Archive for július 2015

Olyan régóta várt már a sorára ez a bejegyzés, hogy megérdemli végre, hogy kikerüljön. Elég vegyesek még az érzéseim a regényekkel kapcsolatban, de a Molière úr életére egyre szívesebben gondolok vissza.

Amikor először belelapoztam a könyvbe, meglepődtem: a borító ugyanis csalóka, Bulgakov két regényének címét felcserélték. Nem tudom, hogy csupán a jobb hangzás az oka-e, de tény, hogy a kötet kb. első felében a Molière úr élete olvasható. Mindenesetre nekem mindegy volt, melyik művel kezdem.

Molière úr élete

Már a Prológus nagyon tetszett, melyben Bulgakov azzal a bábával beszélget, aki segédkezett a nagy drámaíró születésénél, és az író arra kéri a derék asszonyt, hogy nagyon figyeljen oda a gyermekre.

Jean-Baptiste Poquelin édesapja kárpitos és udvari komornyik volt, míg édesanyja és annak apja imádta a színházat. A kis Jean-Baptiste Poquelinék elsőszülöttjeként látta meg a napvilágot, így az apa természetesnek vette, hogy fia követi majd a pályán. És egy darabig nem is volt kétsége efelől.

Csakhogy az édesanya, amikor fia csak tízéves volt, elhunyt, és az apa később új asszonyt hozott a házhoz. A kis Jean-Baptiste pedig sok időt töltött a már említett anyai nagyapjával, akivel szívesen látogatták a párizsi komédiások előadásait, amelyek a kisfiút is azonnal elvarázsolták. Így egy szép napon a fiú közölte apjával az elhatározását: nem kíván apja nyomdokaiba lépni, ő bizony tanulni szeretne. Az apja nem szívesen, de rábólintott, így fia előbb a jezsuita kollégiumban tanult, majd jogászként végzett. Ám csak a színház világa érdekelte, így színésznek állt.

Nos, valóban csodálatos pályafutás az udvari kárpitosmester idősebb fia számára, hiszen a mestert, hála Istennek, egész Párizs ismeri! Hogy örvendeznének a szomszédok, ha az ifjabb Baptiste Poquelin úr, akinek számára biztosítva van a királyi komornyik címe, egyszer csak a mutatványos bódék színpadán bukkanna fel! A kárpitosok céhében halálra kacagnák magukat!

(...) Fiatal férfi áll előttem. Hajfürtjei nem igaziak, pompás parókát visel.
Mohón fürkészem ezt az embert.
Középtermetű, kissé hajlott hátú, beesett mellű férfi. Napbarnított, csontos arcában egymástól távol ül a két szem, álla hegyes, az orra viszont széles és lapos. Egyszóval, végtelenül csúnya. A szeme azonban érdekes. Különös, állandóan epés gunyorosságot olvasok ki belőle, és ugyanakkor valami örökös csodálkozással szemléli a környező világot. Van ebben a szemben valami szenvedélyes, valami nőies, és a mélyén - titkos búbánat, betegség rejtőzik. Higgyék el nekem, hogy valami már most rágja és gyötri ennek a húszéves fiatalembernek a lelkét.

Bulgakov alaposan utánajárt Molière életének, aki rá is nagy hatással volt.
A regény lapjain azonban nemcsak Molière úr rögös élete, hanem a korabeli színjátszás, társasági élet és történelmi események is kibontakoznak. Richelieu, majd Mazarin és XIV. Lajos korában járunk, így biztosak lehetünk benne, hogy nem egy csendes korszakba csöppenünk.

Hatalmas mennyiségű badarság költözött be a francia irodalomba, és az ostobaság teljesen megtöltötte a présziőz fejeket. Ezenkívül pedig a Madeleine de Scudéryt utánzó nők végleg pocsékká tették a nyelvet, és még a helyesírást is veszélyeztették.

A politikai események mellett természetesen Molière műveinek keletkezéséről, bemutatásukról és fogadtatásukról is olvashatunk. Azonban, aki a fülszövegben megígért Molière Madeleine Béjart-ral folytatott szerelmi életének intimitásaira kíváncsi, bizony csalódni fog. Ugyanis Bulgakov semmilyen szaftos részlettel nem szolgál a kettejük közötti kapcsolatról, bár tény, hogy évekig éltek házasság nélkül együtt, ami akkoriban igen botrányos cselekedetnek minősült.

Molière élete cseppet sem volt unalmas és egyszerű. Anyagi gondok, majd később az irigyei mindig megkeserítették az életét, de egy kis hízelgésért neki sem kellett a szomszédba mennie.
Azon viszont meglepődtem, hogy az utolsó óráiban az egyház lett a legfőbb ellensége, és éppen az egyháznak "köszönhető" Molière végső nyughelyének kijelölése is.

Remek korrajz, ami nemcsak elmeséli a nagy francia drámaíró életét, de garantáltan kedvet csinál a művei elolvasásához is, és egyetérthetünk XIV. Lajossal is:

"Ami azt illeti ez a Molière úr meglehetősen érdekes jelenség!"

Színházi regény

Főszereplőnk, Szergej Leontyevics Makszudov, a Hajózási Híradó szerény munkatársa és mellette ír is. Bár nem túl sok sikerrel. Makszudov már az öngyilkosságot tervezgeti, amikor egyszer csak megtörténik a csoda: a Független Színház érdeklődni kezd a darabja iránt, és Makszudovot magával ragadja a színház világa.

Eltűnődtem: "Most látom csak, hogy milyen sokan akarnak Moszkvában ingyen színházba menni. Milyen érdekes: senkinek sem jutna eszébe, hogy ingyen utazzék a villamoson. Senki se megy be a boltba és kéri, hogy adjanak neki ingyen egy doboz szardíniát. Miért képzelik, hogy épp a színházban nem kell fizetni?"

Az elején kíváncsian vártam, mi történik Makszudovval, aki maga meséli el történetét, de a későbbiekben lankadt a lelkesedésem. Nem tudom miért, de volt egy pont, ahol félretettem és hetekig elő sem vettem. Ez persze nem jelenti azt, hogy unalmas lenne, és nem szeretnék senkit sem eltántorítani a regénytől, hiszen ez csak az én véleményem. Aztán, amikor újra elővettem, ismét elkezdett érdekelni és még aznap a végére is értem a maradék 100 oldalnak, de bevallom, volt, hogy hirtelen elveszettnek éreztem magam a nevek tengerében.

Egyértelműen a Molière úr élete jobban tetszett, de nem tartom kizártnak, hogy egyszer újraolvasom a könyvet, ami egy-egy remek életrajzi regény és időutazás a XVII. századi francia és a XX. századi orosz színjátszás világába.
Bár a fülszöveg is megemlíti, hogy a Színházi regény befejezetlen maradt, mivel Bulgakov akkoriban már A Mester és Margaritán dolgozott, nekem nem tűnt annak. Talán csak örültem, hogy vége lett? Meglehet, de láttunk már olyan irodalmi művet, ami nem a klasszikus (= elvárható) befejezéssel ért véget.

A kötet végén Szőke Katalin írása olvasható Bulgakovról és a színház világáról, amelyet még nem olvastam, hogy ne befolyásoljon a bejegyzés megírása előtt.

Mihail Bulgakov: Színházi regény - Molière úr élete
Eredeti cím: Жизнь господина де Мольера - Театральный роман
Fordította: Karig Sára, Szöllősy Klára
454 oldal
Európa Kiadó, 2008
2900 Ft

Nos, eljött ez a pillanat is. Bár a Jó Tündér megszánt, és megoldotta a technikai problémámat, de megerősített abban is, hogy ezentúl még kevésbé legyek on-lány. Nem titok, hogy már jó ideje felhagytam a különböző közösségi oldalak látogatásával, idén is csak a Könyvkihívásra regisztráltam, amit 4 hónapig bírtam. Mert bármilyen jó kezdeményezés is, hogy olvass el egy év alatt 50 könyvet, hosszú távon nekem ez nem megy. Mert hiába választhatom ki, hogy az adott kategóriában melyik könyvet olvasom el, ha nekem éppen ahhoz nincs kedvem, vagy hirtelen nem találok hozzá semmit a polcaimon. És különben is, nehogy már más mondja meg, hogy mit olvassak. Mintha egy skatulyába lennék zárva. A 25-ös kihívást teljesítettem, és ennyi volt.

Ahogy a blogolás is. Már néhány hete tervezgettem ezt az irományt, de most már tényleg itt az ideje a búcsúzásnak. Amikor öt éve belevágtam ebbe az egészbe, álmomban sem gondoltam volna, hogy évekig írni fogom a blogot.
Szerencsére viszonylag hamar rájöttem, hogy nem kell rögtön rohanni és írni, miután becsuktam az aktuális olvasmányomat, hanem hagyni kell egy kicsit ülepedni. Pláne nem azonnal kipakolni az irományt, amelyben fogalmazási és helyesírási hibák is akadnak. Így elkezdtem használni a piszkozatírást, és akár kétszer is átírni egy-egy irományt, ha valamiért nem tetszett, és árgus szemekkel figyelni, hogy stilisztikailag és helyesírásilag is rendben legyen. Pedig éppen ez az, amit nem néz jó szemmel a mai világ: mindent azonnal meg kell osztani, mert különben meg sem történt. Köszönöm, nem kérek belőle.

Csakhogy: a döglött ló kapcsán eszembe jutottak a blogjaim. Mert ezek sem visznek sehová. Természetesen mindkettő sok szépet is hozott, de amikor azt látom, hogy teljesen feleslegesen koptatom a billentyűzetet másfél-két órán keresztül, mert a befektetett idő és energia nem térül meg, akkor naná, hogy felteszem magamnak a kérdést: Miért csinálom még mindig? Tavasszal kaptam pár nagy pofont, amik akkor nagyon rosszul estek és volt közük a blogokhoz is. (Nem trollkodásról van szó.)

Már el is felejtettem ezeket a negatív élményeket, amikor kezdtem belátni, hogy a blogolás egyáltalán nem visz előre. Most pontosan úgy érzem magam, mint Scarlett Johansson a Vicky Cristina Barcelonában: keresek valamit, amit még nem találtam meg, de biztosan nem ez az, amit akarok. Így a blogjaimmal töltött időt inkább nyelvtanulásra fordítom, mert az egy-egy könyves bejegyzéshez szükséges idő alatt megnézhetek egy filmet (a Youtube-on nagyon sok van fent angolul és spanyolul is), elragozhatok egy csomó igét, megtanulhatok több új szót, és mindennek még hasznát is vehetem valamikor.

Nagyon jó volt a múlt héten és a héten is újra úgy olvasni, hogy véletlenül sem jutott eszembe, hogy vajon mit fogok írni ezekről?

Azért írtam meg ezt a bejegyzést, mert tudom, hogy öt év alatt lett néhány Rendszeres Olvasóm, és nem akartam csak úgy eltűnni. Ezért köszönöm szépen Mindenkinek, aki az elmúlt évek során bármikor akár csak néhány percet is szánt az irományaimra. Remélem, sikerült egy-két érdekes könyvre/versre bukkanni a blogban, és senkit sem bántottam meg egyetlen irományommal sem, mert a negatív véleményekkel sem ez volt a célom.

Ahogy ígértem, a versek október közepéig maradnak, ha már rászántam az időmet és megkerestem őket, megérdemlik, hogy kikerüljenek, és ki tudja, talán más(ok)nak is tetszeni fog egy-kettő közülük.

Bár köztudottan nem vagyok egy Coelho-rajongó, de találtam tőle egy idevágó idézetet: