Miután elolvastam az utolsó mondatot és becsuktam a könyvet, ugyanazt éreztem, mint a Beleszerelmesedések és A szívem fehér után. Ismét megkaptam azt a varázslatot, azt a sorokból áradó hipnotikus erőt, mellyel Javier Marías hozzájuk szögezett, és még nem akartam elszakadni a regénytől, mert továbbra is azok a gondolatok kavarogtak bennem, amiket olvasás közben előcsalogatott. Pedig 692 oldal volt, de engem ez egy pillanatig sem zavart vagy tántorított el, mert ez a 692 oldal alig egy hét alatt elfogyott. Nem, nem hagytam, hogy csak átfolyjon rajtam a szöveg, szándékosan vettem le a polcról, mert tudtam, hogy le kell lassulnom hozzá, és akkor éppen erre volt szükségem.A spanyol író nálunk májusban megjelent regényének címéül ismét egy Shakespeare-idézetet választott (ezúttal a Hamletből, én pedig a bejegyzésem címéhez vettem kölcsön a teljes citátumot), mely a későbbiekben ismét központi szerepet kap.
Narrátorunk, - aki most, évtizedek távlatából emlékezik vissza - az akkor huszonhárom éves, frissdiplomás Juan De Vere az ismert producer és rendező, Eduardo Muriel titkárául szegődik 1980-ban. Csakhamar szerves része lesz a család életének, hiszen külön szobát és kulcsot is kap, és hamar felfigyel a Muriel és felesége, Beatriz Noguera közötti furcsa viszonyra.
Társaságban a házaspár ugyanúgy viselkedik, mint mások, azonban négyszemközt - és a titkár előtt is, aki már fel sem tűnik nekik - Muriel megvetően, lekezelően, sőt megalázóan bánik az asszonnyal, akivel évek óta eltűnt az életükből az intimitás minden formája. A fiatalember tiszteli és felnéz munkaadójára, mégsem érti, mi vezetett idáig közte és a negyven fölött is figyelemreméltó nő között.
Mielőtt bárki megjegyezné, hogy el is válhatnának, ha már így állnak a dolgok, Spanyolországban 1980-ban ez még nem volt lehetséges.
Juan egy nap furcsa megbízatást kap főnökétől, aki arra kéri, derítse ki, van-e alapja bizonyos pletykáknak, amik az egyik régi barátjáról, a jó nevű gyerekorvosról, Jorge Van Vechtenről keringenek. Muriel csupán annyit köt az ifjú De Vere orrára, hogy a doktor csúnyán bánt egy nővel. Vagy többel. Arra kéri, vigye magával az orvost éjszakánként szórakozni, és figyelje meg a viselkedését, hátha meglát valamit vagy Van Vechten szólja el magát.
Juan bár meglepődik a kérésen - a köztük lévő kb. negyven év korkülönbség ellenére - gyorsan összebarátkozik a doktorral, de mellette titokban Beatrizt is követni kezdi.
A regény lapjain kibontakozik előttünk a '80-as évek Madridja, a Franco-diktatúra utáni felszabadulás és felszabadult életstílus (beleértve a szólás- és szexuális szabadságot is), felbukkannak a korabeli filmvilág szereplői, valamint a nyomozás során a polgárháború és azt azt követő harminchat évnyi diktatúra rémtettei, amik számtalan ember és család életére voltak igen súlyos hatással, és amiket Franco 1975-ben bekövetkezett halála után sem lehet egyszerűen a szőnyeg alá söpörni.
Azokban a napokban, azokban az években kezdtek az emberek egymás között a régi dolgokról beszélni, amelyeket sokáig nyilvánosság előtt említeni sem lehetett, amelyekről évtizedeken keresztül hallgatni kellett, de még akkor is csak suttogni lehetett, elsősorban családi körben és jó hosszú szüneteket tartva, nemcsak azért, mert korábban tilos volt beszélni róla, hanem azért is, mert mintha mindenki igyekezett volna ezeket a dolgokat a rossz álmok földjére száműzni, hogy valamiféle elviselhető ködbe vesszen mindaz, ami történt, vagy ami nem történt. Ez szokott lenni, amikor egy szégyenletes, megaláztatásokkal teli időszak véget ér, amikor a hatalom rákényszeríti az akaratát az emberekre.
A cselekmény most is lassan hömpölyög, bár azt hiszem, ebben a regényben - a korábban olvasottakkal összehasonlítva - nagyon sok minden történik. De ezúttal is inkább a Miérteken van a hangsúly.
Titkok, megbocsátás, pletykák, megvetés, bűn és bűnhődés, az igazság keresése. Vajon érdemes-e hinnünk a pletykáknak? Jobb-e, ha a múltunkban történt eseményekre inkább soha sem derül fény? Megbocsáthatunk-e és folytathatjuk-e az életünket, ahogy eddig, ha a titok mégis kitudódik? Vagy büntessük meg a bűnöst és szenvedjen élete végéig? Ezeket a kérdéseket boncolgatja a regény és keresi rájuk a választ. Ahogyan mindannyian ezt tesszük a saját életünkben. De vajon létezik-e tökéletes válasz?
Juan minden kérdésére választ kap a regényben, mi pedig elgondolkodhatunk rajta, vajon a szereplők helyesen döntöttek-e vagy sem.
Vannak olyan szerencsések, akik soha nem éreznek rá késztetést, hogy ilyesmit mondjanak, hogy megpróbálják helyrehozni a dolgokat, hogy bevallják bűneiket. Sajnos én nem tartozom közéjük, és ezt azért bánom, mert azok közé viszont tartozom, akik olyan titokkal élnek, amelyet élő embernek soha nem mondhatnak el, halottnak pedig még kevésbé. Az idők során az ember meggyőzi magát, hogy nem nagy titokról van szó, és hogy éppen ezért az egész nem is olyan fontos, semmiben nem érintik közvetlenül az életünket, az ilyesmi megesik, amikor fiatalok vagyunk, akkor még gyakran teszünk olyasmit, amit előtte nem gondolunk át, és aminek valójában semmi jelentősége, semmi szükség rá tehát, hogy kiderüljön.
Javier Marías ismét bebiztosította a helyét a kedvenc íróim között, és már csak egyetlen magyarul megjelent regénye vár olvasatlanul a polcomon.
Ha már egyszer engedett a kérésemnek, és elmeséli, mi történt, akkor legalább hadd tegye a saját ritmusában és úgy, ahogy ő akarja. Ez az előjoga mindig megvan annak, aki mesél, aki pedig hallgat, annak nincsenek jogai, legfeljebb foghatja magát, és elmehet. Én azonban természetesen még nem akartam sehová menni.
Javier Marías: Rossz kezdet
Eredeti cím: Así empieza lo malo
Fordította: Bakucz Dóra
694 oldal - A bejegyzés elején szereplő 692 nem elírás, mert a regény a 692. oldalon véget ér.
Libri Kiadó, 2017
4499 Ft
Azért valljuk be, a magyar kiadás sokkal szebb lett, mint a spanyol.
Bejegyzések
0 hozzászólás