Vers hétfőn ~ Vicente Cervara Salinas - Annak, aki marad

Eljött a búcsúzás napja, ez az utolsó bejegyzésem. Tudom, hogy eredetileg azt ígértem - és úgy is terveztem -, hogy októberig maradnak a versek, ha már összeszedtem őket, de mivel mindig is ők voltak a blog és a bloggervilág mostohagyermekei, akikre a legkevesebb figyelem jut, így itt az idő végleg felhagyni a billentyűzet e célból koptatásával.

Egyébként is tisztában voltam azzal, hogy nem fognak tömegek az utcákra vonulni amiatt, hogy befejezem a blogolást, hiszen - a saját életemből is tudom - az embereknek milliószor nagyobb problémái vannak annál, mint hogy egy blog már nem frissül a továbbiakban.
Hiszen naponta születnek újak, és a régiek között is van miből válogatni. És az újak és a régiek is sokkal izgalmasabb és fontosabb dolgokkal örvendeztetik meg a népet, mint én valaha is tettem.
Például engem a leginkább a szeptemberben megjelenő A magyar helyesírás szabályai 12. kiadás hoz lázba, aminek a forgatása sokakra még inkább ráférne napjainkban, amikor az online és offline világban is a silányság uralkodik.  Ez pedig nem éppen az a fajta könyv, amiről az jut eszébe  a népnek, hogy: Nekem is már azonnal kell!

Ha minden igaz, ez a 706. bejegyzésem, és az elmúlt évek alatt, ha jól számoltam, 89 költő 244 versét sikerült összeválogatni. A Vers hétfőn 2012-ben született, és az elmúlt három évben 171 alkalommal szerepelt hétindítóként a blogban. Bocsánat, hogy most sem ünnepeltetem magam. Látszik, hogy ezen a téren is kilógok a sorból.
De legalább elmondhatom, hogy:

Köszönöm még egyszer Mindenkinek, aki valaha is néhány percet áldozott az idejéből a blogra, és köszönöm annak a két maréknyi embernek, aki bátorított a firkálással kapcsolatban. És azoknak is, akik valahol megosztották valamelyik irományomat vagy reklámozták a blogot.
Ám ne szomorkodjon senki, mert biztos vagyok benne, hogy többen vannak azok, akiket egyáltalán nem hat(ott) meg, hogy bezár a bazár. Sőt, inkább megkönnyebbült, hogy egy gonddal kevesebbel számolhat.
(A várólista-csökkentést meg majd a magam örömére befejezem. Úgysincs köztük egyetlen menő könyv sem, így nem kár a maradék hat bejegyzés hiánya.)

Végezetül pedig a mai vers. Az utolsó. A 244.:


Valaki mindig éppen elmegy.
Elbírja az alkalmatlankodás
terhét, szó nélkül hátra hagyja
a távolságokat, morzsolja másholléteit.
Hajóra száll, osztozik az egyetemes
megvetésben, mely vérségi kötelékként
fűz a vándorhoz. Szeret elidőzni,
hogy ne legyen mód sem felfortyanásra,
sem kudarcra. Így az irigység
átadja helyét az eljövendő
szellős fuvallatának. Aki elment,
az a kő és a dal között
súlyos visszhangot hagy hátra, szikla-
és dallamtörmeléket, mely elragad
és visszatart. Átkozódó arc
föl sem merül,
ha az indulás ideáját
magáévá teszi. A rész sem
részesül soha annyi fényből,
mint az egész. Nem kap annyit a szétszórt,
mint a teljes. Mindig kímélik,
mindig óvják azt, aki elmegy,
mert mindig ott van annak a helye,
aki marad.





Vers