Pirandello 1921-ben írta a darabot, melyet egy évvel később mutattak be, ezért ezt tekinti a jelennek.
A helyszín egy umbriai villa, ahová egy fiatalember érkezik, akit Carlo Di Nolli őrgróf (IV. Henrik unokaöccse) fogadott fel másik három társa mellé, hogy IV. Henrik titkos tanácsosainak egyikét játssza. Az újonnan érkezett a Bertold nevet kapja (valójában Finónak hívják), társai - Landolf, Harald és Ordulf - jókedvűen fogadják és kalauzolják. Azonban Bertold tévedésben van, ő ugyanis a francia IV. Henrikből készült, míg az itteni a német-római császár, akit 1076-ban kiátkozott VII. Gergely pápa, és ezért 1077-ben Canossába ment vezekelni.
Pirandello azonban rosszul mondatja Landolffal a dátumot, ugyanis hat évet téved (az eredeti szövegben is):
ORDULF Ezer és ezeregyszáz között élünk mi, barátom!LANDOLF Sőt egészen pontosan szólva: ma 1071. január 25-e van, és éppen Canossa előtt állunk...
Bertoldnak nem tetszik a dolog, de a társai biztatják:
BERTOLD Vegyétek tudomásul, hogy én nem akarok itt megbolondulni köztetek!HARALD Ugyan: miért kéne megbolondulni. Egész jól fogsz szórakozni!BERTOLD Hogy a csodában lettetek ilyen bölcsek?LANDOLF Barátocskám, jegyezd meg: nem lehet úgy visszaballagni nyolcszáz évet a történelemben, hogy útközben valami rád ne ragadjon!
Olyan az egész, mint egy rész a spanyol Az Időminisztérium (El Ministerio del Tiempo) c. sorozatból, csakhogy a szereplők itt nemcsak pár órát vagy napot töltenek az adott korban, hanem többen közülük az egész életüket, ahogy IV. Henrik és a titkos tanácsosok. Ők nem napi nyolc órában játsszák a szerepüket, hanem huszonnégyben. És vajon tényleg csak játsszanak?
Ide érkezik meg ma egy társaság: Tito Belcredi báró, Dionisio Genoni pszichiáter és Donna Matilde Spina a tizenkilenc éves lányával, Fridával (aki Di Nolli jegyese). Hogy Matilde és Belcredi milyen kapcsolatban áll, azt csak ők tudják, azonban a nő sokat élcelődik a férfin, aki nem foglalkozik mindezzel. A doktort pedig nagyon érdekli IV. Henrik esete.
A látogatás célja, hogy kiderítsék, milyen is valójában IV. Henrik állapota? Húsz évvel ezelőtt ugyanis jelmezes versenyt rendeztek, ahol mindenki egy-egy történelmi személynek öltözött be. IV. Henrik (az eredeti nevét nem tudjuk) ekkor öltötte magára először a német-római császár jelmezét, Donna Matilde pedig a neve miatt Toszkánai Matildének öltözött (ő és clunyi Hugo apát sürgette a pápát, hogy vonja vissza Henrik kiátkozását), akibe - állítólag - a császár szerelmes volt. A farsangon azonban baleset történt, IV. Henrik lova megbokrosodott, ledobta a férfit, aki beütötte egy kőbe a fejét, és azóta éli így az életét.
Matilde ezúttal a császár anyósaként, a doktor clunyi Hugó apátként, míg Belcredi egy bencés szerzetesként jelenik meg IV. Henrik előtt. A császár azonban gyanút fog Belcredi személyében, akit Damjáni Péternek tart.
Miután a vendégek távoznak, Henrik meglepő vallomást tesz a titkos tanácsosoknak:
IV. HENRIK (...) Hát nem érted? Nem látod, hogy védem ki a támadásukat, hogy szorongatom meg őket, hogy vonultatom fel elébem ezeket a megrémült pojácákat? Mert ezek csak egytől remegnek! Attól, hogy letépem ostoba álarcukat, és leleplezem őket, hogy csak komédiáznak! Mintha bizony nem én magam kényszeríteném őket a komédiázásra, mert úgy tartja kedvem, hogy őrültnek tettessem magam!(...) Az nem erőszak! Az nem!.... Az csak a sajátos mód, ahogy ők gondolkoznak, ahogy ők látnak, ahogy ők éreznek! Persze, mindenki a maga módján!... Ti is, igaz? Hát persze! Csakhogy kik vagytok ti? A nyáj! A tehetetlen, az ingatag, a bizonytalan!... Ők aztán jól ki is használnak benneteket! Elfogadtatják veletek a maguk világát, kényszerítenek, hogy ti is úgy gondolkodjatok és lássatok, mint ők! Vagy legalábbis ezzel áltatják magukat! Mert végre is: mit sikerült rátok erőszakolni? Szavakat! Szavakat, amiket aztán mindenki a maga módján értelmez és ismételget! De így keletkezik az úgynevezett közvélemény is! És jaj annak, akit egyszer egy ilyen sokszor ismételt szóval megbélyegeznek! Például, hogy: "Őrült!"... Vagy mit tudom én: "Hülye!"... Hogy lehet azt nyugodtan tudomásul venni, hogy valaki azért töri magát, hogy másokat meggyőzzön, miszerint ti olyanok vagytok, amilyeneknek ő lát benneteket? És megszabja, hogy mások aszerint ítéljenek meg, amilyen véleményt ő alakított ki rólatok?
 |
| Romolo Valli IV. Henrikként (1978) |
Ez volt az az idézet, amely nagyon elgondolkodtatott, és már tíz éve bejelöltem. Amióta elkezdtem saját magammal foglalkozni, ezen belül is a mentális egészségemmel, megtanultam két kérdést feltenni magamnak: Igaz-e ez? (Amit más mond/állít/gondol rólam), Ki mondta ezt rólam/nekem, mikor és miért?.
Mert mindannyiunkkal megesett már, hogy kialakult valamiről vagy valakiről a véleményünk, a hiedelmeink, és azokat megingathatatlanoknak hittük. Akár saját magunkról is. Én ilyen vagyok (az ilyen tetszés szerint helyettesíthető). És egy-egy ilyen ránk aggatott címke, rólunk mondott vélemény évekre, évtizedekre megbélyegez és megakadályozza, hogy tovább lépjünk, hogy valamibe belekezdjünk, hogy másként csináljunk valamit, hogy felvállaljuk önmagunkat. Pl. egyszer nem készültünk valamelyik tantárgyból (eléggé), és a tanár (nekem is volt ilyen tanárom és szerencsére az ellentéte is) elkönyvelt butának, aki nem képes megtanulni az ő tantárgyát, és később is ez alapján osztályozott.
Lehet már nem is emlékszünk, mikor és ki mondta, de az úgy van, mert elhittük. Velem is megtörtént. De vajon ki ismer engem igazán? Ki ismeri a képességeim? Egy külső személy (mindegy, hogy családtag, ismerős, tanár, akárki), vagy én magam?
Egy másik eset: Tegyük fel, hogy utálom a verebeket, mert hangosak, mert összevissza repkednek, állandóan hangosan csicseregnek, egyszóval nagyon idegesítőek. Ám mi van, ha felteszem a kérdést magamnak: Tényleg utálom a verebeket? Lehet, hogy semmi bajom velük, csak van/volt valaki a környezetemben, aki állandóan ezt hajtogatta és rám is átragadt. Vagy éppen most mindenki utálja a verebeket, ezért én is átvettem, nehogy kilógjak a sorból, mert jaj, akkor mi lesz! Megmondom: Semmi! Vagy amikor mindenki ugyanazt a könyvet olvassa, és igen, volt, hogy néhány éve még én is beálltam a sorba és azt olvastam, mert azt gondoltam, akkor többen kattintanak a blogomra, és én is menő leszek. Lehet, hogy igazából nem is olyan típusú olvasmányra vágytam, de csak azért is végigolvastam. Ma már egyáltalán nem érdekel, mi éppen a menő, és én választok magamnak olvasmányt, nem más. Gondolom, most sincs tele az internet olyan kihívásokkal, hogy:
🌈💗🥰😍🦄 Olvassuk el Luigi Pirandellótól a IV. Henriket!!!! 🌈💗🥰😍🦄
De miért is kellene, hogy más mondja meg, mit olvassak? (Míg megkerestem ezeket a cukiságokat a speciális karakterek közt, nagyon jól szórakoztam.) Én sem várom el, hogy aki bármelyik posztom elolvassa, utána olvassa el azonnal az adott olvasmányt is. Majd eldönti, hogy érdekli-e, vagy sem.
És az sem érdekel, hogy hányas számot mutat a blogom statisztikája és hány követője van. Tudom, hogy az csak két szám, ami bármelyik pillanatban megváltozhat, és az én munkám minőségét nem befolyásolja.
Érdemes elgondolkodni ezeken a dolgokon, mert nagyon sok mindentől megszabadulhatunk így, és nem kell IV. Henrikként élnünk. Nem kell hagynunk, hogy más ránk kényszerítse, hogy IV. Henrik vagy valamely titkos tanácsosa szerepét játsszuk. Vagy bárkiét, akik nem is mi vagyunk.
IV. Henrik tartogat még meglepetéseket a darab végére is, és kiderül, sikerrel jár-e a társaság terve.
Pirandello színműve száz évvel később sem veszített aktualitásából, nagyon elgondolkodtató, és - aki hajlandó rá - önreflexióra buzdít. A kérdés csak az, hogy az olvasó vagy a néző mer-e szembenézni önmagával, vagy marad-e továbbra is a - mások által - ráosztott szerepben?
 |
| Pirandello a dráma első bemutatóján 1922. február 24-én a milánói Teatro Manzoniban |
IV. HENRIK Ez a ruha (megcibálja magán a ruhát) nekem nyilvánvaló és önként vállalt torzképe egy másik, szüntelen és minden pillanatban megújuló álarcos játéknak, amelynek mi mindannyian önkéntelenül a bohócai vagyunk! (Belcredire mutat) Amikor tudtunk nélkül álcázzuk annak, aminek hisszük magunkat. Bocsássatok meg nekik, de ők a maguk ruhájában még nem önmagukat látják. (Ismét Belcredihez fordul) Pedig, tudod, mi sem könnyebb ennél: az ember hamar hozzászokik. Olyan könnyű csak úgy járkálni, tragikus alakként (mutatja) egy ilyen teremben!...
Luigi Pirandello: IV. Henrik
Eredeti cím: Enrico IV
In. Színművek
Fordította: Füsi József
836 oldal (411 - 490. o.)
Európa Kiadó, 2008
Kép: PirandelloWeb és Studia Rapido
Az olasz Wikipedia szerint háromszor (1943-ban, 1967- ben és 1984-ben) is film készült a drámából.
Bejegyzések
0 hozzászólás