Hét éve az Együtt lehetnénkkel kezdődött az Anna Gavalda iránti rajongásom, és azóta is hálás vagyok mindenkinek, aki biztatott, hogy olvassam el.De mégis mi olyan különleges ebben a regényben? Az, hogy az életről szól. A szereplői hús-vér emberek, akiknek egyáltalán nem tökéletes az életük. Éppen ellenkezőleg, mások szerint kifejezetten elfuserált.
Paulette Lestafier egy idős özvegyasszony, akinek a testét zúzódások borítják, mert gyakran elesik a házában, ahol egyedül él. Egy nap, amikor a barátnőjével, Yvonne-nal a heti bevásárlásukra indulna, combnyaktörést szenved és kórházba kerül. Ez az, amit Paulette egyáltalán nem akart. Nem akart senkinek a terhére lenni, pláne nem elhagyni az otthonát.
Ebben a percben Paulette ajka megmozdult. Yvonne azonnal megszólította:
- Paulette, Yvonne vagyok. Minden rendben, Paulette. A vásárlás miatt mentem, és...
- Meghaltam? Ugye, meghaltam? - suttogta Paulette.
- Már miért haltál volna meg, Paulette? Egyáltalán nem, naná, hogy nem.
- Ó! - felelte Paulette, és lehunyta a szemét. - Ó....
Ez az "ó" szörnyű volt. Apró, bátortalan, elveszett és lemondó szócska.
Ó, nem haltam meg... Ó, rendben... Ó, annál rosszabb... Ó, bocsánatot kérek.
A baleset miatt unokája, a folyton zsörtölődő és káromkodó szakács, Franck kénytelen a heti elfoglaltságai közé felvenni a nagymamája látogatását is abban az intézetben, ahová Paulette a gyógyulás időszakára kerül. Pedig Franck-nak már így is van elég baja: amellett, hogy lányokat, fűz, most vett egy új motort hitelre, ezért vasárnapra is munkát vállalt, hogy a részleteket fizetni tudja. Így az egyetlen szabadnapját, a hétfőt, kénytelen Paulette látogatására áldozni.
Camille fiatal, rendkívül sovány, tehetségesen rajzol, egy párizsi ház padlásszobájában él és éjszakai takarítónőként dolgozik. Ez az életforma - a kavicsokat a gyomrában leszámítva- pedig tökéletesen megfelel a számára.
Camille Fauque szellem volt, aki éjszaka dolgozott, nappal pedig kavicsokat rakosgatott egymásra. Lassan mozgott, keveset beszélt, és nagyon kecsesen tudott kereket oldani.
Camille Fauque volt az a törékeny, illanó fiatal lány, aki háttal áll a képeken.
Egyik nap megismerkedik a házban élő arisztokratával, Philibert-rel, akinek a kisujjában van a francia történelem, de ha zavarba jön, dadogni kezd, így a tanári katedra helyett képeslapokat árul. A családja szemében ő a fekete bárány (az egyetlen fiú hat lány mellett), aki képtelen a rangjának megfelelően élni.
Camille megbetegszik, és amikor Philibert rátalál, a lakásába költözteti. Csakhogy Franck Philibert lakótársa, aki nem nézi jó szemmel a két értelmiségi különc barátságát. Már csak az hiányzott, hogy egy lány beköltözzön - az egyébként hatalmas - lakásukba!
Utána Philibert rendületlen nyugalommal előhúzott egy pecsétviasz rudat, és két megdöbbent asztaltársa szeme láttára pecsétgyűrűjével lepecsételte a papírt, majd háromrét hajtotta, és hanyag mozdulattal becsúsztatta a zakója zsebébe.
- Hú... Te mindig a XIV. Lajos korabeli felszereléseddel sétafikálsz? - kérdezte Franck a fejét csóválva.
- Igen, nálam van a viaszom, a pecsétem, a repülősóm, a Lajos-aranyaim, a pajzsom és a mérgeim. Magától értetődik, kedvesem.
Azért szeretem annyira ezt a regényt, mert egyszerűen léleksimogató. Itt ez a négy ember, mindannyian magányosak, mindannyian bezárkóztak a saját kis világukba, aztán fokozatosan elkezdik kitárni az ajtajukat, és beengedni rajta a többieket. Nem egyszerre mindenkit, hanem fokozatosan, lépésről lépésre.
Felfedezik, hogy ők is tudnak szeretni és őket is lehet szeretni, méghozzá éppen önmagukért. Míg mások szemében Philibert egy különc márki, aki rossz korba született, Camille szemében egy nagyszerű barát, aki gondoskodik róla és akivel rengeteg közös témájuk van. Franck, aki látszatra csak egy bunkó, aki úgy káromkodik, mint egy kocsis, valójában rájön, mennyire szereti a nagymamáját, aki nagyon büszke az unokájára.
Mindannyiukat nagyon szerettem éppen ezért. Mert az őket ért múlt- és jelenbeli rossz dolgok ellenére is képesek lesznek felengedni, kitörni az eddigi elszigeteltségükből.
Nincs olyan bánat, amelyet egy könyv ne tudna orvosolni, mondta Montaigne, és Montaigne-nek mindig igaza van.
Ez a könyv pedig éppen ilyen: orvosság rosszkedv, magány, szomorúság ellen, vagy egyszerűen csak jó elkezdeni, és azon kapni magunkat, hogy nem tudjuk letenni, mert annyira magába szippantott.
Olyan, mint az eredeti címe: Együtt, ez minden. Olvasás közben együtt lenni, együtt érezni, sírni, nevetni, szeretni a szereplőkkel. Azt hiszem, gyakrabban kellene újraolvasnom, nem csak hétévente.
Az egyik nap meg akarunk halni, a másik nap rájövünk, elég lemenni néhány lépcsőfokot, hogy megtaláljuk a kapcsolót, és máris világosabban látunk.
Ráadásul a regény tele van zenei (könnyűzeneivel és klasszikusokkal egyaránt), irodalmi, festészeti, filmes és történelmi utalásokkal, amiket nagyon szeretek, és Philibert történelem iránti rajongása annyira megfertőzött, hogy végre elkezdtem olvasni A királyné nyakláncát. Camille-nek köszönhetően (lásd a kettővel fentebbi idézetet) pedig Montaigne-re is kíváncsi lettem.
Nem vagyok egy miserajongó, de teljesen megértem Camille-t, miért hallgatta meg annyiszor:
A regényből készült filmet (a magyar címe Egyedül nem megy lett) még mindig nem néztem meg, és úgy döntöttem, nem is fogom, bár az előzeteséig már eljutottam. Számomra ez a könyv olyan, mint a tavaszi és az őszi napsugár, amely megcirógat, és ezt az érzést papíron szerintem jobban vissza tudja adni, mint a képernyőn.
Baromság ez a mondat a konyharuhákról és a törülközőkről. Az emberek nem azért nem tudnak együtt élni egymással, mert különbözőek, hanem mert hülyék.
Anna Gavalda: Együtt lehetnénk
Eredeti cím: Ensemble, c'est tout
Fordította: Tótfalusi Ágnes
627 oldal
Magvető Kiadó, 2010
3490 Ft
Tudom, már megint kezdem, de nagyon elszomorítottak a könyvben található nyomda- és helyesírási hibák. Igen, ez az egyik vesszőparipám, de egy kedvenc mű esetében még inkább fájóak.
Bejegyzések
0 hozzászólás