A társas élet, melynek annyi kishitűséggel nézett elébe, amikor még nem kóstolt bele, nem volt egyéb, mint ősrégi előírások, banális szertartások, gépiesen eldarált szavak rendszere, melyet azért alkalmaztak egymással a társaság tagjai, hogy ne öljék meg egymást. A vidéki nagyvilágiság e paradicsomának az volt a legfőbb jellemzője, hogy rettegtek az ismeretlentől. Fermina Daza az ő egyszerű szavaival így foglalta össze a lényeget: " A társas életben a rettegést kell leküzdeni, a házaséletben pedig az unalmat." A társas életnek ez a jellemzője abban a pillanatban világosodott meg előtte, amikor menyasszonyi ruhájának véget nem érő uszályát maga után vonszolva belépett a Társasklub nagy szalonjába, melyet betöltött a sok-sok virág egymásba olvadó illata, a keringők hangözöne, a verejtékező férfiak és reszkető nők sokasága, amely tanácstalanul nézte őt, mert még nem tudta, hogyan hárítsa el magától ezt a külvilágból jött szemkápráztató fenyegetést. Fermina Daza nemrég töltötte be a huszonegyedik évét, az intézeten kívül alig látott vég valamit a világból, de csak körbepillantott a termen, és máris megértette, hogy ellenfelei nem a gyűlölettől merednek úgy rá, hanem a félelem bénítja meg őket. Ahelyett, hogy még jobban rájuk ijesztett volna, hogy legalább úgy féljenek, ahogy ő fél, inkább megszánta őket, és megkönnyítette az ismerkedést. Mindenki olyan volt, amilyennek ő akarta, akárcsak a városok, melyeket olyannak látott, se jobbnak, se rosszabbnak, mint amilyenné a szíve mélyén formálta őket. Párizst az örökösen zuhogó eső, a boltosok kicsinyes fukarsága és a kocsisok homéroszi trágársága ellenére mindig úgy emlegette, mint a világ legszebb városát, és pusztán azért, mert emléke  a legboldogabb éveihez kötődött.  

    Úgy érezte, súlyos igazságtalanság érte, de nem azért szerette volna megtudni, ki írta a névtelen leveleket, hogy bosszút álljon, hanem csakis azért, hogy addig magyarázzon neki, amíg meg nem érti, mekkorát tévedett, mert biztos volt benne, hogy soha, semmiképpen nem lenne hajlandó Juvenal Urbino udvarlását elfogadni. 

(...) Juvenal Urbino doktor elcsodálkozott azon, hogy ifjú hitvese nem imádkozik elalvás előtt. Fermina Daza megmondta az igazat: az apácák kétszínűsége miatt megutálta a rítusokat, de hitét azért megőrizte, és némán ápolja tovább.

Fermina Daza még jóval az öregkor kezdete előtt számot vetett azzal, hogy mindez csupa felesleges hívság, és otthon, a négy fal közt gyakran mondogatta: "Meg kell már szabadulni ettől a sok kacattól, hisz már moccanni se lehet tőlük." Urbino doktor jót mulatott ezeken a meddő elhatározásokon, mert tudta, hogy a kiürített helyek újra csak meg fognak telni egyéb kacatokkal. (...) Úgyhogy egy reggel, amikor kellő harci kedvvel ébredt, kiszórta a szekrényekből a ruhát, kiürítette a bőröndöket, lecipelte a holmit a padlásról, és csatatérré változtatta a lakást (...).

Fermina Daza nem figyelt föl rá az első kondoleálók áradatában, holott azután senki nem volt annyira jelen, és nem hasznosította magát annyira az éjszaka tennivalói közt, mint Florentino Ariza. Ő szervezte meg a nagy konyhai kapkodásban, hogy legyen mindig friss kávé. Pótszékeket szerzett, amikor a szomszédoktól kapott székek már nem bizonyultak elégnek, és intézkedett, hogy azokat a koszorúkat, amelyek már végképp nem fértek el a házban, tegyék ki az udvarra. Ügyelt rá, hogy legyen elég brandy Lácides Olivella doktor vendégeinek, akik az ezüstlakodalom tetőpontján tudták meg a rossz hírt, és ahányan voltak, mind idejöttek, hogy itt folytassák a murit, körül ülve a mangófa csupasz törzsét. Ő volt az egyetlen, aki időben közbe tudott lépni, amikor az elszökött papagáj éjféltájban beröpült az ebédlőbe, és mindenki megborzongott a döbbenettől, mert úgy állt ott, felemelt fejjel és széttárt szárnyakkal, mintha vezekelne. Florentino Ariza nyakon csípte, mielőtt még valami badarságot kiabálhatott volna, és  a letakart kalitkában kivitte az istállóba. Így intézett mindent, annyit tapintattal és olyan talpraesetten, hogy senkinek sem fordult meg a fejében: illetéktelenül avatkozik be a mások dolgába, hanem ellenkezőleg, mindenki arra gondolt, hogy ő a megfizethetetlen segítség a családra szakadt szerencsétlenségben. 

   Ebben az időben történt, hogy Florentino Ariza a lánynak küldött leveleiben megírta, milyen vállalkozásba fogott: felkutatja az elsüllyedt gályát, és megszerzi neki a tenger mélyén heverő kincset. És ez igaz is volt; hirtelen jutott eszébe, mintegy égi sugallatra, egy napfényes délutánon, amikor a tenger úgy csillámlott, mintha alumíniumlemezek borítanák, mert úgy ellepték a barbascofűvel elbódított halak. (...) Csak azon a délutánon gondolt rá, és már a következő vasárnaptól kezdve egészen Fermina Daza hazatéréséig, vagyis szinte egy teljes évig újabb oka volt az őrületre.

   Euclides, az egyik vízikölyök alig tíz perc beszélgetés után ugyanúgy lázba jött a tenger alatti expedíció gondolatától, mint ő maga. 

Mindennek mélyebb szintjei és több részlete van, mint a legtöbb ember gondolja.

Felemeltél-e már valakit, mialatt mentálisan és spirituálisan olyan sérült voltál, hogy még csak nem is tudtad, hogy megtennéd? Ez az, ahogyan mi tudjuk és megmutatjuk a világnak, hogy valójában egy rengeteg erő van az érzékenységben.

(...) de Florentino Arizának sikerült eljutnia a nagy hálószobáig, felágaskodott az ajtóban állók feje fölé, és meglátta Juvenal Urbinót a családi ágyban, úgy, ahogy mindig is szerette volna látni, amióta először hallott róla: nyakig merülve a halál szégyenébe. (...)

   Florentino Ariza fiatal kora óta, amikor elhatározta, hogy egész életét erre a vakmerő szerelemre teszi fel, erre a pillanatra készült, és a legapróbb részletekig elképzelte. Ezért szerzett magának nevet és vagyont, mindegy volt, hogy miképpen, ezért vigyázott az egészségére meg a külsejére olyan kínos igyekezettel, amit az akkori időkben nem tartottak férfias dolognak, és úgy várta ezt a napot, ahogy senki más nem lett volna képes várni senkit és semmit ezen a világon: egy pillanatnyi csüggedés nélkül.

    Florentino Ariza meg sem említette a tőle kapott rettenetes levelet, hanem a csábításnak egy új módszerével próbálkozott meg már az első sorától kezdve: Egyetlen szóval sem utalt múltbéli szerelmükre, és egyáltalán a múltra sem: sztornó és új rovat. Csak úgy elmeditált az életről hosszan, elsősorban arról, hogy miként vélekedik a férfiak és a nők kapcsolatáról, és mi mindent látott már e téren (Ti): azokat a gondolatait írta le, amiket egy időben a Szerelmesek Titkára kiegészítő kötetébe szánt. Csakhogy most egy patriarkális stílusba, az öregkori memoárok modorába csomagolta be őket (Ni), hogy aki olvassa, ne vegye észre az első pillantásra: szerelmes levelet olvas (Fe). Előtte több piszkozatot írt, ahogy a régi időkben volt szokás, hideg fejjel végig olvasta, majd nyomban elégette őket. Tudta, hogy bármely apró figyelmetlenség, a legkisebb nosztalgikus ballépés is elég ahhoz, hogy szívében felkavarodjon a múlt üledéke, és bár számított rá, hogy Fermina Daza száz levelet is vissza fog küldeni (Ni-Fe), amíg egyet felnyit, vigyázott rá, hogy egyetlen hibát se kövessen el. Úgyhogy mindent eltervezett, a legapróbb részletekig, mint egy végső, nagy háborút (Ni): mindenben másnak kell lennie, hogy újfajta érdeklődést, újfajta kíváncsiságot, újfajta reményeket ébresszen egy olyan asszonyban (Ni-Fe), aki már egy egész életet leélt, és mindent megkapott. Hogy egy olyan eszelős ábrándot ébresszen benne, ami erőt ad neki, hogy sutba dobja annak az osztálynak az előítéleteit, amelybe ugyan nem született bele, de amelyhez jobban hozzáidomult, mint bárki más. Meg kellett rá tanítania, hogy a szerelmet kegyelmi állapotnak tekintse, olyasvalaminek, ami nem eszköz valamely cél érdekében, hanem ok és cél egyúttal, önmagáért.

Juvenalban van valami Nicolás Márquezből, bár az író mindenekelőtt a kiváló helyi orvosról, Henrique de la Vegáról mintázta, aki egyébként a García Márquez család orvosa is volt (ő kezelte Gabriel Eligiót a halála előtt,s aztán kevesebb mint öt hónappal később ő maga is meghalt). Florentino, a főszereplő részben Gabriel Eligio és Gabito vonásait viseli, ami rendkívül különös és lenyűgöző egységet eredményez, Fermina pedig meghökkentő keveréke Mercedesnek (mindenekelőtt), Tachia emlékének, valamint Luisa Santiaga fiatalkori külső tulajdonságainak, még amikor udvaroltak neki.

A hírnév mámora és a guajava illata