Elég régen olvastam Ian McEwantől, aki hozzám hasonlóan - szeret a dolgok mélyére ásni, ezért végül úgy döntöttem, a Szombatot választom a saját kihívásom őszi felvonásának teljesítéséhez.
Bár a regény olvasása elhúzódott, ennek az oka kizárólag a saját életemben keresendő, mivel volt, hogy kicsit pihentetnem kellett, és egy könnyedebb olvasmányra volt szükségem esténként.
A Szombat Henry Perowne egy napját meséli el. A negyvennyolc éves londoni idegsebész 2003. februárjának egyik szombati hajnalán felébred, és az ablakból szemtanúja lesz, amint egy repülőgép kigyullad. Az orvos fejében azonnal beindulnak a különböző képzettársítások, mivel abban az időszakban járunk, amikor az Egyesült Államok Irakot készült megtámadni.
Henry szeretné felébreszteni a feleségét, Rosalindot és megosztani vele a gondolatait, azonban tudja, hogy reggel a Legfelsőbb Bíróságra készül - egy jogi lapnál dolgozik -, ahol a sajtószabadságért küzd, mivel egy másik lapot igyekeznek elhallgattatni. Tehát az ő élete is be van táblázva.
Csakhogy egy ilyen város mindig kitermeli az álmatlanjait; maga is álmatlan szerveződés, örökké éneklő vezetékekkel; sok millió lakója között mindig akadnak olyanok, akik kifelé bámulnak az ablakon; nem pedig alszanak, mint szoktak. És minden éjjel mások. Hogy most éppen ő, és nem más, az merő véletlen.
Végül a konyhába indul, hogy a következő hírekből hátha többet is megtud a kigyulladt repülőről, ahol a fiával, Theóval találkozik. A fiú az egyetem helyett a bluest választotta és gitározik.
Ezen a szombaton várják haza nővérét, a végzős irodalmi tanulmányokat folytató Daisyt, aki Párizsból érkezik vissza többhónapos távollét után a családi házba, ahová Rosalind apja, az ismert költő, John Grammaticus is csatlakozik az este folyamán.
Ez a szombat tehát nem a megszokott hétvégi napok egyike lesz. A családi összejövetel mellett, London utcáin a háború ellen tüntetők is felkavarják a város megszokott életét, és Perowne szombati rutinja is másként alakul.
A nap eseményei mellett megismerjük mindannyiuk életét, főleg az orvos gyerek- majd fiatalkorát, kapcsolatát a most egy otthonban élő anyjával, aki már a fiát sem ismeri fel, a kórházi mindennapokat és az idegsebészet rejtelmeibe is betekintést kapunk.
Továbbá bepillantást nyerünk Perowne gondolataiba, majd a családtagjaiéba is. McEwan most sem csak a felszínt kapargatja, és felvetett egy számomra teljesen logikus magyarázatot arra, hogy Szaddám Husszeint - és a hozzá hasonló diktátorokat - mi vezérli.
A másik elgondolkodtató magyarázat pedig az volt, hogy mi, akik csak a hírekből (akkoriban, 2003-ban, leginkább a tévéből, a rádióból és az újságokból) ismerünk bizonyos eseményeket, melyek a világ más tájain történnek, ezek alapján alkotunk róluk ítéletet, amelyhez sokszor kitartóan ragaszkodunk. Aztán, ha megismerünk valakit, aki érintett, aki szemtanúja vagy éppen elszenvedője volt az eseményeknek (ahogy Perowne egyik páciense, aki mesél a hónapokig tartó fogságáról és kínzásáról), megváltozik a véleményünk, kezdjük más szemszögből látni a dolgokat. És mindig vannak, akik nem hajlandóak változtatni a meggyőződéseiken - bármiről is legyen szó.
Nem meggyőző. De többnyire szívesebben hiszünk, mint kételkedünk. Aztán ha bebizonyosodik, hogy tévedett az ember, gyorsan álláspontot változtat. Vagy olyan erős a hite, hogy hisz tovább. Hosszabb távon, nemzedékeken át, ez lehetett a leghatékonyabb: hinni a biztonság okáért.
Henry Perowne számomra nagyon szimpatikus volt (ahogyan a szűk családja is), aki igyekszik helyt állni a mindennapokban, és - amennyire lehet - összeegyeztetni a munkáját és a magánéletét. A lánya, Daisy az irodalmi nevelésén munkálkodik, mivel szerinte az apja nem olvas szépirodalmat, így ezen a téren műveletlen. Ezt olvasva az jutott eszembe, talán azért, mert a munkája során annyi és olyan sokféle emberi történettel találkozik, hogy emiatt kevésbé kíváncsi a mások által kitaláltakra. De erre is választ kapunk tőle.
Ian McEwan egy újabb nagyszerűen megírt és elgondolkodtató regényét olvastam az elmúlt hetekben. Az egy szokatlan szombati nap története mellett számos gondolkodni valót és izgalmas orvosi esetet és ismeretet kaptam, amiknek már elkezdtem utánanézni (pl. a Glasgow kóma skála). Nem véletlen, hogy a szerző is két éven át követte egy idegsebész munkáját, vett részt a műteteken és nézette át vele és másokkal is szakmai szemmel is a regényét. Így kell ezt csinálni.
Aki nem ijed meg a mély tartalmaktól, szeret elgondolkodni az olvasottakon, és az idegsebészet sem rémiszti meg, hozzám hasonlóan nagyon fogja szeretni a regényt. Örülök, hogy végre elolvastam, a szellemi tartalékaim nagyon hálásak érte. Köszönöm, Mr. McEwan.
Nemrég egy vasárnap este Theo aforizmával állt elő: "Minél nagyobb léptékben gondolkozol, annál szarabb az egész." Amikor megkérdezték, hogy mit akar ez jelenteni, így magyarázta:
- Ha a nagy dolgokat nézzük, a politikai helyzetet, a globális felmelegedést, a világméretű szegénységet, akkor tényleg szörnyű, nincs javulás, nincs semmi, aminek örülni lehetne. De ha közelebbre nézek, kicsiben szemlélődöm, például azt veszem, hogy most ismerkedtem meg egy lánnyal, vagy hogy Chasszel új számon dolgozunk, vagy hogy a jövő hónapban hódeszkázni fogok, akkor óriási! Úgyhogy ez lesz a jelmondatom: Gondolkozz kicsiben!
A fülszövegnek viszont senki se higgyen, mert aki azt írta, vagy nem olvasta a regényt, vagy nem tudom, hol járt közben, mivel semmi köze a kettőnek egymáshoz.
Ian McEwan: Szombat
Eredeti cím: Saturday
Fordította: Lukács Laura
383 oldal (a 372. oldalon a Köszönetnyilvánítással ér véget, a maradék oldalakon a Vágy és vezeklés elejét olvashatjuk.)
Charlotte Brontë regényeivel meglehetősen rapszodikus volt a kapcsolatom. A Jane Eyre filmváltozatát előbb láttam, köszönhetően az egyik angolórának, és csak később, ráadásul rosszkor olvastam a regényt, ezért sem született akkor bejegyzés róla.
Néhány év múlva kíváncsi lettem a Shirleyre, ami jól indult, majd átcsapott egy szappanoperába, így reméltem, hogy a Villette-tel már jobban alakul a kapcsolatom. Főleg miután megtudtam, hogy a főszereplő, Lucy is INFJ, sőt vannak, akik az írónőt is idesorolják, és mivel én is ehhez a személyiségtípushoz tartozom, nagy reményekkel vágtam bele az olvasásba.
Főszereplőnk és narrátorunk, Lucy Snowe, aki az elmúlt évek történéseire tekint vissza. Brettonban találkozunk vele először a keresztanyjánál, akit évente kétszer is meglátogatott. Brettonné özvegyasszony, a történet elején tizenhat éves fiával, John Grahammel él. Ebbe a társaságba érkezik meg a hatéves Polly (Paulina Mary), akit özvegy édesapja, de Bassompierre úr, bíz egy időre régi ismerőse, a háziasszony gondjaira. A kislányt Lucyval egy szobába költöztetik, és hamarosan összebarátkozik szállásadója fiával.
Majd egy hirtelen váltással eltelik néhány év, Lucy ekkor huszonkét esztendős, és csak annyit tudunk róla, hogy teljesen magára maradt, munka után kell néznie. Előbb egy idősasszonyt gondoz, majd Londonba utazik és hajóra száll idegen vizek felé. Még nem tudja, hová vezet az útja, csak azt, hogy valahová eljut, és így érkezik meg a francia nyelvű Villette városába.
A hajón ismerkedik meg egy angol diáklánnyal, a tizenhét esztendős és nagyravágyó Ginevra Fanshaw-val, akit keresztapja, de Bassompierre úr (igen, a fentebb említett úr) pártfogol, és a helyi intézetben tanul, melyet az özvegy Madame Beck vezet.
Túlesvén a reggelin, ismét ki kellett mozdulnom - de merre? Villette-be, súgta egy belső hang; bizonyára annak a mondatocskának felidézése nyomán, amelyet futólag és csak úgy sebtében Fanshawe kisasszony vetett oda búcsúzáskor...
- Szeretném, ha eljönne Madame Beckhez; van neki néhány csemetéje, gondjaiba vehetné őket: szeretne egy angol gouvernante-ot, vagy legalábbis két hónappal ezelőtt szeretett volna.
Lucy megfogadja a tanácsot, és - a mindent és mindenkit szemmel tartó - Madame Beck felveszi három gyermeke mellé. Hamarosan új angoltanárra lesz szükség az intézetben, és Lucy épp kéznél van.
Az intézetben katolikus szellemben folyik az oktatás, ami a protestáns Lucy számára nem elfogadható. Madame Beck intézetéhez egy legenda is fűződik: régen kolostor állt a helyén, és egy engedetlen apácát befalaztak az épület falai közé, akinek szelleme olykor fel-felbukkan.
Egyaránt vannak bejáró és bentlakó növendékek (mindannyian lányok), minden este ugyanabból a kegyes (azaz vallásos) olvasmányból olvasnak fel és mindennap imádkoznak, azonban bizonyos időközökben a lányok szabadon kimehetnek a városba.
Ginevrának természetesen ezek a kedvencei, hiszen jó kapcsolatot ápol egy helyi családdal és két gavallérja is akad: az egyik egy fiatal orvos, a másik pedig egy gróf. A lány az intézetben is szívesen keresi Lucy társaságát, akit fáraszt Fanshaw kisasszony felszínessége, amelynek hangot is ad, ám Ginevra csak jót nevet rajta.
Az orvost Lucy is megismeri, amikor a Madame egyik gyermeke megbetegszik, és kiderül róla, hogy nem más, mint keresztanyja fia. Majd megismerjük Paul Emanuel urat, a hirtelenharagú irodalomtanárt, aki a későbbiekben Lucyt is tanítgatni kezdi.
Közben felbukkan egy szerelmes levél, megjelenik a halott apáca, részt veszünk több rendezvényen, újra találkozunk Brettonnéval, Paulina is újra feltűnik, aki immár unokatestvérével, Ginevrával egykorú, és Paul úr múltjáról, Madame Beck szándékairól és a titokzatos apácáról is lehull a lepel.
Jól indult a regény, egész jól is haladtam vele, aztán Lucy beleesett a minden INFJ által jól ismert Ni-Ti loopba, amikor folyamatosan negatív gondolatok keringenek a fejünkben, ezért ott félre is tettem a könyvet és kimentem. Aztán rájöttem, hogy jobb túlesni ezen a részen, és szerencsére hamarosan véget is ért.
Itt újra gyanakodni kezdtem, mert annak idején a Shirleyben is volt egy rész, ami próbára tette a türelmem, és azt egy másik könyv miatt jegeltem is.
Az Ulpius kétkötetes kiadását olvastam (a fülszöveg írója biztosan nem olvasta a regényt), melynek első kötete 460 oldal, a második a 355.-en ér véget. Tudom, hogy lassabban olvasok, mert nagyon figyelek közben és jegyzetelek is, és a két kötet elolvasása teljes huszonnyolc napig tartott, ami még számomra is hosszú volt. Az első kötettel három hétig kínlódtam, és nagyon örültem, hogy jött A magyar dráma napja, amikor mást olvashattam.
Abban viszont biztos voltam, hogy a második kötettel már jobban haladok majd, és bár itt is akadtak döccenők, rávettem magam az olvasásra, hogy minél hamarabb befejezhessem.
Lucyt az elején kedveltem, aztán már kevésbé. Egy egészséges (személyiségű) INFJ nem nyavalyog annyit, mint ő. Valóban felismerhetőek benne a jellegzetes tulajdonságaink és viselkedésünk, mégis úgy érzem, nem lennénk barátnőnk. Sőt, abban, hogy Lucy is a beszéde és a gondolatai során folyamatosan hasonlatokat, szimbólumokat és metaforákat használ, érzésem szerint átesett a ló túloldalára, egyszerűen túlzásba vitte. A kevesebb több. Igen, én is így beszélek, de ha egyszer már használtam egy metaforát, hasonlatot, akármit, azt nem hajtogatom még félórán keresztül.
A Ginevrával folytatott beszélgetésein jókat nevettem, úgyhogy legalább ennyi humort tartogatott számomra a regény. Valahogy a többieket sem zártam a szívembe. Erre szokták azt mondani, hogy szódával elmegy. Paul urat kifejezetten nem kedveltem, később viszont már jobb színben tűnt fel előttem is. Azonban még előtte kihúzta a gyufát:
"Nagy műveltségű asszonyok", így hangzott a következő témája. Ezen a területen aztán otthon volt. A "nagy műveltségű asszony", mint szavaiból kitűnt, valóságos lusus naturae (a természet játéka, szörnyszülött), szerencsétlenség, csapás, olyan lény, akinek se helye, se haszna a teremtésben, aki nem való feleségnek, se munkára. A feleségi hivatásban a szépség előbbre való. Paul úr legalábbis lelke mélyén meg volt győződve arról, hogy a kedves, békés és passzív női középszerűség az egyedüli párna, melyre a férfi gondjai és elmélkedései közepette nyugalomban hajthatja le lüktető fejét. Ami pedig a munkát illeti, egyedül a férfi agya képes létrehozni olyasmit, aminek haszna és gyakorlati eredménye lehet... hein?
Ezt olvasva megfordult a fejemben a gondolat, hogy szó szerint elhajítom a könyvet, amit végül nem tettem meg.
Charlotte Brontë ezúttal is bebizonyította, hogy van egy jó ötlete, azonban a kivitelezés során problémái akadnak. Jól indítja a regényeit, valószínűleg megvan az elképzelése, hogy hová szeretne kilyukadni, de az úton össze-vissza tekereg és tele pakolja felesleges dolgokkal, ill. belekezd valamibe, és nem folytatja tovább. Éppen ezért nem lehetett INFJ, mert egy INFJ egyszerre logikus és érző. A különbség pedig az agyműködésünkban van: az INFP kevésbé használja az agya logikus részét, míg az INFJ-k (és az INTJ-k) mindkét agyféltekéjüket egyszerre használják. (A linkelt cikkben az INFP alatt elolvasható.)
A másik különbség pedig az intuíciónk közt van. Az INFP-k intuíciója extrovertált (Ne) és csak bizonyos időközönként kapcsol be, az INFJ-k és az INTJ-k introvertált intuíciója (Ni) folyamatosan működik. Az INXJ a nagy képet, a kész házat látja és kitalálja, hogyan építheti meg azt, az INFP pedig lát egy kupac téglát, és ezekből dolgozik: mit lehet ezekből építeni? Ez nem jelenti azt, hogy egyik jobb vagy rosszabb a másiknál. Az INFJ szó szerint érzi is mások érzéseit, tehát azt is, hogy az általa kitalált szereplő mit érez abban a helyzetben, és ezt nem mindig tudja megkülönböztetni a sajátjaitól. Az INFP a saját érzéseit érzi, és el tudja képzelni, hogy milyen lehet annak a szereplőnek a bőrében lenni. Magyarul: Charlotte Brontë elképzelte, hogy milyen lehet Lucy Snowe-nak lenni. Ha INFJ lett volna, teljesen azonosult volna Lucyval az írás során.
Hány éves Lucy a regény elején? Ugrunk néhány évet, kiderül, hogy már huszonkettő, hamarosan huszonhárom lesz, de hogy mi történt a családjával, mi juttatta abba a helyzetbe, ahol van, arról semmilyen információt nem kapunk.
Amikor John doktorral felismerik egymást, a későbbiekben az orvos több levelet is küld neki, amiknek Lucy nagyon örül, de egyetlen sorát sem ismerjük meg egyiknek sem.
A későbbiekben vizsgáztatják hősnőnket, egy fogalmazást kell akkor és ott írnia, azonban ennek az eredményéről nem tudunk meg semmit.
Az Ni mindenben a mélységet, a dolgok mögötti rejtett tartalmakat és összefüggéseket kutatja, szeret a dolgok végére járni és mindenre választ kapni. Ezért írok hatmérföldes bejegyzéseket, amikben a leírtakat linkekkel alá is támasztom, nem csak a felszínt kapargatom és kritizálódom. Ez az, ami nincs meg a Villette-ben.
Paul úr a kertben locsolgatja a virágait egy kutya társaságában. Mindent megtudunk a kutyáról, mondatokon át folyik a leírása, de a nevét még homály fedi. Aztán az x. mondatban már Sylvia lesz az alany, vagyis ő a kutyus.
Egy másik fejezetben egy férfi talál ülőhelyet Lucynak, akiről megtudjuk, hogy könyvesboltja van, majd újabb x mondat múlva kiderül végre a neve is.
Dr. John Graham Brettont pedig egy bekezdésen belül is egyszer John doktorként, aztán Grahamként, egy újabb fejezetben pedig Bretton doktorként emlegeti. Aki esetleg nem jegyezte meg, hogy két keresztneve is van, akár el is veszítheti a fonalat.
Paulina is, amikor újra feltűnik, egyszer csak Mary lesz, utána újra Paulina vagy Polly.
Brontë kisasszony nem vett figyelembe egy fontos szempontot írás közben: az olvasót. Nem vagyok sem regényíró, sem bölcsész, viszont a bejegyzéseimben nagyon figyelek arra, ha új szereplőről kezdek írni, akkor mindig szem előtt tartom, hogy aki elolvassa majd a posztot, nem biztos, hogy olvasta az adott művet. Pl. ebben is dobálózhatnék a nevekkel, hogy Ginevra Fanshaw, Paulina, Paul úr, John doktor, Madame Beck stb., és Te, kedves Olvasó, jogosan tehetnéd fel a kérdést, hogy: Ők meg kik?
A kiadók akkoriban nem olvasták alaposan el, hogy mit jelentetnek meg?
Az ilyen eléggé ellentmondásos mondatról már nem is beszélve:
De úgy vélem, a szerelmesek eleinte szívesebben voltak távol egymástól; szándékaikból nem mutattak többet a látványos udvarlásnál, érzésükben azonban nagyon is közeledtek egymáshoz.
Utánanéztem, mi a különbség az INFJ és az INFP írók között, és nem értek egyet azzal, hogy az INFJ írók a saját emlékeikből merítenek. Szerintem ez mindkét személyiségtípusnál előfordul. Pl. Agatha Christie (aki INFJ volt) írt önéletrajzi könyvet is, de főleg a krimijeiről ismerjük.
A Personality Database-en Charlotte Brontë adatlapján is az INFP-re szavazókkal értek egyet, és Melody Matters nagyon jól leírja, hogy a regényei önéletrajzi ihletésűek, tele vannak azzal, hogy ő áldozat, gyűlöli a katolikusokat és a külföldieket (a regényben is megjelenik ez az ellentét), és így teremt magának boldog befejezést. Ezt éreztem a Villette-ben is: Brontë kisasszony szeretett volna olyan lenni, mint Lucy, aki tesz az álmaiért, küzd értük és talán a boldogságot is megtalálja végül. Sajnálom, hogy az ő élete másként alakult és nem sikerült feldolgoznia azokat a szomorú eseményeket, amiket átélt. Rólunk, INFJ-kről érdemes tudni, hogy nagyon nyitott gondolkodásúak vagyunk, elfogadjuk és megértjük mások nézőpontját. Lucy az egész regényben bírálja a katolikusokat és a helyieket, sőt a következő hasonlattal is találkoztam: förtelmes, mint egy hindu bálvány. Egy egészséges INFJ nem mondana ilyet. Ezért szomorú, hogy ilyen könnyen összekeverik a két személyiségtípust. Félreértés ne essék, semmi bajom az INFP-kkel, ahogyan a más személyiségtípushoz tartozókkal sem, de ne keverjük össze a szezont a fazonnal.
A gyűlölködést továbbá azzal is kiegészíteném, hogy Charlotte Brontë is papkisasszony volt, és egy pap lánya így beszél? A protestánsok mióta nem keresztények, vagy, ahogy ők mondják: keresztyének?
- Én gyűlölöm Kőnig tanár urat!
- Keresztyén ember senkit se gyűlöl - felelte Zsuzsanna, és hirtelen elengedte a kezét.
Úgy gondolom, ez sem vallási hovatartozás kérdése, hanem, ha az emberbe szorult némi érzelmi intelligencia, akkor nem gyűlölködik, hanem azt mondja, hogy: jó, Te úgy gyakorlod a hited, azt a könyvet/filmet/zenét/akármit szereted, én meg máshogy/más szeretek, és ez teljesen rendben van. Elfogadom és nem tukmálom Rád a saját nézeteim és nem is kritizállak, ha nem értesz egyet velem.
Érdemes tudni, hogy Charlotte és Emily Brontë Brüsszelben Constantin Heger tanítványa volt, aki szintén az intézetben tanított, felismerte a nővérek tehetségét és bátorította őket. Charlotte bele is szeretett, azonban Heger nős volt, a felesége vezette az intézetet. A tanár jellemzése (lásd a fenti linken) pedig egyértelműen bizonyítja, hogy róla mintázta Paul urat.
Valaha... ismeretlenül és szeretetlenül nyersnek és különösnek tartottam: alacsony termete és a szögletessége, sötét bőre, modora nem tetszett nekem. Most pedig át- és áthatott egyéniségének ereje, életre keltem szeretetétől, értelmemmel felfogtam értékét, szívemmel jóságát... többre becsültem az egész emberiségnél.
Amikor ezt olvastam, majdnem felnevettem, mert eszembe jutottak Elizabeth Bennet szavai:
- Mondd, Lizzy - kezdte -, mi jutott eszedbe? Megbolondultál, hogy férjednek akarod ezt az embert? Hiszen mindig gyűlölted!
Mennyire szánta-bánta most Elizabeth, hogy régebben olyan oktalan véleményt táplált Darcyról, és nem válogatta meg jobban a szavait! Ez megkímélte volna a magyarázkodástól és bizonykodástól, ami most rendkívül nehezére esett, bár nem térhetett ki előle. (...)
- Van a papának egyéb kifogása is, mint az, hogy közömbösnek hisz engem iránta? - Semmi egyéb kifogásom nincs. Mindnyájan tudjuk róla, hogy gőgös, kellemetlen ember, de ez mit sem számít, ha igazán szereted. - Igen, szeretem - felelte Elizabeth, s könnyes lett a szeme. - Szívből szeretem. Higgye el, papa, nincs őbenne semmi mértéktelen gőg... tele van a lelke kedvességgel. Édesapám nem tudja, milyen ő valójában... kérem, ne bántson meg azzal, hogy így beszél róla. Jane Austen: Büszkeség és balítélet
Vajon ez csak a véletlen műve? Charlotte Brontë 1848-ban a Jane Eyre megjelenése után kapott egy pozitív kritikát, melyben azonban volt egy negatív észrevétel is a regényével kapcsolatban, és a bíráló a figyelmébe ajánlotta Jane Austent, aki ekkor már ünnepelt szerző volt. Brontë kisasszony megszerezte és elolvasta a Büszkeség és balítéletet, melyet - a saját szavaimmal - jól kivitelezett iparosmunkának tekintett, melyből hiányzik a szív és a szenvedély.
Erre a fentebbi párhuzamot fedeztem fel. A Villette 1853-ban jelent meg, tehát Charlotte kisasszony jóval a szívtelen és szenvedélymentes, 1813-ban kiadott Büszkeség és balítélet elolvasása után írta. Hm, lehet, hogy mégis hatással volt rá az iparosmunka? (Ezért említettem az INTJ személyiségtípust, mert Jane Austen is az volt.) A regény végére érve, több hasonlóságot is felfedeztem Paul Emanuel úr és Mr. Darcy között. Más-más környezetből jönnek, és tény, hogy Mr. Darcy kevésbé társasági ember, míg Paul úr irodalmat tanít az iskolában, ám vannak diákok, akik félnek tőle.
Most jön két nagy SPOILER: a regény végén a professzor meglepi Lucyt egy kis házzal, ahol megnyithatja saját iskoláját és ott is élhet. Sőt, már három tanítványt is szerzett neki az induláshoz. Mr. Darcyról pedig tudjuk, hogy kiderítette, hova szökött Lydia és Wickham, ő ütötte nyélbe a házasságukat, fedezte az ezzel járó költségeket, nem is beszélve Wickham adósságairól. Mindezt a saját lelkiismerete miatt és Elizabeth Bennet két szép szeméért.
Továbbá felfedeztem, hogy Lydia Bennet és Ginevra Fanshaw között is akadnak hasonlóságok. Mindketten felszínesek, míg Lydia a tisztek után fut, Ginevrát John doktor is érdekli, de jobban a gróf, elvégre neki rangja is van. Ginevrát is megszökteti a gróf és titokban összeházasodnak, majd felkeresik Madame Becket és Lucyt az iskolában. SPOILER vége
Ha vizuálisan kellene megmutatnom, mi a különbség Charlotte Brontë és egy INTJ vagy INFJ írásmódja között, akkor ez: Brontë kisasszonynál még órákig ülünk a lezárt úton, előttünk rengetegen elfutnak, míg Jane Austennál vagy Agatha Christie-nél megnyílt az úttest, és már a következő fejezetben vagyunk, ami el is vezet az úti célunkhoz.
Következetlenség a fordításban is akad: Lucy többször is megszólítja az olvasót, akit először tegez, majd többes számban tegez, aztán már magáz. Ill. John Graham az anyját, míg Paulina az apját tegezi, ami ebben az időben, ne feledjük, hogy a 19. században vagyunk, nem volt szokás. A szerkesztő itt is elaludt?
Elismerem a Brontë nővérek munkásságának fontosságát, hogy megmutatták, egy nő is tud írni és nem csak arra született, hogy tökéletes feleség, háziasszony és anya legyen, és őszintén sajnálom, hogy Charlotte Brontë-nak nem adatott meg mindaz, ami Lucynak a regényben. De így sem fog bekerülni a kedvenceim közé, számomra továbbra is a szappanoperák ihletője marad, maradok a tisztes iparosmunkát végző Jane Austennál. Továbbá hiába imádom a költészetet, Brontë kisasszony költői prózája most sem nem varázsolt el, nem érte el azt, hogy egy-egy mondatát újra és újra elolvassam. E tekintetben maradok Nabokovnál (Jaj, már megint egy INTJ!) Mondja ezt a szuperérzékeny empata, aki mindezt egész jól össze tudja hangolni a logikus énjével.
Hát így áll a dolog. Csakugyan eljött a kinyilatkoztatás perce. Sohase hagyjuk figyelmen kívül az előérzetet. Van egyfajta előérzet, mely sohasem csal; én pedig egy pillanatra félreértettem, nem fogtam fel az orákulum jelentését, holott a jóslat valóságot tartalmazott.
Bizony, így van ez, Lucy, hallgass az Ni-odra. Az enyémnek voltak kétségei a történeteddel kapcsolatban, és a vége felé egyre határozottabban azt mondta, hogy amint megírom ezt a bejegyzést, fogjam mindhárom Charlotte Brontë-regényem, és tegyem el őket szem elöl, és vegyem elő újra a Büszkeség és balítéletet, amely tizenvalahanyadjára sem okoz csalódást. Arról már nem is beszélve, hogy sokkal több adaptációt ért meg, mint a romantikus-szenvedélyes Villette, melyet Virginia Woolf az írónő legszebb regényének nevezett. Nem egyezik az ízlésünk.
Paul úrnak, és a vele azonos nézeteket vallóknak, pedig a blogom mottójával együtt ezt üzenem egy újabb INTJ-től:
- Úgy látom - jegyezte meg Elizabeth -, hogy önnél a művelt nő eszménye nagyon sokat foglal magában.
- Igen, elég sokat.
- Ó, valóban! - kiáltott fel Darcy nézeteinek hűséges visszhangja. - Senkit sem tekinthetünk igazán műveltnek, aki nem áll magasan fölötte az átlagnak. Egy nőnek alaposan értenie kell a zenéhez, énekhez, rajzhoz, tánchoz, a modern nyelvekhez, hogy megérdemelje ezt az elnevezést; azonfelül modorában, járásában, hanghordozásában, beszédmódjában és kifejezéseiben meg kell lennie annak a bizonyos valaminek, ami nélkül csak félig érdemes a művelt jelzőre.
- Ez mind fontos - tette hozzá Darcy -, de van valami, ami még lényegesebb; az, hogy sokoldalú olvasással művelje az elméjét.
Most, hogy kezdetét vette az új tanév, sokan látnak nap mint micimackós táskát vagy ruhát viselő gyerekeket. Valószínűleg ezek a gyerkőcök is így találkoznak először a világ legismertebb mackójával és barátaival, és csak később ismerik meg az eredeti történetüket, melyet Alan Alexander Milne mesélt kisfiának, Christopher Robinnak, majd jelentett meg 1926-ban.
Velem is hasonló volt a helyzet: óvodáskoromban karácsonyra kaptam egy Disney-mesekönyvet, amely épp a Micimackóval kezdődött. Majd néhány év múlva, minden vasárnap ott ültem a tévé előtt és vártam a rajzfilmet.
És ahogy elkezdtem most ezt a bejegyzést írni, eszembe jutott, hogy volt egy gyerekműsor is annak idején, a Micimackó Klub, amelynek nem sok köze volt az eredeti történethez, és a benne szereplő figura is Picimackó névre hallgatott.
Így számomra is Micimackó nagyon sokáig azonos volt a Disney-rajzfilmben látott mackóval, aztán megtudtam, hogy van másik (eredeti) könyvváltozata is. Sajnos annak idején a - szerintem nagyon szép - postabankos kiadásról lemaradtam, így csak 2005-ben bukkantam a könyvre bevásárlás közben a könyves állványon, és akkor már nem hagytam ott.
Ahogy a múltkori töltelékbejegyzésemben említettem, olykor az intellektuális sznoboknak is szükségük van könnyedebb olvasmányokra, ezért újra elővettem Micimackót és barátait. Ebben a kötetben a Micimackó mellett a Micimackó kuckója is helyet kapott, és amikor újra elkezdtem olvasni, nem is gondoltam, micsoda meglepetéseket tartogathat számomra egy gyerekkönyv.
A. A. Milne és fia, Christopher Robin a kisfiú első születésnapjára kapott játékokkal
Micimackó, Róbert Gida mackója és hű társa, akinek és barátainak tíz-tíz kalandjáról olvashatunk a két részben. Ő az a mackó, akivel mindig történik valami. A legjobban a mézet szereti, ami miatt nem egyszer bonyodalomba is keveredik, szeret énekelni és verseket költeni, és - bár Csekélyértelmű Medvebocs - a maga módján, mindig szívesen segít másokon.
Feltételezem, hogy a többiek is sokunk régi ismerősei közé tartoznak, akik ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkeznek, mint bármelyikünk. Malacka ijedős, és ezt igyekszik a többiek előtt titkolni; Füles zsémbes, a magát mindenkinél okosabbnak tartó Nyuszi és Bagoly, az újonnan érkező kengurumama, a gondoskodó Kanga és a játékos Zsebibaba, ill. a folyton ugrabugráló Tigris.
Ahogy mindenkivel, velük is történnek jó és rossz dolgok egyaránt, melyekből levonják a tanulságot. Van, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy tervezték, és van, hogy a természet szól közbe, és nekik kell megoldást keresniük, ahogyan Malacka is teszi, amikor kiönti az árvíz:
"Mostantól kezdve - gondolta - másvalaki törheti a fejét, hogy mi a teendő. Hinnem kell benne, hogy hamarosan történni fog valami, mert különben úszni volnék kénytelen, márpedig úszni nem tudok, tehát történnie kel valaminek. - Mélyen sóhajtott és hozzátette: - Bár itt volna Mackó - sokkal otthonosabban érezném magam."
Számomra tökéletes kikapcsolódást nyújtott, azonban egy-két fejezetben úgy éreztem, Milne nagyon izgalmas címet választott, ám a benne szereplő eseményt a fejezet végén néhány mondattal egyszerűen letudta, és több volt a körítés. Mindenesetre nagyon tetszett, hogy több szereplő is milyen bölcs gondolatokkal tud előrukkolni.
Micimackót mindenki, még saját maga is csak egy Csekélyértelmű Medvebocsnak tartja, de ha belegondolunk, nem is olyan buta mackó ő, hiszen azon is el szokott gondolkodni, milyen lehet másnak lenni, a sajátos gondolkodása (logikája) több problémát is megold, és valljuk be, ha nem is egy Keats vagy egy Shelley, de a költészethez is szükség van némi észre:
"Mert ez se könnyű feladat - mondta Micimackó magában, ahogy ott állt és nézte az elmúlt Otthont. - A zümmögés, a költészet... nem lehet ám ezeket csak úgy megkapni a boltban; inkább ők kerítenek bennünket a hatalmukba! Méghozzá elébük kell menni..."
Tudom, már születettek szakmai szemmel vélemények arról, hogy a szereplők milyen lelki zavarokkal küzdenek (ezekre nem is kerestem most rá), és olvasás közben nekem is feltűnt, hogy Micimackó bizony egy picit beképzelt, Nyuszi és Bagoly okoskodó, és Fülessel sem nem szívesen találkoznék naponta. Szegény annyira negatívan gondolkodik és olimpiát nyerhetne katasztrofizálásban. Azonban többször is nagyon jó gondolatai vannak, és ha változtatna a hozzáállásán , akkor a többiek is szívesebben lennének vele.
- (...) nem, nem azért tettem, amit tettem, csak azért, mert úgy érzem... hogy hasonló pillanatban mindenkinek meg kell tennie azt, ami erejétől és szerény képességeitől telik.
A legnagyobb meglepetést Malacka tartogatta a számomra: először felhúztam a szemöldököm, aztán már csak jókat nevettem rajta:
Aki nem olvasta: Tigris és Zsebibaba fennragadt egy magas fán, amely alatt Róbert Gida, Malacka, Micimackó és Füles próbálja kitalálni, hogyan tudnák lejuttatni őket. Végül Róbert Gidának jut eszébe a megoldás:
- Levetem a zubbonyomat, és mind a négyen tartani fogjuk az egyik sarkát, és akkor Tigris és Zsebibaba beleugorhatnak. A zubbony kicsit ugrálni fog velünk, egészen lágyan, kicsikét, és nem lesz semmi bajuk.
– Úgy van – mondta Füles. – Nekik nem lesz semmi bajuk. Jól jegyezed meg, Malacka, amit mondtam. Nekik nem lesz semmi bajuk.
De Malacka nem figyelt oda, úgy örült, hogy láthatja Róbert Gidát ingujjban. Csak egyszer látta így, mikor még fiatalabb volt, és egy este fél órával korábban kellett lefeküdnie – azóta sokszor gondolt rá, jól megnézte-e Róbert Gidát ingujjban. De Róbert Gida frissen levetette a zubbonyát, és Malacka most már odafigyelt Fülesre, boldogan és mosolyogva megfogta a zubbony rá eső sarkát Füles mellett, aki odasúgott neki.
Hogy ez nekem még sosem jutott eszembe, hogy Róbert Gidát elképzeljem ingujjban?! Miután a Disneynél lejártak a jogok, és már horrorváltozata is készült a Micimackónak, itt a nagyszerű lehetőség, hogy a romantikus regényírók is lecsapjanak a történetre, és tovább gondolják ezt az ingujjas dolgot.
Visszatérve az eredeti történethez, megtudtam, hogy a regényeket valójában Karinthy nővére, Emília fordította, mivel az író nem tudott angolul, így ő már csak a kapott szöveget dolgozta át, és a nővére tiszteletére kapta magyarul a Mici nevet Winnie-the-Pooh.
Azonban Karinthy is elkövetett egy hibát a fordításnál a Micimackó harmadik fejezetében:
Egy szép téli napon, amikor Malacka éppen a havat söpörte el a házuk elől, ahogy véletlenül lenéz az ágak közül, ott látja Micimackót.
Tehát Malacka a havat söpri a házuk előtt, majd hirtelen felkerül a fára, ahonnan lenéz és meglátja Micimackót.
Megkerestem az eredeti szövegben, és ezt bizony Karinthy elnézte:
One fine winter's day when Piglet was brushing away the snow in front of his house, he happened to look up, and there was Winnie-the-Pooh. (Egmont, 2000)
Malacka ráadásul a saját háza előtt (his house) söpri a havat, amelyen nem osztozik mással, és hóseprés közben nézett fel véletlenül a földről, szó sincs fáramászásról.
A Karinthy család - a baki ellenére - nagyszerű munkát végzett, mert a Micimackó szövege ma is szórakoztató, az egyik kedvenc szavam a tejfelező lett belőle, miután Róbert Gida felfedező útra indul, azonban Micimackó ezt tejfelezőnek érti és adja tovább. Ráadásul a tejfelező szóval is eljátszhatunk, mert megfelezhetjük a tejet, és felezhetjük, azaz fölözhetjük, sőt, akár tejfelt is vihetünk magunkkal az útra.
Micimackó és barátai népszerűsége az elmúlt közel száz év óta töretlen, és bízom benne, hogy a plüss Micimackót és egyéb kiegészítőket imádó gyerekek is megismerik az eredeti történetet, amely - bár itt-ott meglepő, ez valószínűleg nekik még nem fog feltűnni, - több alkalommal is jó választás lehet egy-egy estére.
- Te a legédesebb és legjobb Mackó vagy a világon - mondta Róbert Gida vigasztalóan.
A történet a Disney Stúdiónak köszönhetően számos változatot megért, és 2017-ben készült a Viszlát, Christopher Robin! c. film, mely a könyv születését és utóéletét meséli el. Még nem láttam, de ha Te igen, nyugodtan oszd meg róla a véleményed.
A. A. Milne: Micimackó
Eredeti cím: Winnie the Pooh - The House at Pooh Corner
Biztosan sokak számára ismerősen cseng Szabó István nagysikerű filmjének címe, a Csodálatos Júlia, vagy színházi változata, a Csodálatos vagy, Júlia, melyek William Somerset Maugham Színház c. regénye alapján készültek.
Először én is a filmet kezdtem el nézni, de nem tetszett, úgyhogy inkább a könyvvel ismerkedtem meg, amely később fontos lett a számomra, ám azóta nem olvastam újra.
Bezzeg nemrég elkezdett motoszkálni bennem az újraolvasás gondolata, mert volt egy erős gyanúm Júliával kapcsolatban, amely olvasás közben folyamatosan bizonyítást nyert.
Júlia Lambert negyvenhat éves, Anglia ünnepelt színésznője, mintafeleség és boldog édesanyja tizenéves fiának. Férje, Michael is annak idején színészként kezdte a pályáját, azonban sikerét a szépségének köszönhette, nem a tehetségének, ezért inkább a színházi világ másik területén próbált meg érvényesülni. Saját színházat szeretett volna, ahol olykor maga is fellép, és egy véletlennek köszönhetően kipróbálta magát rendezőként, mely szerepben azóta is tökéletesen mozog.
Épp egy fiatal könyvelő nézi át a színház könyvelését, akin Júlia rögtön látja, mennyire zavarba hozza a jelenléte és meghívja magukhoz ebédre, bár a nevére sem ő, sem Michael nem emlékszik.
Szegény bárányka - gondolta. - Biztosan ez a legcsodálatosabb pillanat életében. Mekkora élvezet lesz neki, ha majd elmeséli az ismerőseinek. Képzelem, micsoda felfújt kis hős lesz a hivatalában.
(...) Mégiscsak nagyszerű, ha az ember meggondolja, hogy egy ember nagyfiú lehet a maga kis körében azáltal, hogy vele ebédelt és beszélgetett háromnegyed órát.
Hamarosan azonban megjegyzik Tom Fennell nevét, aki alaposan felkavarja az életüket, főleg a Júliáét, amit ő cseppet sem bán eleinte. Csakhogy rövidesen átlát Tom valódi szándékain, és felveszi a kesztyűt a felkapaszkodni vágyó könyvelővel szemben.
Annette Bening a címszerepben Szabó István filmjében
Most is nagyon tetszett, ahogy az első fejezetekben Maugham megismertetett Júlia gyerekkorával, ahogyan kislányként elsajátította a színészi mesterség alapjait, majd először lépett a világot jelentő deszkákra és kapta meg később első nagy szerepeit, ismerte és szerette meg a közönség, ill. megismerte Michaelt, majd Londonba költöztek, hogy valóra váltsák az álmukat.
A szerző maga is írt színdarabokat, így jól ismerte a regénye hátteréül szolgáló világot, azonban egy másik képességét is megcsillogtatja előttünk: ez pedig a szereplők jellemének ábrázolása és köreik bemutatása. Ezt nem egyszer Júlia szemével teszi, az ő nézőpontjából is megismerjük a többieket, de biztosíthatok róla minden leendő olvasót, hogy megbízhatunk benne.
- Bele kell törődnöm - sóhajtotta. Mindenféle gondolat szaladt át a fején. - Olyan ez, mint amikor az ember hazudik, és nem tudja, hogy hazudik; ez a végzetes. Jobb bolondnak lenni és tudni, hogy bolond vagyok, mint bolondnak lenni és nem tudni.
Ahogy egyikünk sem, ők sem tökéletesek, mindannyiuknak megvannak a maguk jó és rossz tulajdonságaik egyaránt. Hogy melyiket veszik észre, az csak rajtuk áll, ahogy rajtunk is, mire koncentrálunk olvasás közben.
Júlia zsenialitása a személyiségében rejtőzik. Ezúttal sokkal jobban odafigyeltem rá, és megállapítottam, milyen erős egyéniség: odafigyel másokra, intuitív, gyorsan kiismer másokat, tudja, mit akar; a legtöbbször ösztönösen tudja, mi legyen a következő lépés vagy hogyan viselkedjen másokkal; képes az önreflexióra és nevetni egy hibáján. Bár őt is megviseli, ha valami rossz dolog történik vele, nagyon reziliens és képes megőrizni a hidegvérét, sőt, ismertsége ellenére szerény tudott maradni.
Ördög vigyen el, ha tudom, mi az, hogy zseniális vagyok - gondolta magában. - De azt tudom, hogy mindenemet odaadnám, ha tizennyolc éves lehetnék.
De tudta, hogy ez nem is igaz. Ha volna lehetőség arra, hogy visszafiatalodjék, vajon visszafiatalodna-e? Nem. Tulajdonképpen nem is. Nem a népszerűség miatt, nem a híresség miatt, ha úgy tetszik, nem is az érdekelte, hogy mennyire kezében tartja a közönséget, sem pedig az, hogy milyen őszintén szeretik, és kétségkívül nem a pénz miatt, amit ezzel megkeres; hanem a hatalom miatt, amit érzett magában, az izgatta, hogy feltétlen úr az anyag fölött. Ha egy szerepet elkezdett játszani, lehet, hogy az nem is volt jó szerep, buta szavakat kellett mondani benne, mégis, személyisége által, ügyessége által, ami már az ujja hegyében volt, életet tudott beléönteni. Senki sem tudta azt tenni egy szereppel, amit ő.
De vajon melyik az igazi Júlia? Az ünnepelt színésznő, vagy Júlia, a nő, akiben mindez testet ölt? Mikor mutatja meg igazán önmagát? Elgondolkodtál már azon, hogy a saját életedben Te is hány meg hány szerepet játszol nap mint nap? Ezek közül melyik az igazi Éned? Júlia a regény végén nagyon fontos felismerésre jut, ami - bízom benne - minden olvasót ugyanerre ösztönöz.
Ez is mutatja, milyen baj, ha az embereket elhamarkodva ítéljük meg.
Éppen ezért a Színház nemcsak egy rendkívül jól megírt, szórakoztató és nem egyszer humoros regény a színházi világról, felkapaszkodni vágyókról, ismert és ismeretlen emberek mindennapjairól, hanem - ha egy kicsit jobban odafigyelünk - önreflexióra is buzdító, tartalmas olvasmány. Az már csak az olvasón múlik, felmeri-e tenni magának ugyanazt a kérdést, amelyet Júlia is?
A filmet többször is láttam már, és szeretem is, most viszont nem néztem meg újra, mert szerettem volna kizárólag az olvasás közbeni élményeimre alapozni ezt a bejegyzést.
Miközben folyamatosan raktam össze a kirakós darabjait, egyre biztosabb voltam a korábbi megérzésemben. A bejegyzés végén pedig csak cinkosan összekacsintok Júliával és Mr. Maughammal, és kíváncsi vagyok, kitalálod-e mi a közös bennünk?
Virginia Woolfról talán kevésbé közismert, hogy pályáját esszéíróként kezdte, és élete során több, mint ötszázat írt.
Műveltségét főleg apja és a British Museum könyvtárának köszönhette, de a gondolkodás és a kommunikáció fontosságát már otthonról hozta, majd tovább gyarapította a nevéhez kötődő Bloomsbury-kör tagjai közötti eszmecserékkel.
Önmagát common readernek, egyszerű olvasónak tartotta, és ezzel a címmel életében két esszékötetet is megjelentetett.
A pille halálába Bécsy Ágnes az írónő harminchárom esszéjét válogatta be és osztotta négy nagy részre, melyek különböző témákat ölelnek fel.
Az első részben impressziókkal találkozunk, elsőként A pillanat: Nyári este cíművel, melyről azt írtam fel magamnak, hogy gyönyörű impressziók, annyira szépen ír le mindent, hogy ott érzem és látom a lapokon. Sőt, Virginia Woolf még egy szemeteskukáról is olyan gyönyörűen írna. Mindeközben pedig gondolkodásra ösztönzi az olvasót:
Úgy alkonyult, hogy a fák között a kerti asztal mind fehérebb és fehérebb lett, s a körülötte ülők alakja egyre elmosódóbb. Egy bagoly, korcs rajzú, körvonaltalan, súlyos szárnyakon húzott el a fakuló égen, a karma közt fekete folt. A fák mormoltak. Egy repülőgép zümmögött, mint megpendített dróthuzal. Az utak felől egy motorbicikli messzi durrogása szólt, amint távolodva elrobogott, le az országúton. De mégis, miből áll össze a jelen pillanat? Míg fiatalok vagyunk, a jövő fekszik a jelenen, mint egy üvegdarab, alatta a pillanat megborzong s megremeg. Ha öregek vagyunk, a múlt fekszik a jelenen, mint vastag üvegdarab, alatta meginog a pillanat, torzulni kezd. Mindazonáltal mindenki hisz abban, hogy a jelen mégiscsak valami; kikutatjuk a belé vegyülő elemeket, hogy felépítsük azt, ami benne az egész, ami benne az igaz.
Vanessa Bell portréja a húgáról (1912)
Azt ezt követőekben újabb szépségekkel találkozunk, melyek közt vidám és szomorú pillanatok egyaránt akadnak, és olyan gondolatokat vet fel, mint pl. elképzelünk valamit valakiről, aztán kiderül, hogy a valóság teljesen mást mutat. Vagy egy téli délután elindulunk otthonról egy ürüggyel, hogy London utcáit járjuk és megfigyeljük az embereket, elvegyüljünk közöttük, majd újra hazatérjünk a saját, biztonságos kis világunkba.
A második rész első esszéje az Olvasásról szól, amelyet imádtam. Mert milyen igaz, hogy olvasás közben - legalábbis velem már többször is előfordult, ha valahol kint olvastam - a környezetünket is megfigyeljük, kicsit elkalandozunk, félretesszük a könyvet, majd másfajta olvasmányt veszünk elő, mert már másra van szükségünk.
Ezután ismert és ismeretlen emberekkel találkozunk különböző korokból, és az írónő egy eddig ismeretlen oldaláról mutatkozik be. Az Orlandóban már megismertem a játékos Woolfot, azonban itt nagyon meglepett és meg is nevettetett egyszerre.
Figyelem, 18-as karikás tartalom következik!
El tudják képzelni Moll Flanders és Lady Ritchie egészen különleges keverékét, egy jobbra-balra hentergő és kikapós városi asszony meg egy művelt, finom hölgy ötvözetét? Körülbelül ez volt Laetitia Pilkington (1712-1759), a kétes hírű, körmönfont, kalandvágyó asszony, aki azonban - Thackeray lányához, Miss Mitfordhoz, Madame de Sévignéhez, Jane Austenhez vagy Maria Edgeworthhöz hasonlóan - annyira át volt itatva neme hagyományaival, hogy úgy írt, ahogy a hölgyek beszélni szoktak: szórakoztatás céljából. Emlékiratait olvasva egy pillanatra sem feledhetjük, hogy szórakoztatni óhajt bennünket. Szerencsétlenségében azonban csak zokogni tud.
A névtelenek élete II. Laetitia Pilkington
Laetitia Pilkington
Nagyon szerettem ezeket az esszéket is, mivel nemcsak eddig számomra több, ismeretlen emberről olvashattam bennük, hanem számos nagyon jó gondolattal is gazdagodtam, melyek olvasása közben két korábbi töltelékbejegyzésem is született, és még legalább két-három másikhoz is találnék anyagot bennük.
A harmadik és a negyedik részben leginkább irodalmi témájú esszéket találunk, melyek vagy egy-egy korszak (az Erzsébet-kor) vagy műfaj (regény), vagy egy-egy szerző (pl. Congreve, George Eliot, Turgenyev, E. M. Forster) munkásságát tárják elénk.
A kedvencem a Jane Austenről szóló lett, melyből megtudhatjuk, hogyan látta a környezete és hogyan a családja az írónőt.
A regény tartományai c. hosszabb lélegzetű esszében Woolf az általa olvasott regények szerzőit csoportosítja és a velük kapcsolatos megfigyeléseit mutatja be. Már a bevezető sorokat olvasva éreztem, hogy nem felvágásból, hanem a saját következtetéseinek megosztása céljából írta:
A következő oldalakon megkíséreljük felvázolni, milyen benyomást hagyott az elmében egy bizonyos mennyiségű regény, amit egymás után elolvasott. Az elmét senki sem kényszerítette választásra, amikor el kellett döntenie, hogy melyik könyvvel kezdje, és melyikkel folytassa. Azt olvashatott, amit akart. Más szóval, senki se kérte tőle, hogy olvasmányainak megválogatásában vegye figyelembe akár a történeti szempontokat, akár a kritikai szempontokat. Csupán arra kérték, olvassa el, amit érdekesnek és élvezetesnek talál, közben pedig próbálja megfogalmazni, hogy voltaképpen miért is találja érdekesnek és élvezetesnek. Az elme tehát nekivágott, ahogy a kedve tartotta, tekintet nélkül korra és hírnévre.
Most, hogy újraolvastam és begépeltem ezt az idézetet, rájöttem, hogy ez akár ennek a blognak a leírása is lehetne. Mert úgy gondolom, így érdemes olvasni, és nem azért, mert mindenki azt olvassa és jaj, nehogy kimaradjak valamiből, hanem azért, mert most erre vágyom, érzem, hogy valamiért ezt az olvasmányt kell választanom. Természetesen ez csak az én véleményem.
Nagyon tetszett, ahogy ebben az esszében, ill, már a korábbiakban összehasonlította az angol és az orosz regényt, ill. a különböző szerzők (többek között Dickens, Jane Austen, Henry James, Proust, a Brontë nővérek) írásmódját, ahogyan a szereplőik jellemét és azok környezetét formálják.
Ha már a bejegyzés elején a szemeteskukát emlegettem, a szemetes alakja valóban megjelenik az esszében.
Az utolsó rész is tartogatott megmosolygtató és nagyon elgondolkodtató írásokat, többek között megismerjük a szerző gondolatait a kortárs irodalomról: a kritikusokról és a költészetről, regényírásról, az irodalomban felbukkanó rangokról és kortárs eseményekről. Ezek közül az Emlékek a dolgozó nők egyesületéről címűt emelném ki. Virginia Woolf maga is feminista volt, és ezt az esszéjét a Dolgozó Nők Szövetkezeti Testülete elnökének írta 1930-ban.
Az írónő a dolgozó nők egyesületének egy gyűlésén vett részt 1913-ban egy forró, szombati napon, ahol egymást követően ötpercenként szólaltak fel a nők. Woolf maga sem értette, mit keres ott és hogy telik majd el az a hosszúnak ígérkező nap. Nem értette, miért akarnak ezek a nők egy schillinggel többet keresni, fürdőkádat és melegvizet?
Később elmondta ezt az egyesület elnökének, aki átnyújtott neki egy dobozt, benne az Anglia különböző részein élő dolgozó nők leveleivel. Ezt követően az írónő mindent megértett. Összeállt előtte a kép: ezeknek a nőknek az élete, akik már gyerekként munkába álltak, a mindennapjaik, a gondolataik, a környezetük és mihez vezet, ha teljesülnek a kéréseik.
A Christie-féle kalaposüzemben például egyes asszonyok "a becsületért" dolgoztak. Arra áldozták életüket, hogy szabályos öltésekkel varrják a férfikalapok karimáját. A posztó kemény és vastag, nehéz átszúrni, nem számíthattak jutalomra vagy elismerésre, de jellemző a javíthatatlanul idealista emberi elmére, hogy ilyen eldugott helyeken is dolgoztak posztómunkásnők, akik soha egyetlen hibás öltést sem varrtak, és mások egyenetlen öltéseit könyörtelenül kifejtették.
Ugye, hogy már akkoriban is voltak, akiknél nagyon magasan volt a mérce a munkájukat illetően és másoknál sem nézték jó szemmel a hanyagságot.
Nagyon tetszett az őszintesége, mert beismerte, hogy amit ezek a nők kérnek, az számára, ahogy a többi középosztálybeli számára is, természetes. Ráadásul kiderült, hogy bár ezek a nők iskolázatlanok, olvasnak és a maguk módján írni is tudnak. Közülük nem egy pedig úgy ír le valamit, hogy egy író is megirigyelhetné. Ennyit az előítéletekről.
Az ifjabb nemzedéknek volt bátorsága, hogy kimondja: Viktória királynő semmivel se jobb, mint a gyermekeit tisztességesen fölnevelő takarítónő. S akadtak olyanok, akik vakmerő módon kétségbe vonták, vajon az-e a nő életének egyedüli célja és értelme, hogy szabályos öltésekkel férfikalap-karimákat varrjon. Megbeszéléseket tartottak, sőt kezdetleges vitadélutánokat szerveztek a gyár üléstermében. Idővel még az idősebb posztómunkásnők is meginogtak a hitükben, s ráébredtek, hogy Viktória királynőn és a szabályos öltéseken kívül vannak más eszmények is a világon. Különféle eszmék foglalkoztatták őket. Az egyik lány például egy iparváros utcáin sétálva azon gondolkodott, van-e joga gyermeket hozni a világra, ha annak szövőgyárban kell majd megkeresnie a kenyerét. Rábukkant egy mondásra valamilyen könyvben, ami fölgyújtotta a képzeletét, s álmodozni kezdett a jövő városairól, amelyekben fürdőszobák, konyhák, mosodák, galériák, múzeumok és parkok lesznek.
A kötetet Bécsy Ágnes utószava és jegyzetei zárják.
Virginia Woolf esszéi között minden - gondolkodni szerető - olvasó talál magának kedvencet. Lesz közötte, amely az érzékszerveinket bűvöli el, mások mosolyt csalnak az arcunkra, lesznek olyanok, amelyek elgondolkodtatnak, megint mások, melyekből új információkkal leszünk gazdagabbak. Mindez megfűszerezve Virginia Woolf műveltségével, kritikai nézőpontjával, zsenialitásával és pontos korrajzzal. Egy igazi gyöngyszem ez a kötet, amelyre érdemes időt szánni és elmerülni benne.
Lytton Strachey és Virginia Woolf
(…) – soha nem lehet eleget olvasni –, (…)
Virginia Woolfot pedig különösen nem, mert minden alkalommal mást ad, mást szólít meg az olvasóban.
A fent említett posztómunkásnőkhöz kapcsolódva meg kell jegyeznem, hogy többször is helytelenül szerepelt Marcel Proust regényfolyamának a címe, mivel Eltűnt időként jelenik meg, holott Az eltűnt idő nyomában a címe helyesen, de legalábbis Az eltűnt időként kellett volna rá hivatkozni. Az ilyen elmaradt névelők azóta tartoznak a vesszőparipáim közé, mióta én is így jártam annak idején egy verscímmel, és emiatt kaptam rosszabb jegyet nyelvtanból. Azóta nagyon figyelek erre is.
Virginia Woolf: A pille halála
A kötet anyagát a Collected Essaysből Bécsy Ágnes válogatta
A saját példányomnak (antikváriumból van) nincs meg a védőborítója, valaki ajándékba kapta 1984. 04. 08-án, és vagy még nála, vagy másnál, valaki összefirkálta a keményfedeles borítót ceruzával, ami még radírozás után is látszik, annyira belevésődött. Rá ilyen hatással volt Virginia Woolf.
Jane Austenelső regényét nagyon sokáig nem szerettem. Amióta megvettem, kétszer olvastam, és a két olvasás között is többször belekezdtem az Értelem és érzelembe, de aztán vissza is tettem a polcra. Nyugodtan kijelenthetem, úgy voltam vele, mint Marianne:
Az én koromban az ember véleménye már meglehetősen kijegecesedett. Nem valószínű, hogy bármit lássak vagy halljak, ami megváltoztathatná.
Ez bizony meglepő egy tizenhét esztendős ifjú hölgytől, és az én élemedett koromban is ugyanígy gondolkodtam még nemrégiben - legalábbis a regénnyel kapcsolatban. Aztán elkezdett motoszkálni a fejemben a gondolat, hogy újra kellene olvasnom a regényt, mert ezúttal teljesen más szemszögből nézném és mást is adna. És már az elején meglepett: rájöttem, hogy nem is unalmas, ahogy korábban gondoltam.
A Dashwood család Sussexben élt. Mr. Dashwood kétszer nősült, az első házasságából származó fia, John már megházasodott, míg a másodikból három lánya: a tizenkilenc éves Elinor, a tizenhét éves Marianne és a tizenhárom éves Margaret született.
A családfő halála után otthonukat, Norlandet John örökli, akit apja megkért, gondoskodjon húgairól. Ehhez a örökös feleségének, az irigy és kapzsi Fannynek is van néhány szava, aki nem szíveli sem sógornőit, sem Mrs. Dashwoodot. Apósa halála után pedig azonnal megérkezik férjével Norlandbe.
A két Mrs. Dashwood közötti helyzetet csak súlyosbítja Fanny öccsének, Edwardnak érkezése, mivel vonzalom alakul ki közte és Elinor között. Mrs. Dashwood egy Devonshire-ben élő rokonának, Sir John Middletonnak, köszönhetően hamarosan új otthonra talál Bartonban, így mindannyian megnyugodhatnak.
A Dashwood hölgyeket új otthonuk mellett természetesen új ismerősök is fogadják: Sir John imádja a nagy társaságot, ezért rendszeresen hív vendégeket a kastélyukba, melyeken felesége az előkelőségüket fitogtatja. Utóbbi édesanyja, Mrs. Jennings a pletykálkodásban és a házasságszerzésben leli örömét, melyben veje is szívesen támogatja. E különös társasághoz tartozik Sir John barátja, a hallgatag és komoly, harmincöt éves Brandon ezredes is.
Az ezredest azonnal elbűvöli Marianne szépsége és élénksége, aki viszont rozoga (egészségi) állapotúnak és öregnek tartja a férfit. A szenvedélyes és érzékeny Marianne nem ilyen társra vágyik, és még Norlandben újabb határozott kijelentést tett:
Sosem lennék boldog olyan emberrel, akinek az ízlése nem egyezik pontról pontra az enyémmel. Érezze át minden érzésemet; mindkettőnket ugyanaz a könyv, ugyanaz a zene bájoljon el. (...) Minél jobban megismerem a világot, mama, annál szilárdabb a meggyőződésem, hogy sosem lelek olyan férfira, akit szívemből szeretni tudnék! Oly sokat kívánok!
Marianne mégsem kívánt oly sokat, ugyanis hamarosan egy balesetnek köszönhetően megismeri a környékre most érkezett Willoughbyt, aki modorával az egész Dashwood családot elbűvöli. Marianne és Willoughby nyíltan mutatkozik egymás társaságában, mely a mindig józan Elinort, aki nem mutatja ki az érzéseit, megbotránkoztatja.
C. E. Brock illusztrációi (a jobb oldalin Willoughby elég morcos)
A társaság tagjai már biztosak a kézfogóban, amikor egy nap Willoughby elutazik. Marianne csalódása leírhatatlan, azonban az élet megy tovább, és újabb látogatók érkeznek Bartonba. Ismét megjelenik Edward Ferrars, majd megismerjük Mrs. Jennings másik lányát, Charlotte-ot és férjét, Mr. Palmert és rokonaikat, a Steele kisasszonyokat, Anne-t és Lucyt, akik közül utóbbi Elinort rögtön a bizalmába avatja.
A megérzésem most is bebizonyosodott: megszerettem a regényt! Korábban nem kedveltem Sir Johnt és különösen Mrs. Jenningset nem az állandó viccelődéseik miatt, aztán most beláttam, amit Jane Austen is ír: miután a hölgy férjhez adta a saját lányait, más dolga nem volt, mint hogy másokat is kiházasítson. Ha belegondolunk, akkoriban, a regény 1811-ben jelent meg, nem sok más elfoglaltsága adódott. Ráadásul ezúttal hamarabb sikerült megkedvelnem, mint öt éve. Kiderült, hogy Mrs. Jennings kedves és figyelmes is tud ám lenni.
Elinorral és Marianne-nel kapcsolatban pedig megállapítottam, hogy bennem egyszerre van meg Elinor józansága és Marianne érzékenysége. Azért bevallom, Marianne volt, hogy drámakirálynővé változott, hiszen a Willoughby elutazása utáni éjszakán sosem bocsátotta volna meg magának, ha csak egy pillanatra is lehunyja a szemét. Nyilván mindannyian másként élnénk meg a helyzetét, de úgy érzem, itt talán egy kissé túlzásba esett. Bár ez családi örökség, hiszen Mrs. Dashwood is ilyen: nagyon tud szenvedni, ha úgy adódik.
Mindenesetre mindkét nővért szerettem ezúttal és meg is értettem őket.
Míg a Steele kisasszonyok legutóbb az agyamra mentek, ezúttal jókat szórakoztam rajtuk. Aki szeretné megtanulni, hogyan hízelegjen, Lucy személyében tökéletes példát talál rá.
Lucy és Elinor séta közben
A legszomorúbb a regényben a Charlotte és Mr. Palmer közötti kapcsolat. Előbbi olyan buta, hogy folyamatosan jól szórakozik azon, hogy a férje nem érti meg, oda sem figyel rá, sőt, akkor is nevet, ha a férfi gyalázza. Szegény Charlotte.
Úgy gondolom, bátran kijelenthetem, hogy Fanny Dashwood az egyik leggonoszabb szereplő, akivel Jane Austen műveiben találkoztam. Bár csak mellékszereplőként tűnik fel, mindig tudja, hogyan valósítsa meg az akaratát és érje el a célját. Anyja lánya.
Ahogy fentebb már írtam, korábban unalmasnak találtam a regényt, és ezúttal rájöttem, hogy véletlenül sem az. Folyamatosan történik valami (az elején talán túl gyorsan is, és Miss Austen hirtelen vált egyik eseményről a másikra), ha egyik szereplő lelép a színről, feltűnik helyette egy másik. Ahogyan a fülszöveg is írja: látszólag jelentéktelen, áma szereplők számára fontos események történnek.
(...) másban nem szűkölködtek, csupán elmés társalgásban - de abban nagyon is.
Mindezek mellett pedig már itt nagyon jól megfigyelhető Jane Austen tökéletes jellemábrázolása és humora. Utóbbin volt, hogy nagyon jót nevettem, előbbinek köszönhetően pedig újabb hasznos gondolatot vettem fel a szellemi tartalékaim közé, mely a Steele és a Dashwood kisasszonyok közti különbségre vonatkozik:
A Dashwood kisasszonyokban túlságosan sok volt az értelem, hogy az előbb említett hölgyeknek kívánatos társasággal szolgáljanak, az utóbbiak pedig féltékeny szemmel nézték őket, mint akik az ő jogaikat bitorolják, s osztoznak velük a szívélyességben, amelyet pedig a Steele kisasszonyok tökéletesen ki akartak sajátítani.
Öt éve én sem gondoltam volna, hogy később mindennap várom, hogy olvashassam a regényt. Bár az 1995-ös filmadaptációt többször is láttam, nem mindenre emlékeztem, így kíváncsian ültem le az újabb fejezettel és vártam, mi fog történni a Dashwood kisasszonyokkal.
Bár Elinort is nagyon szerettem, ezúttal Marianne került közelebb hozzám, ha nem is mindenben. Ismét megkaptam azt, amit Jane Austentől már megszoktam: jellemfejlődést, kiváló emberismeretet, sokszínű (azaz nem csak nagyon jó és nagyon rossz tulajdonságokkal bíró) szereplőket, a szellemi tartalékaimat gyarapító új szavakat és mértékkel, de a legjobbkor adagolt humort. A szereplők nevét nem írom ki azok miatt, akik még nem olvasták a regényt:
Igazán nem kívánhattak egyebet, csak X. és Y. házasságát, no meg a teheneiknek különb legelőt.
Borbás Mária fordítása pedig ezúttal nem is volt annyira zavaró, bár egy-két - számomra - szokatlan kifejezéssel (pl. személyi vonzóerő, a személyi jelző után nekem mindig olyan szavak jutnak eszembe, mint az edző, az asszisztens, titkár, esetleg tanácsadó) most is találkoztam.
Biztos vagyok benne, hogy a regény gyakrabban lekerül a polcról, már van is egy ötletem vele kapcsolatban.
Akármit mond, nem ingat meg a meggyőződésemben. Hiszem, hogy minden jóra fordul, hogy nem lesz semmi nehézségünk, ahogy eleinte gondoltam.
A regényből készült BBC-sorozat megnézésére még nem sikerült rávenni magam, ugyanis az előzetesben és a képeken látott Elinort (Hattie Morahan) és Willoughbyt (Dominic Cooper) játszó két színész teljesen elvette a kedvem tőle. Előbbi túl butuskának, míg utóbbi inkább egy főgonosznak tűnik.
Úgyhogy az 1995-ös film eredeti előzetesével zárom a bejegyzést:
Sohase mondd, hogy soha: augusztusban úgy határoztam, megnézem a sorozatot. Ráadásul kiderült, hogy nem négy, hanem csak három részes, a forgatókönyvét pedig a Büszkeség és balítéletét is jegyző Andrew Davies írta. Így kíváncsian vártam (magyar szinkronnal néztem meg), azonban az első rész legeleje nagyon meglepett. Hirtelen azt hittem, valami nem stimmel, ugyanis az első néhány percről azt gondoltam: ez most a Lady Chatterley szeretője? Aztán jött a főcím és megcáfolta ezt a gondolatom.
Claire Skinner tökéletesen játszotta az önző és kapzsi Fannyt, míg Dan Stevens Edwardként az első részben számomra nagyon közvetlen volt, nagyon gyorsan megtalálta a közös hangot a Dashwood hölgyekkel, aztán a másik két részben már valóban az az Edward volt, amilyennek Jane Austen is leírta: tartózkodóbb lett.
Domenic Cooper is jól alakította Willoughbyt, az már más kérdés, hogy én nem ilyennek képzelem a regénybeli szereplőt, de ez már az én véleményem.
A Steele kisasszonyok és Dashwood hölgyek is tetszettek, és igen, Elinort is megkedveltem.
Azt viszont hiányoltam, hogy Marianne nem nevezte roskatagnak Brandon ezredest.
Némi változtatás persze történt, és Margaret is sokkal több szerepet kapott, mint a regényben, sőt, John Dashwood családja jeleneteiben előszeretettel éltek némi humorral.
Örülök, hogy megnéztem a sorozatot, félretettem a balítéleteim, mert tényleg tetszett, nagyon jó adaptáció lett.
A magyar szinkronnal annyi problémám van, hogy többen is úgy ejtik Willoughby nevét, mint a jövő idejű igét angolul, tehát will be-nek, holott az eredeti előzetesben is jól hallható, hogy az l és a b közt ott az o, vagy inkább ou.
És ez az ajándék, amit én nyújthatok, sohasem fogy el. A testi szépség mulandó. Időleges tulajdonság. De az értelem szépsége, a szellem gazdagsága, a szív gyöngédsége – ami nekem van – az nem fogy el, csak gyarapszik! Az évek számával nő! (...) Ha meggondolom, én nagyon, nagyon gazdag vagyok!
(Tennessee Williams: A vágy villamosa)