Amikor tavaly az Európa elrablását olvastam, eszembe jutott Márainak ez a regénye, amelynek helyszíne Nápoly, és kíváncsi lettem rá. Eredetileg egy korábbi kiadást szerettem volna belőle, de mivel elég borsos volt az ára, végül az újat vettem meg.
A látszat csal: bár a regény terjedelme kevesebb, mint 300 oldal, és ha valaki azt gondolná, hogy két-három szabad délután/este alatt elolvassa, ki kell ábrándítanom. A San Gennaro vére - ahogyan a többi Márai-mű is - lassan hömpölyög, olyan regény, amelyre időt kell szánni, és lehetetlen egyszerűen átrobogni rajta.
Bár elég kevés Márai-művet olvastam eddig, azt előre leszögezhetem, hogy a San Gennaro vére szokatlan felépítésű. A regény főszereplője egy emigráns férfi, akiről az a hír járja a környéken, hogy meg akarja váltani a világot. És ez a férfi nem a klasszikus értelemben vett főszereplő, fizikailag szinte meg sem jelenik, csak a mások elbeszéléséből ismerjük meg.
A regény első felében a II. világháború utáni nápolyiak életét ismerjük meg. Mindannyian szegények, munkanélküliek, egyik napról a másikra élnek népes családjukkal, ahol a gyerekek, ha két évet iskolába járnak (mert később már nincs cipőjük, a mostanit a kisebb testvérük kapja meg), már iskolázottnak számítanak. Ezek az emberek naponta összegyűlnek és beszélgetnek, totóznak, megbeszélik a gondjaikat, bajaikat, a napi híreket, olykor megemlítenek egy, a Posillipón élő férfit, aki meg akarja váltani a világot, és egyik fontos témájuk a csoda. Mert mindannyian már csak a csodában bíznak, amely ha megérkezik, végre megváltozik az életük.
Emlékszem, olyan tizenegy éves lehettem, amikor egy kiránduláson, az egyik katolikus templomban milyen érdeklődéssel olvastam a Szent Ritának vitt virághoz írt üzenetet, amelyben az illető megköszönte a szent segítségét. Számomra ez teljesen új volt, mert református hittanórákra jártam, és ott nincs ilyen.
Márainak köszönhetően alaposan megismertem a nápolyi templomok helyzetét, megtudtam, hogy vannak népszerű és kevésbé népszerű templomok, és az olaszok hogyan alkudoznak a szentekkel a tőlük kért szívességért cserébe, akár szegények, akár gazdagok.
És ha a csoda nem várható a szentektől, akkor csakis Amerikából érkezhet. Mert az amerikaiak biztosan tudnak segíteni, ők elhozhatják a csodát. Egy ilyen este tanúi lehetünk, amikor a kőműves Amerikába emigrált unokaöccse látogatóba érkezik a rokonokhoz, ahová a katolikus papot és a kommunista könyvkereskedőt is meghívták.
A regény második felének főszereplője az ismeretlen emigráns, akit a rendőrségi vicequestor és ágense beszélgetéséből, illetve a katolikus pap vallomásából, és annak az asszonynak az elbeszéléséből ismerünk meg, aki a férfival élt.
Márai ebben a részben az emigránsok életéről, politikai eszmékről és arról ír, miért hagyta maga mögött hazáját az ismeretlen férfi. De ez valójában az író önvallomása, és én is sok mindent megtudtam és megértettem belőle.
Bár elég kevés Márai-művet olvastam eddig, azt előre leszögezhetem, hogy a San Gennaro vére szokatlan felépítésű. A regény főszereplője egy emigráns férfi, akiről az a hír járja a környéken, hogy meg akarja váltani a világot. És ez a férfi nem a klasszikus értelemben vett főszereplő, fizikailag szinte meg sem jelenik, csak a mások elbeszéléséből ismerjük meg.
A regény első felében a II. világháború utáni nápolyiak életét ismerjük meg. Mindannyian szegények, munkanélküliek, egyik napról a másikra élnek népes családjukkal, ahol a gyerekek, ha két évet iskolába járnak (mert később már nincs cipőjük, a mostanit a kisebb testvérük kapja meg), már iskolázottnak számítanak. Ezek az emberek naponta összegyűlnek és beszélgetnek, totóznak, megbeszélik a gondjaikat, bajaikat, a napi híreket, olykor megemlítenek egy, a Posillipón élő férfit, aki meg akarja váltani a világot, és egyik fontos témájuk a csoda. Mert mindannyian már csak a csodában bíznak, amely ha megérkezik, végre megváltozik az életük.
Emlékszem, olyan tizenegy éves lehettem, amikor egy kiránduláson, az egyik katolikus templomban milyen érdeklődéssel olvastam a Szent Ritának vitt virághoz írt üzenetet, amelyben az illető megköszönte a szent segítségét. Számomra ez teljesen új volt, mert református hittanórákra jártam, és ott nincs ilyen.
Márainak köszönhetően alaposan megismertem a nápolyi templomok helyzetét, megtudtam, hogy vannak népszerű és kevésbé népszerű templomok, és az olaszok hogyan alkudoznak a szentekkel a tőlük kért szívességért cserébe, akár szegények, akár gazdagok.
A NÁPOLYIAK A LEHETŐSÉGEK KÖZÜL a csodát vélték a legvalószínűbbnek. A kommunizmusnak sok híve volt, de inkább csak egyféle zsarolási lehetőséget láttak benne. A kommunisták, ha igazi olaszok voltak, nem bíztak másban, csak a csodában.
A feltevésben, hogy a csodákat a szentek csinálják, általánosan megegyeztek. De nem bíztak túlságosan a szentekben sem. A szegénység, a nagyon régi, nem bízik senkiben és semmiben. Mégis, a csoda, mint az általános reménytelenség feloldásának egyik lehetősége, hozzátartozott életükhöz. A csoda lehetett egyszerű, mindennapos, aztán bonyolult, fekete, titokzatos. De nápolyiak voltak, s ezért csak óvatosan kötöttek megállapodást szentjeikkel.
És ha a csoda nem várható a szentektől, akkor csakis Amerikából érkezhet. Mert az amerikaiak biztosan tudnak segíteni, ők elhozhatják a csodát. Egy ilyen este tanúi lehetünk, amikor a kőműves Amerikába emigrált unokaöccse látogatóba érkezik a rokonokhoz, ahová a katolikus papot és a kommunista könyvkereskedőt is meghívták.
A regény második felének főszereplője az ismeretlen emigráns, akit a rendőrségi vicequestor és ágense beszélgetéséből, illetve a katolikus pap vallomásából, és annak az asszonynak az elbeszéléséből ismerünk meg, aki a férfival élt.
Márai ebben a részben az emigránsok életéről, politikai eszmékről és arról ír, miért hagyta maga mögött hazáját az ismeretlen férfi. De ez valójában az író önvallomása, és én is sok mindent megtudtam és megértettem belőle.
De hogy jön ide San Gennaro vére? A szent vérét a nápolyi dómban őrzik a képen látható ereklyetartóban. A vér megalvadt, de évente háromszor (május első szombatján, szeptember 19-én és december 16-án) cseppfolyóssá válik. Ezeken a napokon a papok és a hívek egy közös szertartás során lesznek tanúi a csodának. És ez a csoda jelenik meg a regényben is, az emigráns férfi életében, aki más szemmel nézi, mint egy hozzáhasonló kívülálló tenné.
Márai regénye nemcsak a korabeli nápolyi emberek mindennapjait és csodavárását mutatja be, hanem vallási és politikai eszméket (nácizmus és kommunizmus) és az emigránslétet is. Mindazt, ami ahhoz vezet egy embert, hogy maga mögött hagyja az otthonát és a hazáját, hogy egy másik országba telepedjen le. Lassú, misztikus, érdekes és elgondolkodtató olvasmány, amelyre időt kell szánni, és talán néha félre is kell tenni (én is többször megtettem), majd újra elővenni és elmerülni benne.
Nem ez a regény Márai legolvasottabb és legismertebb műve, de aki olvasott már a szerzőtől és kedveli az írásait, érdemes a San Gennaro vérével is megismerkednie.
Azért azon meglepődtem, hogy a regényben a carabinieri-k alakkal találkoztam, ugyanis ez már többes szám (carabiniere - rendőr, carabinieri - rendőrök), vajon ez Márainak sem tűnt fel?
(Miközben a regényt olvastam, felfedeztem egy május elején indult olasz sorozatot, Il miracolo (A csoda), amelynek kitalálója és az egyik forgatókönyvírója és rendezője Niccolò Ammaniti. A sorozat is egy csodát mutat be - egy kis Madonna-szobrot találnak, amely vért könnyezik -, és ez hogyan hat a vele kapcsolatba kerülő személyek életére. A történet több szálon fut, de az utolsó részben nagyjából kiderül, mi közük a látszólag nem odaillő szálaknak a többihez.)
Márai Sándor: San Gennaro vére
293 oldal
Helikon Kiadó, 2014
2990 Ft
Kép: Uccronline
Az emberek mindig, mindent elhisznek, s aztán nagyon lassan eszmélnek.
Márai regénye nemcsak a korabeli nápolyi emberek mindennapjait és csodavárását mutatja be, hanem vallási és politikai eszméket (nácizmus és kommunizmus) és az emigránslétet is. Mindazt, ami ahhoz vezet egy embert, hogy maga mögött hagyja az otthonát és a hazáját, hogy egy másik országba telepedjen le. Lassú, misztikus, érdekes és elgondolkodtató olvasmány, amelyre időt kell szánni, és talán néha félre is kell tenni (én is többször megtettem), majd újra elővenni és elmerülni benne.
Nem ez a regény Márai legolvasottabb és legismertebb műve, de aki olvasott már a szerzőtől és kedveli az írásait, érdemes a San Gennaro vérével is megismerkednie.
És akkor lassan megértettük, hogy amikor elhagy az ember egy hazát, az összes hazákat elhagyta. És amit kap, az egy okmány, itt vagy ott, valahol a világon... Ez volt a lassú vetkőzés... Az ember nemcsak a személyiségét vetette le, hanem mindent, amit valaha, valahogyan így neveztek az emberek: otthon és haza... Ezt lassan értettük meg. Átutaztunk az országokon, ahol éppen átengedtek, s minden országban levetettünk valamit, mindig meztelenebbek lettünk, mindig kevesebb poggyásszal mentünk tovább... Szó szerint is, másképp is, mindig kevesebb lett mindenünk. Ez a vetkőzés, Istenem... Az ember görcsösen cipel mindent.
Azért azon meglepődtem, hogy a regényben a carabinieri-k alakkal találkoztam, ugyanis ez már többes szám (carabiniere - rendőr, carabinieri - rendőrök), vajon ez Márainak sem tűnt fel?
(Miközben a regényt olvastam, felfedeztem egy május elején indult olasz sorozatot, Il miracolo (A csoda), amelynek kitalálója és az egyik forgatókönyvírója és rendezője Niccolò Ammaniti. A sorozat is egy csodát mutat be - egy kis Madonna-szobrot találnak, amely vért könnyezik -, és ez hogyan hat a vele kapcsolatba kerülő személyek életére. A történet több szálon fut, de az utolsó részben nagyjából kiderül, mi közük a látszólag nem odaillő szálaknak a többihez.)
Márai Sándor: San Gennaro vére
293 oldal
Helikon Kiadó, 2014
2990 Ft
Kép: Uccronline
Bejegyzések
0 hozzászólás