Az új név története

A Briliáns barátnőm után nagyon vártam a folytatást, mert az utolsó mondatokat olvasva nem akartam elhinni, hogy Elena Ferrante így fejezte be. Ezek után elképzelhető az öröm, amikor Az új név története már a múlt héten megérkezett.
Először csak nézegettem és szagolgattam (olyan igazi könyvillata van, amely fél méteren belül is érezhető volt, tényleg), majd alig vártam, hogy elkezdhessem.
Már az első oldalakon csak kapkodtam a fejem, miközben rögtön olasz, nyomdafestéket nem tűrő szavak jutottak eszembe bizonyos szereplőkkel kapcsolatban.
A Briliáns barátnőm is sokféle érzelmet váltott ki belőlem, de a folytatás még többet, és ez az utolsó betűig így is maradt.


Az első rész a Lila és Stefano Carracci esküvőjét követő dínomdánomon ért véget, ahol Elena ráeszmélt, hogy nem érzi jól magát ebben a közegben, ő nem ide való, míg a vendégek közé belépett Marcello Solara a Lila tervezte cipőben.
Ez pedig bőven elég ahhoz, hogy az ifjú feleség magyarázatot követeljen a férjétől, amelyet meg is kap: a cipőgyár és az üzlet beindítása nem ment volna a Solarák pénze nélkül.
Lila már az esküvő napján megbánja, hogy hozzáment Stefanóhoz, akinek valódi énje is csak ekkor mutatkozik meg. Az eddig mindig kedves és figyelmes Stefano valójában erőszakos, és már a nászéjszakán elcsattan az első pofon.

Míg Lila új lakásba költözik a férjével, ahol minden megvan: szép új bútorok, tévé, fürdőszoba káddal, kényelem, és az új csemegeboltban tölti a mindennapjait, Lenuccia rádöbben, hogy elege van a tanulásból, ő is inkább olyan akar lenni, mint a többi telepi: egyszerű, tudatlan. Titokban még mindig Nino Sarratorét szereti, de továbbra is találkozgat Antonióval, akivel a jövőjét is el tudná képzelni.

Reméltem, hogy lassacskán elfelejtek mindent: a fejemet kitöltő ismereteket, a élő és a holt nyelveket, még az olaszt is, pedig már a testvéreimmel is az iskolai nyelven beszéltem a nyelvjárás helyett. Lila a hibás, gondoltam, ha erre az útra léptem, őt is el kell felejtenem: Lila mindig tudta, mit akar, és el is érte; én nem akarok semmit, én semmi vagyok. Reméltem, hogy egyik reggel vágyak nélkül ébredek. Ha sikerül kiürítenem magam - tervezgettem -, elég lesz Antonio szeretete és az én szeretetem iránta.

Miközben Lenù saját magával harcol, Lila a teherbe esés ellen és az új identitásával küzd. Lina Cerullóból hirtelen Carracci asszony lett, mellyel a 16 éves Lila képtelen megbarátkozni, úgy érzi, elvesztette önmagát.

   - Mindent elrontottunk - mormolta Lila.
Stefano határozottan megrázta a fejét, mint akinek meg sem fordul a fejében ez a lehetőség, és tartott Lilának egy hosszú, kicsit félelmetes, kicsit kioktató, kicsit patetikus beszédet. Nagyjából ezt mondta:
   - Nem rontottunk el semmit, Lina, csak tisztáznunk kell egymással néhány dolgot. Téged mostantól nem Cerullónak hívnak. Te Carracci asszony vagy, és azt kell tenned, amit én mondok. Tudom, nem értesz hozzá, nem vagy jártas az üzlet világában, azt hiszed, úgy találom a pénzt a földön. De nem így van. Minden áldott nap meg kell küzdenem érte, oda kell vinnem, ahol megfial. Te megtervezted a cipőt, apád és a bátyád tud keményen dolgozni, de ti hárman nem vagytok képesek megfialtatni a pénzt. A Solarák igen, ezért aztán - jól figyelj - leszarom, ha nem bírod őket. Marcellótól én is undorodom, és amikor rád néz vagy akár csak rád pillant, amikor eszembe jut, miket mondott rólad, legszívesebben hasba szúrnám egy nagykéssel. De ha szükségem van rá, hogy megfialtassam a pénzem, ő a legjobb barátom. És tudod, miért? Mert ha a pénz nem gyarapszik, nincs ez a kocsi, nincs a ruhád, nem tudom megvenni neked, még a lakást is elveszítjük, mindenestül, te nem játszhatod tovább a nagyasszonyt, és a gyerekeink nyomorban nőnek fel. Úgyhogy ha még egyszer olyanokat merészelsz mondani nekem, mint ma délután, úgy elcsúfítom a szép kis arcocskádat, hogy nem mersz majd kilépni a lakásból. Megértetted. Válaszolj.

A két lány életét a húszas éveik elejéig - az 1960-as években járunk - követhetjük nyomon a tetralógia második részében. Lenuccia és Lila barátságának újabb próbatételekkel kell megbirkóznia. Kapcsolatuk továbbra is ambivalens, hol szeretik, hol gyűlölik egymást, hol elszakadnak, hol újra egymásra találnak, és továbbra is folyamatos a rivalizálás közöttük. Lila a házassága révén megkapta mindazt, amiről gyerekkorukban álmodoztak: kényelmet, pénzt, szép lakást. Csakhogy ennek ára van: Stefano, akinek rendszeresen eljár  a keze, és efölött mindenki egyszerűen szemet huny. Mert a családon belüli erőszak teljesen természetes. Normale. A lányok is így nőttek fel, és beletörődnek, hogy mostantól Lila életének is része lett, amit a férjétől kap. Pedig korábban otthon sem mindig bántak vele kesztyűs kézzel.
Lenù közben ismét tanul, és a tudása révén ismét közelebb kerül Ninóhoz és új ismerősökre is szert tesz. Részese lesz egy olyan társaságnak, ahol Lila már nem rúghat labdába: itt már nem a szépség, hanem a műveltség számít, hogy hozzá tudjon szólni pl. az aktuálpolitika kérdéseihez, saját véleménye legyen a dolgokról.

A két barátnő életében továbbra is jelen vannak az első részből megismert szereplők: családtagjaik, barátaik, a többi telepen élő, akik szívesen pletykálnak a fiatal Carracci házaspárról, a Solarák, akik a pénznek köszönhető hatalmuk révén a kezükben tartják a többieket; Gigliola, aki továbbra is gyűlöli Lilát és mindent megtesz, hogy keresztbe tegyen neki. Újra felbukkan a Sarratore család, Nella és Galiani tanárnő is.
Ám annak sem kell megijednie, aki hirtelen nem tudja, ki kicsoda, mert a regény elején ismét egy alapos ismertetőt találunk a régi és az új szereplőkről.


Elena Ferrante egy pillanatra sem hagyott unatkozni, olyan feszült légkört teremtett, olyan események történtek, hogy tényleg csak kapkodtam a fejem és nem akartam elhinni, hogy az adott szereplő ezt teszi, hogy képes erre. A szereplői pedig nemcsak egyszerűen feketék vagy fehérek, mert éppen az előbb említettek miatt volt, akit nagyon utáltam valami miatt, majd megmutatta egy sokkal pozitívabb oldalát, illetve volt, aki közömbös volt, majd később éppen ő kavarta fel az állóvizet.

Nagyon tetszett, ahogy ismét megismerhettem a szereplők érzéseit, gondolatait - természetesen a legmélyebben a két barátnőéit -, mert így könnyebben megértettem, mit miért tettek.
Lila igazi túlélő, aki minden vele történt szörnyűség ellenére képes kiállni önmagáért és fiatal kora ellenére egy rendkívül erős nő, bár nem mindig szimpatizáltam vele. Elena már sokkal bizonytalanabb, de mégis az a női szereplő, akivel a leginkább lehet azonosulni, ha nem is mindenben. Az évek folyamán pedig ő is jelentős fejlődésen ment keresztül.

De éppen ebben rejlik a regény varázsa, hogy a lányok és a többi szereplő egy-egy tette, gondolata felkavar, elgondolkodtat, és a már említett folyamatosan feszült légkör magába szippant, nem enged letenni a könyvet, nem enged szabadulni tőle.

Elena Ferrante a valóságot nyújtja tálcán ebben a regényében is. Itt nincs dolce vita, itt az élet dura (kemény), ahol minden fillért be kell osztani, ahol mindennaposak a rivalizálások, a pofonok, az erőszak. De van-e kiút ebből a világból? - ahogyan az első résznél feltettem ezt a kérdést. Lila és Lenù a maga módján megpróbált kitörni, de hogy mennyire jártak sikerrel, azt természetesen nem árulom el.

A harmadik rész (Aki megszökik, és aki marad) jövőre jelenik meg magyarul, de addig is lesz min gondolkodni és mit emészteni.



Elena Ferrante: Az új név története - Nápolyi regények 2. 
Eredeti cím: Storia del nuovo cognome
Fordította: Matolcsi Balázs
490 oldal
Park Kiadó, 2017
3990 Ft