Ne is boncolgassuk, mióta terveztem elolvasni Mario Puzo legismertebb és legolvasottabb regényét. Ráadásul azok közé tartozom, aki a filmből is csak részlete(ke)t látott, így tiszta lappal kezdhettem az olvasást. Bár a Narcosszal párhuzamosan sikerült elolvasnom, így erőszakból nem volt hiány. Ráadásul az  az érzésem, hogy valószínűleg Pablo Escobar számára is alapmű volt.

A regény elején - közvetlenül a II. világháború után járunk - olyan egyszerű, hétköznapi embereket ismerünk meg, akiknek súlyos problémája akadt, és ki mástól kérhetnének segítséget, ha nem Don Corleonétól, a Keresztapától? A Don mindannyiukat meghallgatja, mindannyiuknak segítséget ígér, de figyelmezteti is őket, hogy egy napon ő is szívességet kér majd cserébe tőlük. Ahogy a Don legkisebb fia fogalmaz barátnőjének:

Hallottál azokról a sarkkutatókról, akik az Északi-sarkra vezető úton elszórva élelmiszer-tartalékokat helyeznek el? Számolnak azzal, hogy egyszer majd szükségük lehet rá. Ilyenek az apám szívességei is. Egy napon majd elmegy ezeknek az embereknek a házába, és Isten irgalmazzon nekik, ha nem teljesítik a kérését.

A szívességkérők mellett megismerjük a Corleone családot: a három fiút: Sonnyt, Fredót és Michaelt, az esküvőjét ünneplő Connie-t és férjét, Carlót, a Don tanácsadóját, Tom Hagent, aki együtt nőtt fel a fiaival, illetve a többi családot, akik ugyanúgy az alvilág meghatározó szereplői, mint a Corleonék. Mellettük terítékre kerülnek a korabeli filmvilág alakjai is, a Don egyik keresztfiának, Johnny Fontanének köszönhetően.

Közben szépen belecsöppenünk a dolgok közepébe: az egyik család merényletet követ el a Don ellen, mivel nem akart beszállni a legújabb üzletükbe. És ez az a meghatározó pillanat, amikor kibújik a szög a zsákból, azaz ismét bebizonyosodik, hogy a vér nem válik vízzé: Michael, a legkisebb fiú, aki mindeddig közömbös volt a családi ügyekkel kapcsolatban, most főszereplővé lép elő. Ahogyan az apja is mondta:

Minden embernek csak egy sorsa van.

A keresztapa szinte minden oldala izgalmas - bár akadtak számomra kevésbé izgalmasak is -, bár Mario Puzo olykor szeret eljátszani az olvasóval, és egy hirtelen "rántással" egy újabb szálat gombolyít elénk a múltból vagy éppen egy másik szereplő jelenéből. Kifejezetten felüdülés volt a leszámolások és feleségverések (Milyen feleség ez a Connie, hogy nem csapta le Carlót a nyújtófával???) után Szicíliáról olvasni, megismerni az eredeti maffiát. Mert a maffia eredetileg teljesen más céllal jött létre, csak az idők során alakult azzá, amilyennek mai is ismerjük.
Volt olyan rész, amikor még szimpatizáltam is velük. Sőt, Don Vito Corleonét is rokonszenvesnek találtam, bár természetesen nem minden tettével értettem egyet. Miért ez a szimpátia vele? Mert egy kis szicíliai faluból menekült Amerikába, ahol - bár nem a legerkölcsösebb módszerekkel - sikerült felemelkednie. De ez a felemelkedés nem volt rossz hatással rá: mindig is tisztelte és megvédte a honfitársait, munkát adott nekik és azok bármilyen kétkezi munkások voltak is, sosem nézte le őket. És az a fajta ember, aki már a fellépésével tekintélyt sugároz.
Sőt, még egy meglepetést is tartogatott számomra: ugyanis a Don szeret kertészkedni! Azt hiszem, nem úgy képzelünk el egy maffiavezért, hogy két paradicsomtő kapalása között osztogatja az utasításait. Elárulom, ő sem így teszi. Mindenesetre pozitívum, hogy az erőszakos, határozott oldala mellett megmutatkozik az emberi is.


Viszont a számos elírás, helyesírási és nyomdahiba sajnos sokat rontott az élményen. Tom Hagen folyamatosan consiglieriként szerepel, holott a tanácsadó olaszul consigliere, az -i végű a többes száma, Tomból meg csak egy van. Az infamità végéről is lemaradt a véghangsúly. Kár érte. Tudom, hogy egy olaszul nem tudót ez csöppet sem zavar, de valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek szemet szúr az ilyesmi.  Mario Puzo maga is szicíliai bevándorlók gyermeke volt, de vajon ennyire rosszul sikerült elsajátítania az olasz nyelvet, hogy ilyen szarvashibákat követett el a szövegben? Vagy egy kisördög művei ezek? Kár értük. Gondolom, az olasz kiadásban ilyesmi nem fordulhat elő.
Kíváncsi vagyok, hogy a nemrég ismét megjelent kiadás is ugyanígy hemzseg a hibáktól, vagy már kijavították őket?

Mindenesetre A keresztapa izgalmas és olvasmányos, nemegyszer letehetetlen, méltán számít alapműnek. Bár nem került be a kedvenceim közé, mégis megértem a regény iránti rajongókat. Egyszer a filmeket is megnézem, azonban a Mark Winegardner által írt folytatásokat egyelőre biztosan nem olvasom el. Valahogy azaz az érzésem - bár lehet, csak én vagyok ennyire szkeptikus -, hogy a mások által írt folytatások nem olyanok, mint amilyet az eredeti szerző írt volna.

Vannak dolgok, amiket meg kell tenni, és az ember megteszi, de soha nem beszél róla. Nem kell megpróbálni igazolni a tetteinket. Olyan is van, amit nem lehet igazolni. Egyszerűen meg kell tenni. Aztán el kell felejteni.

Mario Puzo: A keresztapa  
Eredeti cím: The Godfather
Fordította: Vándor Vera
552 oldal
Geopen Kiadó, 2008
2990 Ft

Vannak könyvek, amiket jó lenne, ha egyszer mindenki a kezébe venne és elolvasna. Aztán elgondolkodna rajta, és talán másként látná és értékelné az életét ezt követően. Ezen könyvek egyike a Megmaradt Alice-nek is, amely nem csak a gyönyörű pillangós borítója miatt figyelemre méltó.


Alice Howland a Harvardon tanít kognitív pszichológiát, szakmájának egyik kiválósága, aki rendszeres résztvevője a világ bármely pontján megrendezésre kerülő szakmai konferenciáknak. Alice imádja munkáját, mind a tanítást, mind az előadást. Mellette feleség (férje, John biológus) és három felnőtt gyerek édesanyja.

És most jön az elcsépeltnek számító fordulat: egy nap Alice élete gyökeresen megváltozik. Először csak előadás közben nem jut eszébe egy szó - ami persze később rögtön beugrik neki -, majd a szokásos futóútvonalán egyszer csak nem tudja, hol van. De Alice nem gondol súlyos dologra. Beletörődik, hogy a korral jár, hiszen a családjában nem volt senki, aki hasonló problémával küzdött volna. Édesanyját és testvérét régen elveszítette egy autóbalesetben, míg alkoholista apjával annak halála előtt már nem igazán volt kapcsolatban.

Alice először vonakodva bár, de felkeresi az orvosát, aki további vizsgálatokat javasol, majd néhány hónap múlva megkapja a diagnózist: Alzheimer-kór. De lehetséges ez? Hiszen csak 50 éves! Az Alzheimer pedig az idősek betegsége. És ez a nap mindent megváltoztat.

- Az Alzheimer-diagnózis pontosan olyan megbélyegző, mint a skarlát betű. Immár ez vagyok én, aki demenciával él. Így fogom még jó ideig önmagamat definiálni, és mások is így definiálnak engem. De én nem csak az vagyok, amit mondok, amit teszek, vagy amire emlékszem. Alapjaiban véve én ennél sokkal több vagyok.
(...)
- Kérem, ne a skarlát betűt nézzék, ne írjanak még le bennünket! Nézzenek a szemünkbe, és beszéljenek hozzánk! Ne essenek pánikba, és ne vegyék magukra, ha hibázunk, mert hibázni fogunk. Ismételjük önmagunkat, rossz helyre teszünk dolgokat, és el is tévedünk. Elfelejtünk neveket, és azt is, amit két perccel ezelőtt mondtak nekünk. Ugyanakkor minden erőnkkel azon vagyunk, hogy kompenzáljuk, hogy legyűrjük a kognitív funkciók veszteségeit.

Bevallom, nem sokat tudtam az Alzheimer-kórról, csupán annyit, hogy az idősek betegsége - ahogyan azt sokan gondolják - és hogy a betegek memóriáját támadja meg. Már nem ismerik fel a környezetüket, a családtagjaikat, barátaikat, ismerőseiket. De ez a betegség ennél bonyolultabb. Mert általában csak a családtagokkal foglalkoznak, őket sajnálják. De mit él át a beteg, akinek napról napra meg kell küzdenie a betegségével? Lisa Genova - aki maga is orvos és alapos kutatómunkát végzett a témában - éppen erre a kérdésre szeretett volna válaszolni. A válasza pedig őszinte, alapos, olyan, mint a hullámvasút: fent és lent. Mert a betegség is ilyen. Vannak jó napok és rosszak. Vagy inkább borzalmasak. Mert hiába áll a beteg mögött a szerető család, sokszor elbeszélnek mellette, mintha ott sem lenne.
Ahogy Alice is fogalmaz a fenti idézetben, az Alzheimer is egyenlő a skarlát betűvel. Megbélyegzi áldozatát, akire úgy tekintenek, mint egy leprásra! Nagyon letaglózott, amikor egy ilyen részhez értem, hogy felnőtt emberek, miután értesülnek a tényről, úgy kezdenek viselkedni, mint a óvodás gyerekek. Mert ha valaki beteg, azt azonnal leírják, kerülik. De miért? Szerintem erre a kérdésre maguk sem tudnának választ adni.

Miért érdemes elolvasni? Úgy gondolom, nagyon fontos, hogy megismerjük mások problémáit is. Mert megfigyeltem, hogy népbetegség nálunk a panaszkodás, és egy ilyen olvasmány közben mindannyian - legalábbis remélem - átértékeljük a saját gondjainkat, bajainkat. Azt pedig sosem tudhatjuk, mikor leszünk érintettek a betegség valamely oldaláról (azaz mi leszünk betegek vagy valaki a környezetünkben), és ez a könyv sokat segíthet abban, hogy megküzdhessünk vele.

Negatívum: igen, tudom, hogy már megint a helyesírás, de annyira elszomorít, amikor állandóan ugyanaz a helyesírási hiba bukkan fel a lapokon és itt-ott egy-egy nyomdahiba is. Kár ezekért, mert egyébként egy valóban letehetetlen és nagyon fontos és aktuális olvasmányba rondítanak bele.

A filmről: természetesen volt néhány apró változtatás, de Julianne Moore nagyszerű választás volt, még akkor is, ha véletlenül sem hasonlít külsőleg a regénybeli Alice-re.
Mind a filmet, mind a regényt csak ajánlani tudom. És Alice-hez hasonlóan én is remélem, hogy ez a betegség is gyógyítható lesz.




Lisa Genova: Megmaradt Alice-nek
Eredeti cím: Still Alice
Fordította: Neset Adrienn
326 oldal
Könyvmolyképző Kiadó, 2012
Arany Pöttyös Könyvek
2999 Ft (puhafedeles)

Amikor felfedeztem az előrendelések között Sophia Loren tavaly, a 80. születésnapjára megjelent önéletrajzi könyvét, rögtön kíváncsi lettem rá, és közben azon kezdtem gondolkodni, mit is tudok róla? Be kellett látnom, hogy nem sokat, és - sajnos - csak nagyon kevés filmjét láttam.
Így nagyon örültem, hogy már a megjelenés előtt elolvashattam a Tegnap, ma, holnapot, amely már most biztosította a helyét Az idei év legjobb könyvei címet viselő listámon.

A karácsonyi készülődés mindenhol izgalmas és várakozással teli, különösen, ahol gyerekek is vannak. Így december 23-án, miközben Sophia Loren a Szentestére készülődik, és megérkezik négy kis unokája, akik mesét néznek, a nagymama ezen az estén visszagondol az életére. Előkerül egy sötét fadoboz, mely az emlékezés hullámait indítja el a benne rejtőző táviratok, levelek és fényképek által.

Amikor két éve megjelent a regény és bemutatták a filmet, melynek főszerepéért Jennifer Lawrence még Oscar-díjat is kapott, teljesen hidegen hagyott az egész. Aztán februárban eszembe jutott, hogy talán meg kellene néznem a filmet, így elolvastam néhány véleményt róla, melyek meggyőztek. 
 A végén pedig azt mondtam, hogy: hű, és tudtam, hogy el kell olvasnom végre a könyvet is.
Természetesen fel voltam rá készülve, hogy akadnak eltérések köztük, de ebbe nem is bonyolódnék bele.

 Pat (egyben narátorunk) a baltimore-i elmegyógyintézetben töltötte az elmúlt hónapokat - vagy ahogy ő mondja: a borús helyen -, míg egy nap az édesanyja haza nem viszi a szülői házba. Arról eleinte csak keveset tudunk meg, miért kellett kezeltetnie magát, de erről önmagának is csak emlékfoszlányai vannak, ugyanis sok minden kiesett számára.

 A szülői házban folytatja saját testedzési programját és olvasni kezd, gyakorolja a kedvességet, hogy visszaszerezhesse Nikkit, a feleségét. Mert Pat hisz a napos oldalban és a hepiendben, hogy élete filmjében bár mostanáig sok volt a szomorú jelenet, hamarosan minden jóra fordul, mert ez csakis így történhet.

- (...) Nem vette még észre, hogy az élet egymás utáni filmek sorozata?
- Nem. Meséljen erről!
- Tudja, különböző kalandjaink vannak. Mindegyik valamilyen bonyodalommal kezdődik, de aztán felismerjük, hogy azt nekünk kell megoldani, ezért elkezdünk keményen dolgozni rajta, és eközben fejlődünk és jobb ember lesz belőlünk.

  
De mégsem megy minden olyan egyszerűen: apja alig szól hozzá, nem tudja elfogadni fia állapotát ennyi idő után sem, és hiába nagy Eagles-rajongók mindketten, a közös meccsnézések sem ígérnek hosszas párbeszédeket.
Egyedül az anyukájára, öccsére, régi barátjára, Ronnie-ra, a pszichiáterére és a szurkolótársakra számíthat. Ráadásul Ronnie-ék vacsoráján megismeri barátja sógornőjét, a szintén pszichiáterhez járó Tiffanyt, akit mindenki dilisnek tart, és aki a következő futásától kezdve követni kezdi. És ha mindez nem volna elég, szó szerint az őrületbe kergethető Kenny G-vel.

A könyv valójában utazás Pat elméjében, az ő gondolatai és a fokozatosan felderengő emlékek tárháza. Nagyon tetszett az őszintesége, ahogyan bevallja, hogy annak idején bunkón viselkedett Nikkivel, de most, hogy kikerült a borús helyről, jobb emberré akar válni. Persze Róma sem egy nap alatt épült, és ez a folyamat nem megy olyan egyszerűen otthon sem.

 A változtatások ellenére is a regény is nagyon tetszett, és hiába tudtam a filmből, miért került Pat a borús helyre, nem tudtam rá haragudni, megértettem és nem ítéltem el őt, ahogyan Tiffany-t sem. Nem gondoltam róluk azt, hogy dilinyósok, elmebetegek és ezekhez hasonlóakat, ahogyan a tökéletes életet élő Veronica vélekedett eleinte róluk. Mert a legegyszerűbb elítélni őket, de mielőtt megtesszük, tegyük már fel magunknak a kérdést, hogy mi mit tennénk, mit tettünk volna a helyükben?

Mondanom sem kell, hogy pozitívumként értékeltem, hogy Pat végre szépirodalmat vett a kezébe, és habár sokan panaszkodnak, hogy nem egy regény poénját lelövi, eléri a célját, mert gondolkodásra készteti, véleményt alkot az elolvasott művekről.

Igen, nagyon sok szó esik az amerikai fociról is, de mégis miért lelkesednének vajon? Ahogy kis hazánkban, ott is a férfiak zöme a fociért rajong, és miért baj az, ha valaki megosztja minderről a gondolatait? Ahogy Tiffany-nak a tánc, Patnek a foci a fontos. Tapasztalatból tudom, hogy amikor az embernek valamilyen testi vagy lelki nyavalyája van, egy általa imádott dolog igenis pozitív hatással van rá. Bár Pat apja talán túlzásba esik, amikor egy-egy vesztes meccs után nem hajlandó beszélni a családjával.

Nagyon örülök, hogy végre elolvastam a regényt és a filmet is láttam, mert ezeknek köszönhetően - remélem - az emberek másként vélekednek majd a depressziósokról. Ezentúl nem úgy állnak hozzájuk, ahogyan Veronica: lehetőleg kerüljük őket és észre se vegyük, ha ők is ott vannak, és véletlenül se bízzunk rájuk semmit (különösen ne a pici gyerekünket), pedig ők is ugyanolyanok, mint bárki más. Igen, valami miatt ilyen állapotba kerültek, de ez visszafordítható, csak időre, türelemre, odafigyelésre és némi megértésre van szükség. 

Évekkel ezelőtt láttam a filmváltozatot, de csak arra emlékszem, hogy nem tetszett. Tavaly viszont a Cartaphilusnak hála, ismét visszakerült a boltok polcaira a regény. Azt már mondanom sem kell, hogy az első akció alkalmával lecsaptam rá, de eddig váratott magára.

Az első 130 oldal picit kusza volt: több szálon indult a történet, de aztán ezek a szálak szépen lassan összeértek és innentől minden világossá vált.

Az 1920-as években  a Maine állambeli St. Cloud's árvaházban él egy kisfiú, Homer Wells, akinek bár rendszerint sikerül nevelőszülőket találni, Homer mindig visszakerül az árvák közé. Az árvaházban dolgozó, már ekkor sem fiatal Wilbur Larch doktor belátja, a fiúnak itt a helye, esze is van, ezért bevezeti szakmája fortélyaiba. Larch doktor ugyanis szülész, aki fiatalon került St. Cloud'sba, ahol a naponta vonattal érkező nőkön vagy abortuszt hajt végre vagy levezeti a szülésüket, és az újszülöttjeiket elhelyezi az árvaházban, ahol Angela és Edina nővér, ill. a leányszárnyban Groganné gondozza őket, míg otthonra nem találnak.

Larch doktor mottója, hogy hasznosak legyünk a világban, ezért Homer a fiúszárnyban olvas fel esténként a Copperfield Dávidból vagy a Szép reményekből, majd később a leányszárnyban a Jane Eyre-ből, ahol a hatalom egy nála néhány évvel idősebb lány, Farby kezében van.
 
Farby (valamiért neki sem sikerül nevelőszülőket találni) a leányszárny legidősebbjeként tartja rettegésben a lányokat, és kerül barátságba Homerral.

Egy napon azonban, amikor egy ismeretlen fiatal pár érkezik St. Cloud'sba, minden megváltozik. A pár férfitagja, Wally Worthington családja a Tengernéző almáskert tulajdonosa, barátnője, Cuncy pedig Larch doktor segítségét kéri. Mivel mindketten megkedvelik Homert, meghívják a fiút vendégségbe. Az immár húszas évei elején járó Homer Wells számára ekkor nyílik ki igazán a világ, ekkor ismeri meg annak más tájait. Mindezt Farby sem nézheti tétlenül és döntésre szánja el magát.


A főszereplő, Homer életét egészen a negyvenes éveiig, az 1950-es évekig követhetjük nyomon, csakúgy mint Farbyét, az almáskertét és az ekkor már matuzsálemi korú árvaházi dolgozókét. Eközben kitör a II. világháború, ami a három fiatal életét gyökeresen felforgatja.


A kezdeti kuszaság után nagyon szerettem olvasni a könyvet, ami a humort sem nélkülözte. A kedvencem az a rész volt, amikor Larch doktor egy hullát szerez Homernak, hogy a fiú azt tanulmányozza, de az állomásfőnök nincs elragadtatva az ötlettől (többet nem szeretnék elárulni az esetről).

Szívembe zártam az árvaházat, ahol a fiúgyerekek a két nővértől, a lányok pedig Grogannétől kapják nemegyszer nem mindennapi nevüket. Imádtam a kis kópékat, akik kartondobozzal szánkóznak az árvaház melletti domboldalon vagy abban húzza végig  a kisebbet a nagyobb a folyosókon, és akik mindent megtesznek azért, hogy őket fogadja örökbe, ha ismeretlen érkezik St. Cloud'sba.

Az egyik kedvenc szereplőm a kezdetben ellenszenves Farby lett, aki kitartásával és szívósságával mindig feltalálta magát, és sokadszor is elolvasta a Jane Eyre-t, ami végig elkísérte bárhová is ment, és amiből mindig útmutatást kapott.

A másik kedvencem Larch doktor volt, aki mindvégig rendületlenül kitartott az eszméi mellett: nemcsak ingyen ellátta a St. Cloud'sba érkező nőket (akiktől cserébe némi adományt természetesen elfogadott), de emellett belekezdett a St. Cloud's rövid történetébe, mely az évek alatt jelentősen bővült.
A külvilág számára bogaras orvos nemcsak szaktudásával, de a gyerekek iránti szeretetével is kivívja az olvasó szimpátiáját.

Wilbur Larch úgy szerette Homer Wellst, hogy a történelemhamisításig elment, amely tevékenységet, bár kontár módra űzte, fölötte nagyon szeretett és becsült. (Homer Wells aktájának egyik bejegyzését, mely szerint: "Senki és semmi mást nem szeretek úgy, mint Homer Wellst. Ennyi." Larch doktor helytelen hangvétele, pontosabban a történelemhez nem illő hangvétele miatt nyomtalanul eltüntette.)

Homer ugyanígy érez a doktor iránt, aki apja helyett apja, mentora és barátja is egyben. Az árvaház falain belül ő a tipikus jófiú, de mint rangidős ez el is várható tőle. Mindenki - az árvaházon kívül is - a szívébe zárja és igyekszik kerülni a konfliktusokat. A kinti élet azért számos meglepetést és ismeretlen dolgot tartogat a számára. A kívülállók számára talán túlontúl jófiú.
Engem viszont roppant zavart, hogy minden mondat végét megismételte, de az állandó perszézés még jobban. Hogy lehet mindenre azt mondani, hogy persze??? Aztán eljött a pillanat, amikor nem voltam egyedül ezzel az érzéssel és a kisördög nagyon vigyorgott bennem.


Két dologról olvashatunk nagyon sokat a regényben: az abortusz pontos menetéről és az almatermesztésről. Az előbbi taglalásakor az jutott eszembe, hogy minden magát 10-18 évesen nagylánynak érzővel elolvastatnám.
Mindezek mellett kiemelt helyen szerepel a barátság, az emberség és a bizalom is.

Bevallom, kicsit csalódottan csuktam be a könyvet, ugyanis rengeteget olvashattam Homer, Cuncy és Wally életéről, de történt valami (igyekszem virágnyelven leírni), amiről nem tudták, hogy mondják el a másiknak. Erre a pillanatra éveken át készülnek, végül mégsem tudunk meg róla semmit. Úgy éreztem, az író egyszerűen elsumákolta a dolgot. Egyébként tetszett a lezárás, annak ellenére, hogy maradt egy kis hiányérzetem.

A regény végén található szerzői jegyzetek pedig nemcsak hasznosak, de érdekesek is. Pl. megtudhatjuk, John Irving miért ilyen járatos az orvosi szakkifejezésekben.


A filmről: ha nem olvastam volna a könyvet, biztosan nagyon tetszett volna. Ha nem a saját négy szememmel látom az elején, hogy a forgatókönyvet is John Irving írta, talán el sem hiszem. Miért? Mert az alaptörténetet meghagyta, de a többit szépen átírta. Pl. hol van Groganné és Farby? Elég gyenge húzás volt, hogy a szende Mary Agnesből csinált Farbyt. Aztán Cuncy miért lett Candy? Csak néztem nagyokat, amikor meghallottam a gyerekek neveit és nem értettem, ki kicsoda a regényben, mert őket is átkeresztelték. Megértem, hogy 20-30 évet nehéz belesűríteni két órába, de hogy csak két évbe hellyel-közzel bedobni, ami belefér és fontos szereplőket kihagyni???
A film inkább a regény alternatív változata. Annak viszont jó.


John Irving: Árvák hercege
Eredeti cím: The Cider House Rules
Fordította: Pásztor Péter
572 oldal
Cartaphilus Kiadó, 2011
3490 Ft