Évekkel ezelőtt sokszor belefutottam a regénybe, tetszett is, amiket írtak róla a különböző ajánlókban, de valahogy nem éreztem azt, hogy nekem ez kell. Bezzeg most: alig vártam, hogy megérkezzen az e-mail, hogy végre megrendelhetem. Nézegettem, és tudtam, hogy most jött el az idő, hogy elolvassam. Just in Time.

A regény három részből épül fel, melyek mindegyike 36-36 "fejezetből", pontosabban gyöngyszemből áll. Ez pedig nem más, mint a katolikusok által használt rózsafüzér őse. A füzért dzsapa-malának  nevezik, és a hinduk és a buddhisták használják a mantrájuk ismételgetéséhez. Liz Gilbert is erre alapozza könyvét.

Liz 32 éves amerikai írónő, férjével éppen a gyerekvállaláshoz érkeznek, amikor rádöbben, hogy ő nem erre vágyik. Éjszakákat tölt a fürdőszoba kövén sírással, míg egy este Istenhez fordul imáiban, ami sorsdöntő fordulatokat indít el. Új szerelmének és a munkájának köszönhetően jut el Indonéziába, ahol egy öreg füvesembertől az alábbi jóslatot kapja:

"- Magának több szerencséje van az életben, mint másoknak. sokáig fog élni, sok-sok barátja lesz, és rengeteg élménye. Az egész világot bejárja majd. Egy baja van csak: túl sokat aggódik.
[...] Valami alkotó munkát végez, talán művész, és jól megfizetik. Mindig jól megfizetik majd ezért a munkáért. - bőkezű a pénzzel, talán túlságosan is. Még egy gond: egyszer az életében elveszíti majd minden pénzét.Azt hiszem, hamarosan.
[...] - De ne aggódjon - folytatta. - Azután, hogy elveszíti az összes vagyonát, rögtön vissza is kapja. Egyből rendben lesz minden.
[...] - Nemsokára visszatér ide, Bali szigetére. Igen, vissza kell térnie. Itt fog maradni három, talán négy hónapig. A barátom lesz. Az is lehet, itt lakik majd nálam, a családommal. Én gyakorolom majd angolt magával. Soha nem tudok angolt gyakorolni senkivel. Maga jó a szavakkal. Ugye, ez az alkotó munka, amit csinál, szavakkal függ össze?
- Így van! - kiáltottam. - Író vagyok! Könyveket írok!
- Maga egy New York-i könyvíró - ismételte egyetértése jeléül, mintegy megerősítésképpen. - Szóval visszajön Balira, itt lakik majd, és tanít nekem angolt. Én pedig tanítom magát, mindent, amit tudok."

Mint mindenki, Liz sem érti a jóslatot, azonban hamarosan pont kerül az elhúzódó válása végére, szakít szerelmével és a kiadója előleget ad az új könyvéhez, azaz éppen ehhez. Így megkezdheti új életét, melynek három célországa van: Itália, India és Indonézia.
Rómába költözik, ahol nyelvet tanul, eszik, élvezi a dolce vitát, új barátokra tesz szert és visszanyeri régi önmagát.
Indiában egy asramban tölti napjait imádkozással, templomsúrolással, majd visszatér Balira a füvesemberhez.

 Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nálam az olasz fejezet lett az abszolút favorit. Tényleg olyan olaszosra sikerült: mozgalmas, vicces és tele van élettel. Jó érzés tudni, hogy nem csak én vagyok szerelmes az olasz nyelvbe, és egy nyelvet azért tanul az ember, mert érdekli, mert tetszik neki és pont. Nem kell megmagyarázni. Természetesen a másik két fejezet - leginkább az indiai - már nyugodtabb volt, ami nem meglepő, hiszen mások a szokások, más a kultúra.

 Tekintsük  a könyvet kulturális és szellemi utazásnak egy nő szemszögéből, aki mindenét elvesztette, de visszatalált. Tudom, ez talán közhelyesen hangzik, de aki az élete során egyetlen lelki válsággal sem találta magát szemben, nem fogja megérteni, számára csak egy valóra vált amerikai álomként fog hatni. Mindenesetre nálam bevált és csak ajánlani tudom.
Kíváncsian várom a filmet is, amit itthon október 14-én mutatnak majd be.



Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love - Ízek, imák, szerelmek
Fordította: Balázs Laura
464 oldal
Ulpius-ház, 2010
3499 Ft

A krónikus könyvvásárlási mániámnak köszönhető, hogy megvettem ezt a regényt. Ill. köszönöm Csengának, aki rábeszélt a rendelésre. A regénnyel már előtte is szemeztem, mert éppen valami könnyed olvasmányra vágytam.

 Laura Horsley világéletében falta a könyveket és szerkesztő szeretett volna lenni egy kiadónál. Az egyetem után egy könyvesboltban dolgozott, ami azonban hamarosan bezár, így rövid időn belül új munkát kell találnia.

Laura sokat olvasott. Egyedül élt egy csepp, egyszobás lakásban, a tévéje pedig olyan kicsi és szemcsés volt, hogy csak ritkán nézte. Viszont egyfolytában olvasott: lefekvés előtt, evés, közben, amikor főzött, amíg öltözködött, amíg fogat mosott. Még a zuhany alatt is olvasott volna, ha sikerül kifejlesztenie egy módszert, amitől nem megy teljesen tönkre a könyv. Ahogy a hely, úgy a műfaj sem volt akadály: bármit el tudott olvasni, és ha jó volt, még élvezte is.

 Éppen egy író-olvasó találkozó közepén találkozik Eleonorával, az ügynökkel, aki egy rövid eszmecsere után a lányt bízza meg egy könyvfesztivál megszervezésével. Laura elutazik az első megbeszélésre Fenellához (Eleonora unokahúga), akinél már várnak rá.  A fesztivál valójában egy zenés-könyves összejövetel, azonban a lehetséges támogató (jelen esetben egy milliomos) csak akkor hajlandó pénzt áldozni rá, ha kedvenc írója, Dermot Flynn is részt vesz az eseményen. Mindez nem tűnne lehetetlen feltételnek, azonban Dermot évek óta nem rukkolt elő egyetlen új kötettel sem, ráadásul ír (mármint nemzetiségű) és nem hajlandó kitenni a lábát a falujából. Mellesleg Laurának is ő a kedvence, akit egyetemistaként titkon imádott. Így Laura Monicával (a zenei fesztivál szervezőjével) Írországba utazik, hogy rávegye Dermotöt az utazásra...


Egy utolsó kukackodás: ha a regény eredeti címe és a magyar fordítás is megegyezik, hol vannak a címben ígért szerelmes levelek? Az 500 oldal során eggyel sem találkoztam, mert a szereplők közül egyik sem írt egymásnak levelet, legfeljebb egy cetlit, sms-t, e-mailt, de egyik sem volt ilyen jellegű.

 Igazi strandolós/utazós könyv, tökéletesen kikapcsol olvasás közben. Egyik este órákon át olvastam, és egyáltalán nem érdekelt, hogy másnap korán kellett kelni. Akkor sem akartam letenni, mert kíváncsian vártam az újabb fejleményeket. Leginkább egy 21. századi lányregénynek nevezném, de az olvasható fajtából. Valószínűleg azért tetszett annyira, mert amikor az ember lánya mindenféle témájú fordításokkal tölti az idejét, egy ilyen kevés IQ-t igénylő történet ki tudja kapcsolni. Elvétve olvasok ilyen műfajú könyveket, mert - nem tudom, miért - előítéletekkel viseltetek irántuk, de most nem bántam meg a választásomat. Bár be kell vallanom, a végét összecsapottnak éreztem.

2014: ma már valószínűleg nem venném meg a regényt. Akkor jó pillanatban olvastam, de tavaly elcseréltem Daniel Arasse Festménytalányok c. könyvére, és azóta sem vettem mást a kezembe Katie Fforde-tól.


Az írónő honlapján olvasható az első fejezet egy részlete.

Katie Fforde: Szerelmes levelek
Fordította: Berki Judit
542 oldal
Ulpius-ház, 2010
3499 Ft

"- Te tényleg a világ legboldogabb embere vagy a puszta gondolatra, hogy velem tölthetsz egy éjszakát, mirafloresi kisfiú? Csak azért kérdezem, hogy megint mondhass valami olcsó lilaságot,amikkel úgy szeretsz elhalmozni. - Semmi sem tenne boldogabbá - mondtam, és számat a szájára szorítottam. - Évek óta erről álmodom, gerillalány."

Ez is azon könyvek egyike, amelyekkel régebben már sokat szemeztem a könyvesbolti portyázások során, végül 500 Ft-ért vettem meg ezzel a borítóval. Nem is bánom, mert ez jobban tetszik, és ezúton kérek elnézést a Russell Crowe-rajongóktól, de nem tartozom közéjük.

Kezdeném azzal, hogy a filmet nemrég néztem meg másodjára és mennyi mindenben, sőt nagyon sokban eltér a regénytől. De nem akarok ezzel untatni senkit. Térjünk át a cselekményre:
Max Skinner 30-as, londoni bróker. Éppen a leginkább utált kollégájával ebédel, amikor közli vele, hogy lenyúlta előle a Max által is kiszemelt üzletet és au revoir. Max alighogy kipakol az irodájából, elindul, hogy az ingatlanügynök Charlie-val vacsorázzon (a későbbiekben ő is fontos szerepet kap), amikor egy Franciaországból érkezett borítékot talál a postaládában. A metrón megdöbbenve olvassa, hogy szeretett Henry bácsikája - akinél gyerekkora nyarait töltötte - elhunyt, és a francia törvények értelmében ő az örökös.
Max végül Provence-ba utazik, de még nem tudja, mi legyen az örökséggel. Saint-Pons tipikus falu, ahol senki sem maradhat ismeretlen, így hamar híre megy az angol érkezésének.

A városokban a szomszédok olyan emberek, akikkel alkalomadtán együtt utazunk a liftben. Vidéken a szomszédok kihatással vannak a mindennapjainkra, éppen ezért fontos volt jó viszonyt ápolni velük.

Max érkezésekor felkeresi a csinos és fiatal jegyzőt, Nathalie-t, akinek a későbbiekben fontos szerepe lesz. Henry bácsi birtokán Claude Rousell fogadja, aki évtizedek óta a szőlőt gondozza, majd másnap megérkezik a minden lében kanál Madame Passapartout (= tolvajkulcs; mindenre jó, mindenhol felhasználható), aki Henry bácsi házvezetőnője volt.
 
Maxnek tetszik a birtok, bár egy-két javítás azért ráférne és a szőlő sem olyan, mint gondolta. Egy nap felbukkan Christie, Henry bácsi sosem ismert lánya Kaliforniából, - aki mellesleg jobban ért a borokhoz, mint unokatestvére - és a segítségével egy titkos borüzletre derül fény.

"Magára hagyva Christie-t, hogy kicsomagolhasson, Max és Madame Passepartout lement a konyhába. Max azért, hogy egy pohár borban keressen vigaszt, Madame Passepartout pedig azért, hogy végre felvilágosítást kapjon gyötrő kérdéseire.
   - De miért nem? -kérdezte újra - Az a legjobb szoba. Az ágy elég nagy két embernek is. Ott együtt lehetnének. Très cosy! (= Nagyon kényelmes!)
  - Csak most találkoztunk.
  - És? Majd megismerik egymást.
  - Ő az unokatestvérem. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy az unokatestvérem.
 Madame Passepartout csak legyintett az efféle rokoni kapcsolatok csip-csup problémájára. - Franciaországban  az arisztokraták fele ápol liaison-t az unokatestvérével. -
Ujja hegyével megbökte Max mellkasát, mintegy nyomatékképen. - És a parasztok közül is sokan. Mit gondol, még itt a faluban  is köztudott, hogy...
  Max megakasztotta az asszonyt a tényfeltárásban. - Nézze, az igazság az, hogy...
  - Á, az igazság.
  - ... az igazság az, hogy sosem csíptem igazán a szőkéket. Jobban kedvelem a barnákat. Mindig is jobban kedveltem.
  - C'est vrai? (= Ez igaz?)
  - Abszolúte.
 Madame Passepartout önkéntelenül is végigsimított elfogadhatóan barna haján, bár közben megvonta a vállát. Ő javaslatot tett egy szerinte ésszerű és megfelelő megoldásra - egy potenciálisan nagyon kellemes megoldásra -, amit Max - amennyire Madame Passepartout ezt megítélhette - egyedül azért utasított el, mert a lány történetesen szőkének született. Nevetséges! Milyen furcsák is a férfiak, különösen az angolok!"

Ha reneszánszról van szó egy könyvben, Itáliában játszódik és festmények is vannak benne, akkor nálam már nyert. Legalábbis a témaválasztás. Örök hála Szaniknak, aki felhívta a figyelmemet az írónőre.

 Az előhangban a szomorú Isabellával találkozunk, aki húga síremlékénél ül 1506-ban. De ne szaladjunk ennyire előre.

A regény az Este nővérek, az itáliai quattrocento utolsó és a cinquecento első éveit, ill. Leonardo munkásságát helyezi a középpontba. 1490-ben a  ferrarai d'Este család két lánya: a 15 éves Isabella és a 14 éves Beatrice, az idősebb nővér vőlegényével lovagol. Hamarosan Isabella Francesco Gonzaga, mantovai márki felesége lesz, míg Beatricét a milánói herceg, a Mórként ismert Lodovico Sforza  jegyzi el. A két házasság a családok itáliai uralmát hivatott erősíteni.