtam a kétségbeeséstől, kiabáltam, hogy "Irgalom, Reed néni! Irgalom!" És miért büntetett ilyen kegyetlenül? Azért, mert az a gonosz fia megvert, leütött a lábamról, semmiért! Mindenkinek, aki kérdezi, pontosan el fogom mondani, hogyan történt. Az emberek azt hiszik, hogy Mrs. Reed jó asszony, de én tudom, hogy rossz, kemény szívű. Ön az, aki hazudik!
A szóáradat még javában ömlött belőlem, amikor már valami ujjongó érzés fogott el, a felszabadultságnak, a diadalnak olyan mámora, amelyhez hasonlót még sohasem éreztem. Mintha valami láthatatlan kötelék leszakadt volna rólam, és - amit soha nem mertem remélni - felszabadultam volna. Ez az érzés nem volt alaptalan: Mrs. Reed határozottan megrémült. A varrás lecsúszott az öléből, két kezét fölemelte, ide-oda ringott a széken, sőt még az arca is eltorzult, mintha sírás fojtogatná.
- Mi lelt, Jane? Te tévedés áldozata vagy! Miért remegsz ennyire? Igyál egy pohár vizet!
- Nem kérek, Mrs. Reed.
- Akarsz még valamit tőlem, Jane? Hidd el, jó barátod szeretnék lenni.
- Azt nem hiszem, Mrs. Reed. Most mondta Mr. Brocklehurstnek, hogy jellemtelen vagyok, hazug, alattomos. Ne féljen: Lowoodban mindenkinek elmondom, kicsoda ön, és mit tett velem.
- Te ezt nem érted, Jane! A gyermekeket le kell szoktatni hibáikról.
- A hazudozás nem tartozik az én hibáim közé! - kiáltottam vad, éles hangon.
- De azt el kell ismerned, Jane, hogy hirtelen természetű vagy. Most menj vissza szépen a gyerekszobába. Légy jó kislány, feküdj le egy kicsit.
- Én nem akarok jó kislány lenni, és nem tudok most lefeküdni. Küldjön el minél előbb az iskolába, Mrs. Reed, mert gyűlölök itt élni.
- Csakugyan az lesz a legjobb, ha minél előbb elküldöm az intézetbe - mormogta Mrs. Reed halkan maga elé. Aztán fölkapta a kézimunkáját, és kisietett a szobából.
Egyedül maradtam, győztesként, a porondon. A legsúlyosabb harc volt, amelyet valaha végigküzdöttem, és az első győzelem, amelyet arattam. Egy darabig ott álltam a szőnyegen, ahol az előbb Mr. Brocklehurst állt, és élveztem győztes magányomat. Eleinte mosolyogtam magamban, és könnyűnek éreztem a szívem, de ahogy érverésem lassúbbodott, a diadalmas öröm is alábbhagyott. Hiába, egy gyermek nem mondhatja meg a magáét a felnőtteknek, nem eresztheti szabadjára dühét - ahogy én tettem - anélkül, hogy utána lelkifurdalást, dermesztő visszahatást ne érezzen. Egy lángra lobbant bozótos pusztaság, amelyet körülnyaldosnak és felfalnak a táncoló lángnyelvek: jelképe lehetett volna magatartásomnak, amikor Mrs. Reedet vádoltam és fenyegettem. De ugyanez a bozótos, földig égve, feketére üszkösödve, híven jelképezhette későbbi lelkiállapotomat. Félórai csendes tűnődés után ráeszméltem, hogy őrült módjára viselkedtem.Helyzetem éppen olyan vigasztalan, mint volt, mindenkit gyűlölök, és engem is gyűlölnek.
Életemben először kóstoltam bele abba, amit bosszúállásnak hívnak. Eleinte olyan íze volt, mint valami erős, zamatos bornak. Utóíze azonban undorító, fémes, poshadt, mintha mérget ittam volna. Készségesen bocsánatot kértem volna Mrs. Reedtől, de részint tapasztalatból, részint ösztönösen tudtam, hogy csupán mélységes megvetésének adnék újabb tápot, s ez újra felkavarná minden fékezhetetlen indulatomat.
Helyesebb lesz, ha valamelyik jobb hajlamomat gyakorlom, nem a heveskedést. Helyesebb, ha kevésbé gonosz érzést táplálok magamban, mint a keserű felháborodást. Egy könyvet vettem elő, valami keleti meséket, és megpróbáltam olvasni. Nem értettem, mit olvasok; gondolataim eltakarták a szöveget, amely pedig máskor mindig elragadott. Kinyitottam a reggelizőszoba üvegajtaját. Odakint nagy volt a csend; se napfény, se szellő nem enyhítette a megfagyott világ egyhangúságát. Szoknyámat a fejemre és a karomra borítottam, és kimentem a park egyik elhagyatott részébe. De semmi örömöm sem telt a néma fákban, a le-lekoppanó fenyőtobozokban, az ősz jéggé dermedt maradványaiban: a rozsdaszínű levelekben, amelyeket a szél halomba söpört, és azután a hideg egybefagyasztott. Egy kapunak támaszkodtam, és kibámultam a mezőre, ahol most nem legelt a nyáj, s a gyep is fagyos volt és fakó. Reménytelenül szürke nap volt: alacsony, felhős, havat ígérő égbolt borult a táj fölé. Már szállingóztak a hópelyhek, lehullottak a dércsípte gyepre, a kemény ösvényre, el sem olvadtak.
Ott álltam én, szegény, elhagyatott gyermek, és újra meg újra azt kérdeztem suttogva magamtól: "Mit csináljak? Mit csináljak?"
őrült módjára viselkedtem, (...) mindenkit gyűlölök, és engem is gyűlölnek
Ezt újra kiemelem, mert Claudio Naranjo itt nem kiáltott fel, hogy: ¡Está aquí, la loca! (Itt az őrült!) Ebből is látszik, hogy Naranjo nem lehetett INFJ (sem INTJ), mert az én Ni-om azonnal jelzett. Érdekes, hogy Bertha Masont senki sem tipizálta szexuális 4-nek. Egyébként nem valószínű, hogy az. Mr. Rochester elmondása szerint felszínes volt, amikor megismerte.
És íme, a jelenet, ami eszembe jutott a másik könyvből:
- Marilla, ez a gyerek szörnyen sovány és csúnya. Gyere csak ide, kislány, hadd nézzelek meg közelebbről. Isten az atyám, hogy lehet valakinek ennyi temérdek szeplője? És ilyen sárgarépaszínű haja! Gyere csak ide, gyermekem, ne kéresd magad!
Anne oda is ment, no de nem egészen úgy, ahogy Mrs. Rachel elképzelte. Egyetlen ugrással az asszonyság előtt termett: arca lángolt a dühtől, ajka remegett, ahogy egész vékony kis teste.
- Gyűlölöm magát! - kiabálta az izgalomtól elfúló hangon, és közben minden szónál lábával dobbantott a padlón. - Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm! - és az irtózat minden újabb bizonyításához egy erőteljesebb dobbantás járult. - Hogy mer engem csúnyának és soványnak nevezni? Hogy meri azt állítani, hogy szeplős vagyok és vörös hajú? Maga durva, udvariatlan, érzéketlen asszony!
- Anne! - kiáltott közbe az elszörnyedt Marilla.
De Anne-t nem lehetett eltántorítani: felszegett fejjel, villogó tekintettel, ökölbe szorított kézzel, a szenvedélyes felháborodás eleven szobraként állt Mrs. Rachel előtt.
- Hogy mer ilyeneket állítani rólam? - ismételte indulatosan. - Örülne, ha azt hallaná,hogy kövér, otromba és egy szikra fantázia sem szorult magába? És nem érdekel, ha ezzel most megbántom magát! Remélem is, hogy így lesz! Maga jobban megbántott, mint korábban bárki, még akár Mrs. Thomas részeges férje is! Ezt soha nem bocsátom meg, soha, soha!
És nyomatéknak két határozottat dobbantott.
(...)
- Azonnal menj a szobádba, Anne, és el ne mozdulj onnan, amíg fel nem megyek!
Anne könnyekre fakadt, az előszobába vezető ajtóhoz szaladt, és úgy bevágta maga után, hogy a verandafalon lógó edények együttérzően zörögtek. A kislány, mint a villám, száguldott át az előszobán és fel a lépcsőn. Egy tompábban leszűrődő puffanás már a keleti manzárdszoba ajtajának becsapódását jelezte.
(...)
- Nem kellett volna szekálnod a külseje miatt, Rachel.
- Marilla Cuthbert, csak nem azt akarod mondani ezzel, hogy mellé állsz, amikor ilyen lehetetlen cirkuszt csap, mint aminek most voltunk tanúi? - méltatlankodott Mrs. Rachel.
- Nem - volt a lassú válasz -, nem próbálom mentegetni. Neveletlenül viselkedett, és ezért alaposan meg fogom szidni. De őt sem ítélhetjük el teljesen. Sosem tanulta, hogy mi a helyes viselkedés. Te pedig túl kíméletlen voltál vele, Rachel.
Ez az, amiről a szakértők nem beszélnek, mert valószínűleg, fogalmuk sincs róla. Tisztelet most is a kivételnek. Jane és Anne is sx/so ösztönpárost használ (ahogy én is), tehát az sp (létfenntartó) ösztönét kevésbé szereti, ami az érzések szabályozásáért is felel. Egy sp4, miután Mr. Brocklehurst elment, visszavonult volna és csendben sírdogált volna, miközben azt szerette volna, hogy valaki jöjjön oda hozzá és kérdezze meg, mi a baja, vigasztalja meg. Az sp4 nem akar dramatikusnak látszani, ő nem mutatja így ki az érzéseit. Az sx/so-nak ez nem megy, az sx/sp-nek is nehezebben. Ha megfigyeljük, egyik kislánynak sem vették figyelembe az érzéseit. Mrs. Lynde is alaposan megmondta a véleményét Anne-nek anélkül, hogy arra gondolt volna, milyen hatással lesz a kislányra, ahogy Jane is hiába sírt és könyörgött a nagynénjének, az bezáratta a vörös szobába. Hogy tanulta volna így meg kontrollálni az érzéseit? Senki nem mondta nekik: Látom, most nagyon rosszul érzed magad/dühös vagy/haragszol stb. Ez áll valójában a szexuális 4 gyűlölködése mögött.
Szándékosan kiemeltem, hogy abban a pillanatban valóban győztesnek érzi magát, azonban, ha lecsillapodott, rájön, hogy helytelenül viselkedett. Erről sem mondott egy szót sem Beatrice Chestnut. Valahogy a leírásokban és a videókban megfeledkeznek arról (Tisztelete a kivételnek, ahogy említettem), hogy a szexuális 4 dühét, haragját, elégedetlenségét kiváltotta valami, de hogy mi lehet ez a valami, honnan ered, arról nem beszélnek. Sem arról, hogy amikor egy szexuális 4 begurul, valóban nagyon intenzíven érzi meg az egész testében, ahogy Jane-nél és Anne-is olvashattad. Megtanultam, ha egy (INFJ) sx4 itt tart, hogy kirobban, akkor nagy baj van.
Emlékeztetőül Candace Van Dell videója a szuperérzékeny és a harag kapcsolatáról:
A a szociális 6 és a 2 sokkal irigyebb nálunk. Az irigység valóban üzemanyag lehet a számunkra, hogy elérjünk valamit, azonban ez nem egyenlő azzal, hogy ezért mindenen és mindenkin átgázolunk.
A szexuális 4 számára a túlélést valóban az jelentette gyerekként, hogy valakivel vagy valakikkel nagyon szoros kapcsolatban állt. Az intim kapcsolat nem egyenlő a szexuális kapcsolattal, ezt a félreértések elkerülése végett jegyzem meg. Az sx4 egy másik emberrel, vagy kis csoportban szeret dolgozni, ahol mindenkire oda tud figyelni. Ilyen az INFJ is.
És nem, nem vagyunk dramatikusak, az érzéseink valósak, és a legtöbb ember el sem tudja képzelni, hogy mi mindent mennyire intenzíven élünk meg, mivel ők egyszerűen elfojtják az érzéseiket. Ők neveznek minket dramatikusnak. Aztán náluk ebből lesznek a fizikai tünetek, ez azonban már egy másik téma. Számunkra kicsit kétélű kard, mivel csak úgy tudunk meggyógyulni, ha utat engedünk az érzéseinknek, azonban valóban eljuthatunk arra szintre, hogy egy idő után már nem kavar úgy fel valami, amikor beszélünk róla, mint amikor történt.
- Na, most már minden rendben van, ugye? - kérdezte arcomba nézve. - Kisírtad magad?
- Azt hiszem, soha nem tudom alaposan kisírni magam.
- Miért nem?
- Mert olyan igazságtalanul vádoltak, és most a kisasszony is, meg a többiek is mind azt hiszik, hogy én gonosz vagyok.
- Azt fogjuk hinni, amit a tulajdon szemünkkel látunk, kislányom. Ha továbbra is jó gyermek maradsz, semmi kifogásunk nem lesz ellened.
- Igazán, Temple kisasszony?
- Hát persze - mondta és átölelt. - És most mondd el nekem szépen, ki az a hölgy, akit Mr. Brocklehurst jótevődnek nevezett?
- Az a nagybátyám felesége, Mrs. Reed. Nagybátyám meghalt, és halálos ágyán a felesége gondjaira bízott.
- Tehát Mrs. Reed nem a maga jószántából fogadott örökbe?
- Nem, asszonyom. Nem szívesen tartott ott a házban. De a cselédségtől gyakran hallottam, hogy nagybátyám halála előtt megfogadtatta vele, hogy gondoskodni fog rólam.
- Tudnod kell, Jane, és ha nem tudod, hát én most megmondom neked, hogy akit vádolnak, annak joga van védekezni. Téged hazudozással, kétszínűséggel vádoltak. Most védd magad, ahogy tudod. Mondj el mindent, amire emlékszel, de az igazat mondd, csak az igazat, ne tégy hozzá és ne túlozz el semmit.
Szívem mélyén elhatároztam, hogy nagyon őszinte, nagyon tárgyilagos leszek. Néhány percig gondolkoztam, hogy elrendezzem mondanivalómat, azután elmeséltem Temple kisasszonynak szomorú gyermekkorom történetét. Minthogy a felindulás kimerített, sokkal csendesebben és higgadtabban adtam elő a történteket, mint máskor szoktam. Helen figyelmeztetéseit is megszívleltem, és nem engedtem szabad folyást keserű érzelmeimnek. Így leegyszerűsítve és ilyen fegyelmezetten előadva, sokkal hihetőbben hangzott. Beszéd közben éreztem, hogy Temple kisasszony teljes hitelt ad szavaimnak.
Megemlítettem Mr. Lloyd, a gyógyszerész nevét is, hiszen őt hívták el hozzám, mikor rosszul lettem. Az a szörnyű délután, amelyet a vörös szobában töltöttem, még élénken élt emlékezetemben. Azt hiszem, amikor annak a délutánnak a borzalmait meséltem Temple kisasszonynak, nem tudtam eléggé fegyelmezni magamat. Nem, azt soha nem lehet elfelejteni, milyen kegyetlen volt Mrs. Reed, amikor kétségbeesetten könyörögtem, hogy bocsásson meg, s ahelyett, hogy megbocsátott volna, másodszor is rám zárta az ajtót. Ez az emlék még most is vasmarokkal szorította szívemet.
Érted már, hogy nem dramatikus, csak ennyire intenzíven érez?
Nem ismerem a középutakat, sohasem ismertem. Valahányszor kemény egyéniséggel hozott össze a sors, olyanokkal, akiknek természete homlokegyenest ellenkezett az én természetemmel, csak két véglet jöhetett számításba: az alázatos, feltétlen megadás vagy a nyílt lázadás. Mindaddig gyakoroltam az elsőt, amíg bírtam - azután pillanat alatt robbantam, néha vulkánszerű kitöréssel sodródva bele az utóbbiba.
✽✽✽
Azért, mert sokat van egyedül és rajzolgat, nem jelenti azt, hogy a létfenntartó ösztöne a domináns.
Az INFJ I-je az Introvertedre, azaz az introvertáltra utal. Mind az INFJ, mind a 4 introspektív típus, tehát befelé forduló, szüksége van arra, hogy naponta bizonyos időt egyedül töltsön, önreflektáljon, feldolgozza az érzéseit, tisztába jöjjön önmagával. Erről még lesz szó.
Továbbá, mind az INFJ, mind a 4 nagyon kreatív típus, akinek lételeme, hogy alkosson valamit. Nem feltétlenül művészi dolgokra gondolj, csak emlékszem, nekem is mennyire hiányzott a blogolás, bármennyire is sikerült az elején meggyőzni magam az ellenkezőjéről.
✽✽✽
Nem tudja elviselni az igazságtalanságot, sem az őt értet, sem a másokét:
Másnap reggel Scatcherd kisasszony nagy betűkkel felrajzolta egy darab kartonra: "Rendetlen vagyok", és ezt, mint valami zsidó imaszíjat, Helen szelíd, magas, sugárzóan értelmes homloka fölé kötözte. Helen estig viselte a szégyentáblát, türelmesen, harag nélkül, mint megérdemelt büntetést.
Abban a szempillantásban, amikor Scatcherd kisasszony a délutáni tanítás befejeztével kihúzta lábát a teremből, odaszaladtam Helenhez, letéptem a fejéről a táblát, és a tűzbe hajítottam. A düh, amelyre Helen képtelen volt, egész nap az én lelkemben izzott, s forró, kövér könnycseppek égették arcomat, mert az ő szótlan, szomorú megadása kimondhatatlanul megfájdította szívemet.
Ez igaz az INFJ-re is, a szexuális 4-re pedig még inkább. Egész nap ott van benne az a düh, amit Helen elfojt magában (ő 9, ahogy említettem, egészen pontosan szexuális 9, aki mindent elhisz, amit neki mondanak, mindennel azonosul. Ebben téveszthetik össze a 4-sel).
✽✽✽
Már nem emlékszem, hol (valószínűleg valamelyik netes fórumon) olvastam, hogy a szexuális 4 másokkal a szenvedésükön keresztül kapcsolódik. Érdekes, hogy Susan Cain ezt a keserédes, azaz a melankolikus típus sajátosságának tartja a könyvében. A lényeg, hogy Jane, miután megismeri Adèle történetét, jobban megszereti a kislányt:
- Nem. Adèle nem felelős sem az anyja, sem az ön hibáiért. Kedvelem a kislányt, és most, hogy többet tudok róla, még inkább ragaszkodom hozzá. Szegény kis árva; mert árva, ha szülei élnek is. Anyja elhagyta, ön pedig megtagadja. Hogyan is szerethetném jobban egy gazdag család elkényeztetett gyermekét, aki úgyis gyűlöli a nevelőnőjét, mint egy magányos kis árvát, aki vonzódik hozzám?
Claudio Naranjo és azok, akik Jane-t létfenntartónak tipizálták, valószínűleg több fejezetet átaludhattak.
- Ó, milyen jó magát látni és hallani! - kiáltott föl. - Milyen eredeti, milyen csípős - milyen egészen más, mint a többi lány.
Biztosítottam, hogy én természettől fogva kemény szívű vagyok, ezt még sokszor lesz alkalma tapasztalni; mi több: gondoskodni fogok róla, hogy jegyességünk ideje alatt lehetősége legyen számos kellemetlen jellemvonásom megismerésére. De legalább nem vesz zsákbamacskát, és még idejében meggondolhatja a dolgot.
Egyszer egy állásinterjú előtt, míg várakoztam, Kosztolányitól a Nyelv és lélek c. kötetet olvastam, és amikor behívtak, letettem az asztalra. Volt, aki úgy nézett rá, mintha a használt zsebkendőm tettem volna oda. Hárman ültek velem szemben, és néhány perc múlva éreztem, hogy az egyik interjúztató, nagyon szúrós szemekkel néz. Megemlítettem, hogy van egy könyves blogom, mire a másikuk megkérdezte: Az mi? Itt már gyanús volt, hogy nem a megfelelő helyen és nem a megfelelő emberek között vagyok, mivel a harmadik volt az egyetlen, a velem szemben ülők közül, aki mosolygott, és szimpátiát éreztem az irányából. Azzal engedtek utamra, hogy majd értesítenek. Amikor eljöttem, már felülkerekedett bennem az Elizabeth Bennet és a Pollyanna, és jót nevettem magamban. Azóta is értesítenek. 😁
Ugyanezt láthatod a blogban is. Aki egy online csoportban ismert meg a Zoomon, és miután személyesen találkoztunk, azt mondta: Te ugyanolyan vagy, mint online. Én sem árulok zsákbamacskát.
Hadd mutassak valamit:
Most már érted, mit akartak ezzel mondani? Mindketten INFJ sx/so 4-ek.
A szexuális 4 ismeri a sötét oldalát és képes elfogadni, nem rejti el, tudja, hogy ezek a tulajdonságok ott vannak benne, és ha valaki akar tőlünk valamit, a jóval együtt a rosszat is el kell fogadnia. Ahogyan mi is elfogadunk másokat.
- Isten áldjon, Jane Eyre. Élj boldogul. Derék leány vagy.
- Te is derék leány vagy, Eliza. Kár, hogy elevenen befalaztatod magad egy francia kolostorba. De hát ez utóvégre nem az én dolgom. Te tudod, mit csinálsz.
- Igazad van.
- Engem néz, Eyre kisasszony, látom. Szépnek talál?
Tudom, erre a furcsa kérdésre udvarias közhellyel kellett volna felelnem, de valahogy kiszaladt a számon az igazság:
- Nem, uram.
- Szavamra, furcsa szerzet maga! - mondta. - Ahogy itt ül csendesen, komolyan, egyszerűen, kezével az ölében, olyan, mint egy kis apáca, állandóan lesüti a szemét, kivéve olyankor, amikor az én arcomat fürkészi, mint például most - és mégis, ha az ember kérdez valamit, vagy olyan megjegyzést tesz, amelyre okvetlenül felelni kell, visszavág, hogy csak úgy csattan. Nos, halljuk a többit.
- Bocsásson meg, uram. Túlságosan nyílt voltam.
Ez bizony előfordul, hogy mind az INFJ, és főleg az sx4 nem rejti véka alá a véleményét, és olykor erősebb kifejezést vagy szavakat használ.
✽✽✽
A híres hasonlítgatás:
Mrs. Fairfaxtől megtudja, milyen is Ingram kisasszony, akivel ő nem veheti fel a versenyt:
Halljad hát az ítéletet, Jane Eyre: holnap magad elé teszed a tükröt, és megrajzolod a saját élethű arcképedet. Egyetlen vonást sem enyhítesz, semmiféle szabálytalanságot nem simítasz el, és alája írod a címet: »Egy csúnya, szegény, egyedülálló nevelőnő arcképe.«
Azután veszel egy sima elefántcsont lapocskát - van egy a festékesdobozodban -, fogod a palettádat, friss, üde színeket keversz, a legfinomabb teveszőr ecseteidet szeded elő, és gondosan megrajzolod az elképzelhető leggyönyörűbb arcot. Kifested a legcsodálatosabb színárnyalatokkal, olyannak, amilyennek Mrs. Fairfax írta le Ingram kisasszonyt. Meg ne feledkezzél a hollófürtökről, a keleties tüzű szempárról. Micsoda? Hogy a haj meg a szem színét Mr. Rochesterről mintázod? Szó sincs róla! Semmi érzelgősség, semmi nyafogás! Nincs kegyelem! Itt most már egyedül a józan ész parancsol. Képzeld magad elé a fenséges és mégis harmonikus vonalakat, a görög istennők szobraira emlékeztető keblet és nyakat, a kápráztatóan fehér, gömbölyű kart és a finom kezet. Ne feledkezzél meg a briliánsgyűrűről és az arany karperecről sem; híven add vissza az estélyi ruha fénylő selymét és leheletszerű csipkéjét, a kecsesen megkötött, széles öv aranysárga színét, és ha elkészültél, írd alá a címet: »Blanche; egy művelt és előkelő hölgy arcképe.«
És valahányszor még a jövőben is azt találnád képzelni, hogy Mr. Rochester jó véleménnyel van rólad, vedd elő ezt a két képet, tedd őket egymás mellé, és mondd magadban ezt: Mr. Rochester, ha akarná, elnyerhetné ennek az előkelő hölgynek a szerelmét. Elképzelhető hát, hogy egyetlen komoly gondolatot vesztegessen egy ilyen jelentéktelen, jöttment kislányra?"
Miután elhatároztam, hogy megrajzolom a két arcképet, megnyugodva elaludtam.
Szavamat megtartottam. Egy-két óra alatt elkészült a magam krétarajz portréja. És nem egészen két hét alatt befejeztem egy elképzelt Blanche Ingram elefántcsont miniatűrjét is. Mikor ezt a bájos arcot összehasonlítottam a magamról készített rajzzal, az ellentét olyan kiáltó volt, hogy a legszigorúbb önfegyelem is meg lehetett elégedve. Különben is hasznomra vált a munka: két héten át foglalkoztatta kezemet és gondolataimat, és erőt adott az elhatározáshoz, amelyet kitörölhetetlenül szívembe akartam vésni.
Nem sok idő telt bele, gratulálhattam a dicséretes önfegyelemhez, amelybe belekényszerítettem magam. Ennek köszönhettem, hogy a közeljövő eseményeit aránylag nyugodtan szemléltem. Ha ezek az események készületlenül találnak, azt hiszem, még külsőre sem tudtam volna nyugodt maradni.
Az önfegyelmét annak köszönheti, hogy szépen integrálta az 1 tulajdonságait, ill. a szexuális ösztön és az Ni megszállottságának. Ha egy Ni-dominánst érdekel egy dolog, abba beleássa magát, rengeteget foglalkozik vele. Ugyanez igaz a szexuális 4-re is. Steve Jobs nem nyugodott, míg el nem készítette a billentyűzet nélküli telefont, Gabrielle Chanel pedig nekikezdett egy új kollekciónak, miután a visszatérése utáni első megbukott.
Jane pedig ezzel a mazochizmussal edzette magát. Nagyon jól látszik az INFJ és a 4 negatív önképe ebben az idézetben, és az, hogy mindkét típus csak minőségi dolgokat vesz (a legjobb teveszőr ecsetek).
és az elitizmus:
Szerelmemet semmilyen körülmény sem hűthette le; az elkeseredésre annál több ok kínálkozott. Rettenetesen féltékeny lehettem volna, bár magamfajta nőnek még féltékenykedni sincs joga olyan valakire, mint Ingram kisasszony. De nem is voltam féltékeny, vagy csak ritkán. Azt az érzést, amely gyötört, nem lehet féltékenységnek nevezni. Ingram kisasszony ugyanis nem ütötte meg a féltékenység tárgyának mértékét: messze alatta maradt. Tudom, ez paradoxonként hangzik, pedig így volt. Ingram kisasszony roppant mutatós, de nem természetes; szép, sok mindenhez ért, de lelke szegény maradt, szíve meddő. Szívének-lelkének talajában csak mesterségesen kitenyésztett virágok nyílnak. Ingram kisasszony nem jó, nem őszinte, nem eredeti.Könyvekből beszajkózott frázisokat ismételget, soha semmiről nem mond véleményt, mert nincs is véleménye. Síkraszáll a fennkölt érzelmesség mellett, de nem ismeri a részvét és a szánalom, a gyöngédség és az igazságszeretet érzését. Ezt, akarata ellenére is, gyakran elárulta. Adèle-lel szemben például határozottan ellenségesen viselkedett; valami barátságtalan megjegyzéssel félrelökte, ha a kislány a közelébe merészkedett. Néha egyenesen kiparancsolta Adèle-t a szobából, és soha egy jó szava nem volt hozzá.
(...)
Ha Ingram kisasszony rögtön meghódítja Mr. Rochestert, s ha a férfi őszinte és alázatos szerelemmel a lány lába elé teszi szívét, én eltakarom az arcom, a fal felé fordulok, és - jelképesen - meghalok rájuk nézve.Ha Ingram kisasszony jó és nemes szívű hölgy, ha erős, bátor, kedves és okos, akkor élethalálharcot vívtam volna a féltékenység és a kétségbeesés tigrisével, és szívemet kitépve, meghódoltam volna a választott előtt, elismertem volna felsőbbségét, és aztán csendesen tengettem volna napjaimat, életem végéig. És minél kiválóbb a nő, annál őszintébben bámultam volna, és annál őszintébben belenyugodtam volna sorsomba.
Hoppá! Sehol egy utalás arra, hogy bosszút állna Ingram kisasszonyon, ha hozzámegy Mr. Rochesterhez. Ha láttad A halott menyasszonyt, akkor megérted, ugyanis Emily is INFJ sx4.
Az elitizmusról még annyit, hogy ez inkább arisztokratikusság, ami minden sx4-ben benne van. Tudom, hogy akinek a 3 szárnya a domináns, azt szokták az arisztokratának nevezni, azonban egy szárnnyal nem lehet repülni, és ez inkább az sx4-re jellemző. Mr. Rochester is megjegyzi, hogy milyen fölényességgel lép be a szalonba. Ezt inkább öntudatosságnak nevezném, ami azonos a büszkeséggel. Inkább azt mondom, hogy ismeri önmagát, tisztában van a képességeivel, a saját értékével. Van erre egy nagyon jó kifejezés: az egészséges arrogancia, amit bárki elsajátíthat 😉.
✽✽✽
Az utolsó kérdés bizony nagyon sértő:
- Jane, Jane! - szólalt meg olyan keserű fájdalommal, hogy minden idegszálam beleremegett. - Hát nem szeret engem? Csak a rangom, a vagyonom vonzotta?
Az INFJ is és az sx4 is nagyon független, és egyiket sem lehet vagyonnyilatkozatokkal, titulosokkal és egyéb felszínes dolgokkal lenyűgözni. Jane is egyenrangú akar lenni Mr. Rochesterrel és ebben az anyagiak is benne vannak. Csak emlékeztetőül: Fermina Daza milyen csalódottnak érezte magát, amikor rájött, hogy ő csak egy luxuscseléd, míg Gabrielle Chanel nem akart luxustyúk lenni, és bár Boy Capeltől kapta a pénzt, hogy az első üzletét megnyissa, miután kezdett sikeres lenni, az utolsó vasig visszafizette a pénzt, amit Coco csupán kölcsönnek tekintett.
Amikor Marilyn Monroe-tól kerestem az idézeteket, találtam egyet, amelyben azt mondja, büszke arra, hogy sosem volt kitartott nő.
Amikor St, Johntól megtudja, hogy a nagybátyjuk ráhagyta a vagyonát, nem kezd el ugrálni örömében, és szinte azonnal elhatározza, hogy a húszezer fontot igazságosan elosztja a három unokatestvére és maga közt.
✽✽✽
Sokan azt gondolják, Jane azért megy el Thornfieldből, mert a tipikus 4 lemez pörög benne: Nem vagyok szerethető, nem érdemlem meg, hogy Mr. Rochester szeressen, én csak egy senki vagyok, csúnya vagyok, szegény vagyok, engem nem lehet szeretni, stb. stb. Ez nem így van.
Itt tévesztik össze az INFP-t és az INFJ-t. Az INFP az Fi-a segítségével dönt, azt teszi, ami számára helyes. Csakhogy az INFJ-nek van egy nagyon erős erkölcsi iránytűje. A Zero waste-nél írtam annak idején, hogy a munkahelyemről, sőt még egy kirándulásról is hazahoztam az ásványvizes palackot (akkor még nem volt visszaváltható), mert számomra az volt a helyes. Ahogy az utcán sem dobom el a szemetet, ha nincs szemetes a közelemben, a zsebembe vagy a táskámba teszem, és legfeljebb itthon kidobom. Jane számára nem helyes, hogy egy nős férfi szeretője legyen, akkor sem, ha Dél-Franciaországba költöznének. Amikor ezen agyal, nagyon jól látszik, hogy INFJ és az ösztenei is ütköznek. A szexuális ösztön önző, ám jó értelemben nagyon hasznos tulajdonság, mert tudom, hogy nekem mi a jó. A szexuális ösztöne azt mondja: Maradj vele, míg a szociális helyteleníti, mert meg fogják szólni. Az Ni-Fe azt mondja, ha elmész, miattad fog szenvedni, a háttérben ezt erősíti az Fi: Te vagy a szenvedése oka, rossz ember vagy. Egy INFJ pedig nem akar rossz ember lenni. Nem rendez jelenetet, nem ordibál, nem gyűlöli meg Mr. Rochestert, csak ül ott, mint akit letaglóztak.
Egy teljesen más eset velem is megtörtént már. Egy bizonyos illető, akivel úgy gondoltam, nagyon jó a kapcsolatunk (nem romantikusról van szó), nem volt velem őszinte, nem mondott el valamit, amit mástól tudtam meg, amikor ő is ott volt. A dolog lényege, hogy ő került ki jól egy helyzetből, aminek egy harmadik személy örvendezett, én meg csak ültem ott, mint akit fejbe kólintottak. Nem drámáztam, nem ordibáltam, csak hallgattam és nem értettem, miért nem szólt. Nem sokkal később el is váltak az útjaink, és akkor és ott, mások sem értették a dolgot (hogy nem volt őszinte).
Tehát, egy sx4 nem minden esetben harap.
Mind az INFJ, mind a 4 introspektív típus, akinek időre van szüksége, vissza kell vonulnia, hogy tisztázza az érzéseit, a gondolatait. Ez alól a szexuális 4 sem kivétel. Ezért is megy el Thornfieldből, mert, ha ottmarad, naponta találkozna Mr. Rochesterrel, és Jane-nek most egyedüllétre van szüksége.
Az INFJ-nek kifejezetten jót tesz, ha van egy olyan személy a környezetében, aki inspirálja. Ilyen Miss Temple Lowoodban, aki mellett leszokik a lobbanékonyságról és integrálja az 1 tulajdonságait, kénytelen a létfenntartó ösztönét és az Si-ját is használni.
Amikor Riversékhez kerül, elkezdi azt olvasni, amit a lányok, ill. nagyon jól látszik a mások, konkrétan St. John kedvében járás (people-pleasing), amikor hindusztániul tanul vele. Ez azért is jó lecke neki, mert itt jön rá, mit is akar valójában. Rájön, hogy sosem lenne boldog St. Johnnal.
Ami engem illet, én napról napra jobban igyekeztem, hogy tetszését elnyerjem. De egyúttal napról napra jobban éreztem azt is, hogy ha St. John elismerését ki akarom vívni, meg kell tagadnom fele természetemet, el kell fojtanom képességeim felét, és olyan célokat kell magam elé tűznöm, amelyeknek elérésére bennem semmiféle természetes hajlandóság nincsen. St. John a tökéletesség elérhetetlen magasságába akar fölemelni engem. A mértéket olyan magasra tűzte, hogy a küzdelem teljesen reménytelen volt; éppen olyan reménytelen, mint ha, mondjuk, az én szabálytalan vonásaimat St. John a maga szabályos és klasszikus metszésű vonásainak mintájára kívánta volna átrajzolni, vagy szemem változékony zöld színét az ő tengerkék szemének komoly csillogásával akarná kicserélni.
A mások kedvében járásnak is megvannak a határai, ahogy azt Mr. Rochester is felfedezte:
- Készséggel állok szolgálatára, uram, mindenben, amit helyesnek tartok.
- Azt látom. Arca, szeme, minden mozdulata megelégedettséget árul el, ha segíthet nekem, ha kedvemben járhat, de csak azért, mert amint mondta, olyat kérek, amit helyesnek tart. Bezzeg ha olyasmit kérnék, amit nem helyesel, akkor nem szaladna, nem ügyeskednék ilyen buzgón, nem csillogna a szeme, nem pirulna ki az arca. Az én kis barátnőm akkor sápadtan, de határozottan azt mondaná: "Nem, uram, ez lehetetlen. Ezt én nem tehetem, mert ez helytelen."
✽✽✽
Amiről nagyon sok leírásban, videóban nem beszélnek, pedig ugyanúgy igaz a szexuális 4-re, ahogy az INFJ-re is:
- Milyen emlékei voltak tizennyolc éves korában?
- Ó, akkor még nem volt semmi baj. Olyan volt az emlékezetem, mint a kristálytiszta forrás. A szennyes áradat még nem fertőzte meg, nem posványosította el. Tizennyolc éves koromban még olyan voltam, mint most maga, egészen olyan. Jónak születtem, Eyre kisasszony, és mégsem lett jó ember belőlem, látja. Erre persze azt felelheti, hogy nem látja, legalábbis hízelgek magamnak azzal, hogy ilyesmit olvasok ki a szeméből. (Megjegyzem, vigyázzon, mit fejez ki a szemével, mert én értem a szemek beszédét.) Higgye el, azért én nem vagyok gonosz, inkább a körülményeknek köszönhetem, mint természetes hajlamaimnak, hogy közönséges semmirekellő lett belőlem, és mint afféle dologtalan, gazdag ember, aki nem tud mit kezdeni az életével, piszkos kis szórakozásokba menekültem. Csodálkozik, hogy ezt ilyen őszintén megvallom magának? Majd meglátja, milyen gyakran fogják az emberek magát kéretlenül bizalmukba avatni. Mint ahogyan én rájöttem, mások is rájönnek, hogy maga nem szeret önmagáról beszélni, szívesebben hallgat meg másokat. Azt is ösztönösen megérzik az emberek, hogy maga nem él vissza bizalmukkal, hanem részvéttel hallgatja meg bajaikat. S ez az együttérzés, ha külső jele nincs is, azért nem kevésbé jóleső és megnyugtató.
- (...) Furcsa! - kiáltott föl, megint eltérve a tárgytól. - Furcsa, hogy éppen magát választottam ki bizalmasomnak. És még furcsább, hogy ilyen nyugodtan végighallgat, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog a világon, hogy egy magamfajta férfi táncosnő szeretőjéről meséljen egy ilyen különös, tapasztalatlan kisleánynak! De éppen ez az utóbbi furcsaság magyarázza meg az előbbit. Már egyszer mondtam, hogy komolyságával, tapintatosságával, óvatosságával maga kiválóan alkalmas a gyóntató szerepére. Másrészt azt is tudom: magát nem kell attól félteni, hogy elrontják ezek a történetek. Maga nem mindennapi lélek. Szerencsére nem is akarom elrontani magát, de ha akarnám, sem tudnám. Minél többet beszélgetünk egymással, annál jobb. Magának nem árt, nekem pedig használ, mert felfrissülök a társaságában.
Ha ez hihetetlennek hangzik, mivel a köztudatban - legalábbis a rengeteg torzított leírásnak köszönhetően - nem ilyen kép él a szexuális 4-ről. Ajánlom a The Art of Growth podcast Sexual 4 Paneljét, melyben Matt, aki lelkész elmondja, hogy pusztán az, hogy odamegy a kórházban valakihez és csak leül mellé, milyen sokat jelent annak az embernek. Ez lenne Szörnyella, Commodus és Frank Slade a valóságban? Igen.
- Egyre azt hangoztatom, hogy nem vagyok házas, és nem magyarázom meg, hogy miért nem. Elfeledkeztem arról, hogy maga nem ismeri azt az asszonyt, és nem tudja, milyen körülmények között jött létre ez a pokoli házasság. Pedig biztos vagyok benne, hogy ha mindent elmondok, Jane, nekem fog igazat adni. Adja ide a kezét, Jane - hadd érezzem, hogy itt van mellettem -, és néhány szóval megvilágítom a tényállást. Hajlandó meghallgatni?
- Akár órákon át türelmesen hallgatom.
Amikor megismeri Mr. Rochester házasságának a történetét, Bertha Masonre sem mond semmit, csupán együttérzéssel fordul mindkettejük felé. Bizony, ez is az sx4.
✽✽✽
Ezt az idézetet megosztottam angolul, és több INFJ is nagyon szerette. Ha a szexuális 4-eknek dobtam volna be, ők is tökéletesen tudtak volna vele azonosulni:
- Igenis, fáj a szívem, hogy el kell hagynom Thornfieldet. Szeretem Thornfieldet, mert itt legalább egy darabig szép, szabad, teljes életet éltem. Senki sem bántott, nem néztek keresztül rajtam, nem kellett kicsinyes emberek társaságával beérnem, nem zártak ki az élet örömeiből. Naponként részesültem abban a megtiszteltetésben és gyönyörűségben, hogy egy eredeti, energikus, művelt és szabad szellemmel társalkodhatom. Megismertem önt, Mr. Rochester, és remeg a szívem a gondolatra, hogy örökre el kell szakadnom öntől. Belátom, hogy nincs más megoldás, el kell utaznom. De ez csak olyan, mint ahogy azt is tudja az ember, hogy meg kell halnia.
Mások ezt látják bennünk arroganciának, nagyképűségnek, felsőbbrendűségnek, beképzeltségnek és hasonlóaknak: egyszerűen szelektívek vagyunk, minket nem érdekelnek a felszínes dolgok. Ez ugyanúgy igaz az INFJ-re és a 4-re is.
Arra gondoltam, ha mindaz igaz lenne, amit a szexuális 4 néhány soros leírásában olvastam, ill. több videóban hallottam, akkor tavaly Jane Eyre-éknél igencsak kitört volna a háború. Az általános leírások szerint a szexuális 4 arra koncentrál, hogy legyen valakije és versengeni kezd vele. Tehát, Jane-t ma Esmeralda Mucia Scaevolának hívnák minimum, és miután tavaly megtudta, hogy már nem az INFJ a legritkább személyiségtípus a Myers-Briggsben, hanem az ENTJ, és imádott Mr. Rochestere ehhez a típushoz tartozik, ha kicsit használom a képzelőerőm, legalább egy teljes étkészlet és néhány váza bánta volna ezt a felfedezést. Ráadásul az egész internetet teleírta volna azzal, hogy: Ez nem igaz, ugyanúgy az INFJ a legritkább típus, akiket most INFJ-nek tipizáltak, azok valójában félretipizálták INFP-k és ISFJ-k!!! 😡😡😡😡😡😡👿👿👿👿👿👿
Nézzük, mit mond róla Mrs. Fairfax Mr. Rochesternek:
- Mindennap hálát adok a Gondviselésnek, hogy Eyre kisasszonyt hozzánk vezérelte. Én kitűnő, kedves társat nyertem benne, Adèle pedig gondos, lelkiismeretes tanítót.
Milyennek látja St. John:
- Nos, hát ha nem ambiciózus, akkor... - Elhallgatott.
- Akkor...?
- Azt akartam mondani, hogy szenvedélyes. De attól féltem, hogy félreérti ezt a szót és megneheztel érte. Pedig csak úgy értettem, hogy a rokonszenv, a szeretet, az emberi kapcsolatok nagy szerepet játszanak a maga életében. Maga nem bírná ki sokáig, hogy szabad idejét egyedül töltse, és az egyhangú munkáért sem tud lelkesedni.
A sok gyűlölködő és versengő helyett szívesebben olvasnék egy ilyet a szexuális 4 leírásaiban.
- Érdekes teremtés maga - mondta. - Milyen bátor. A lényében van valami vakmerőség, és a szemében valami lélekbe látó.
Így beszélne vajon egy szörnyetegnek lefestett szexuális 4?:
Csaknem kilenc évvel ezelőtt Bessie kísért le azon az úton, amelyen most fölfelé mentünk. Egy ködös, nyirkos, sötét januári reggelen valamikor keserű szívvel, mindenre elszánva hagytam el ezt a gyűlölt házat, mint egy számkivetett, elítélt bűnös - hogy Lowood távoli és ismeretlen világában keressek fagyos menedéket. Most ugyanaz a régi, ellenséges tető meredezik előttem, a jövőm még mindig bizonytalan, és a szívem, az ma is fáj. Ma is vándornak, hazátlannak érzem magam a földön, de ma már jobban bízom magamban, saját erőmben, és kevésbé rettegek másoktól. A gyermekkori szenvedések tátongó sebhelyei is begyógyultak, a bosszúvágy tüze elhamvadt.
Szeretném, ha a nyájas olvasó soha nem érezne olyan kínt, amilyet én akkor éreztem. Szeretném, ha szeméből soha nem hullanának olyan égető, szívfacsaró könnyek! Adja Isten, hogy az olvasó soha ne legyen kénytelen olyan reménytelenül könyörögni az Egek Urához, mint amilyen reménytelenül én akkor fohászkodtam. Soha ne kelljen félnie - ahogy nekem kellett -, hogy a Gonosz eszközévé válik valaki számára, akit szeret.
Még rengeteget tudnék írni Jane-ről, de itt (végre!!!) befejezem. Bízom benne, hogy a bejegyzésből világossá vált, hogy valóban INFJ, és csak azért, mert valaki nem dühöng állandóan (ahogyan Claudio Naranjo is előadja azt egy videóban, amit most nem találtam meg, azonban számos követője akad még most is, aki ugyanezt terjeszti), ill. önállóan is boldogul, nem jelenti azt, hogy létfenntartó 4. 😉
"Énnekem nincs szükségem senkire, megélek a magam emberségéből, ha az önérzet vagy a körülmények erre kényszerítenének. Nem kell eladnom a lelkemet, hogy boldogságot vásároljak az árán. Van egy velem született kincsem, amely akkor is tartaná bennem a lelket, ha minden külső örömről le kellene mondanom, illetve, ha ezeket az örömöket csak olyan áron szerezhetném meg, amelyet nem vagyok hajlandó megfizetni." Azt mondja továbbá a homlok: "A józan ész szilárdan ül a nyeregben, és erősen fogja a gyeplőt, nem engedi, hogy az érzelmek zabolátlanul nekivaduljanak. A szenvedélyek tobzódhatnak, mint a pogányok, mert hiszen azok is; és a vágyak mindenféle hiú dologról ábrándozhatnak; ám az utolsó szót mindig a józan ész fogja kimondani minden vitában, s a döntés joga is a józan észé. Jöhet vihar, földrengés, orkán vagy tűzvész: én mindig arra a halk hangocskára hallgatok, amely lelkiismeretem ítéletét közvetíti."
Az idézeteket a MEK-ről hoztam, és némileg eltérhetnek a Ruzitska Mária fordításától, ugyanis az ő fordítását Zombory Erzsébet átdolgozta, és az került fel az internetre.
2022 után ismét Gábor Andor tollából választottam vígjátékot A magyar dráma napjára. A kötet fülszövege az ínyenc Olvasónak ajánlja a kötetet, úgyhogy biztos voltam benne, hogy a címadó darabbal is jól választok, melynek bemutatója 1916. november 17-én volt a Nemzeti Színházban.
Bertalan Albert orvosprofesszor háztartását az egyik rokona, Ilka néni vezeti, aki a lányával, Rozikával költözött Budapestre néhány hónapja. Rozika tanítónő, aki lehet, visszatér vidékre tanítani, hiszen mindjárt kezdődik a tanév.
Ilka néni a posta között felfedez egy levelet, melyet Mariann, Benedek felesége írt, aki azelőtt hagyta el a férjét, hogy a rokonok megérkeztek, így személyesen nem ismerik a szépasszonyt. Csupán annyit tudnak, hogy Mariann egy másik orvos, Bogáthy miatt ment el.
Ilka néni szeretne többet megtudni az esetről és elítéli Mariannt, míg Rozika nem kíváncsiskodik, hiszen nem ismerik a részleteket. A ma érkezett már nem az első levél, melyet Mariann a férjének küldött a távozása óta.
A ház rendszeres látogatója Benedek egyik barátja, a fiatal építészmérnök, Forbát, aki a következő hetekben már csak Rozika miatt is szívesen felkeresi őket.
BENEDEK Tudod, egy kicsit sok volt a ború. Nagy volt a lárma, most kiélvezem a csendet. Te, mint nőtlen ember, el sem képzeled, milyen jó nőtlennek lenni. Ahhoz előbb nősnek kell lenni. Nősülj meg, Ernő, nősülj meg.
FORBÁT Kicsit furcsán ajánlod.
BENEDEK Mint az asztmát olyan embernek, aki tudja, milyen isten áldása a szabad lélegzetvétel.
FORBÁT Nézd! Bizony isten úgy látszik, mintha könnyelmű ember lett volna belőled. Irigyellek.
BENEDEK Az ember mindig szerkeszt magának egy utólagos filozófiát előzetes eseményekhez. Ebben különbözik . . .
FORBÁT Az állattól?
BENEDEK Nem, a másik embertől.
FORBÁT Melyiktől?
BENEDEK Amelyik előbb szerkeszt egy filozófiát, s abból következnek utóbb az események.
FORBÁT És melyiknek jobb?
BENEDEK E kettő közül a harmadiknak. Akinek nincs filozófiája és nincsenek eseményei. Az a bölcs ember.
Talán mindez még nem is tűnik olyan izgalmasnak, azonban hamarosan személyesen is megjelenik Mariann, miután a férje egyetlen levelére sem válaszolt, és itt kezd igazán izgalmassá válni a darab.
A Második felvonásban egy estélyre kerül a sor, melyet Benedekék rendeznek, ahová meghívót kapott Bogáthy is, és az események nem várt fordulatot vesznek.
MARIANN Csak nem akar a cselédséggel szembesíteni?
BENEDEK (szelíden) Mariann, Rozika nem a cselédem. Se nekem, se magának.
Mariann Hát rokon - vagy vendég - vagy akármicsoda! Én mégis a felesége vagyok magának... a méltóságos asszony.
BENEDEK Szívem, a méltóságát az ember nem a címében viseli.
Gábor Andor ezúttal is humoros párbeszédekkel örvendezteti meg az Olvasót, aki azonban, ha csak egy kicsit is szemfüles, komoly gondolatokat fedez fel a sorok között.
A Harmadik felvonás során volt egy megérzésem, mi fog történni, mely be is igazolódott és az utolsó jelenet egyszerűen zseniális.
Bár a darab több, mint száz évvel ezelőtt íródott, a mai Olvasó számára is tartogat aktualitást, hiszen ma is vannak, akik a szereplőkhöz hasonló élethelyzetben vannak; akik pedig nem, azok bepillanthatnak mások életébe, és elgondolkodhatnak azon, vajon hasonló helyzetben, hogyan döntenének? Egyetértenek-e a szereplőkkel, vagy egy másik lehetőséget választanának?
Gábor Andor ezúttal is megmutatja, milyen jól ismeri az embereket, megcsillogtatja a humorát, és talán egy kicsit meg is lepi az Olvasót, aki elégedetten olvassa el az utolsó sorokat, mert megkapta mindazt, amit egy ínyenceknek szánt olvasmánytól elvár: szórakozást, humort (természetesen vannak olvasmányok, ahol ez nem elvárás), elgondolkodtató párbeszédeket, és legalább egy olyan gondolatot, melyet ebből az olvasmányából is magával vihet.*
BENEDEK Nézd, Ernő... elvenni biztosan nem szabad egy nőt, ha nem akar jönni... hát talán elküldeni sem szabad... ha nem akar menni.
FORBÁT Biztos ez a tantétel?
BENEDEK Biztos. Vagy ez, vagy az ellenkezője. Szervusz, Ernőkém.
* Tudom, hogy lényegében ugyanezt írtam Anna Gavalda novelláiról is, mely csak azt bizonyítja, hogy a kiemelkedő olvasmányok sosem veszítenek az értékükből. Most szándékosan nem írtam részletesen a szereplőkről, mert szeretném, ha minden leendő Olvasó saját maga fedezné fel őket. 😉
A testi szépség mulandó. Időleges tulajdonság. De az értelem szépsége, a szellem gazdagsága, a szív gyöngédsége – ami nekem van – az nem fogy el, csak gyarapszik! Az évek számával nő! (...) Ha meggondolom, én nagyon, nagyon gazdag vagyok! (Tennessee Williams: A vágy villamosa)
.png)
.png)
.jpg)
Bejegyzések
